A választás a filozofikus Shakespeare drámára nyilván annak gondolatgazdagsága miatt esett: ezek közül a szellemi kapaszkodók közül emelnek át néhányat az alkotók a fikciós közegből a táncszínpadra. Ilyen például a kitaszítottság, a gyűlölködés, a sorsszerűség, a megbocsátás. Ugyanakkor Shakespeare Viharának története és figurái szinte teljesen láthatatlanok maradnak a Közép-Európa Táncszínház előadásában – pontosabban, az alkotói szándék előzetes ismerete nélkül valószínűleg egyáltalán nem idéződnek fel a nézőben. A felütés persze utal a külső és belső viharra, a rendre visszatérő hosszú hajókötél a tengerre, egy egy karakter emlékeztet a varázsló lányára, Mirandára vagy a szörnyszülött Calibanra, de a dráma dramaturgiája vagy cselekménye nemigen köszön vissza az előadásban. Ami csak annak fényében különös, hogy a színlapon erőteljesen hangsúlyozott, hogy Shakespeare műve inspirálta a táncelőadást. Bár a választás és a vállalás, a sok főből álló alkotógárda, a hetven perces terjedelem rendhagyó produkciót ígér, a Vihar leginkább a színház utóbbi évekbeli előadásainak és azok jellegzetes stílusjegyeinek összességét mutatja be. De mint ahogy az alapul szolgáló darab Shakespeare életművének összegzése, a pálcáját munkája végeztével kettétörő varázsló alakja pedig a drámatörténet szerint magának a mesternek az alteregója, úgy a Közép-Európa Táncszínház életében is nyilván valamilyen összegző funkciót tölt be az előadás. Aminek kicsengése a dráma befejezéséhez igazodva akár az is lehetne: a színház és a társulat megtalálta helyét. Ezt erősíti, hogy a produkció csapatmunka, amelyben valóban leginkább a csapatkép erős, egyénenként nemigen van lehetősége a kitűnésre a szereplőknek.
A három koreográfus (Jónás Zsuzsa, Virág Melinda, Hámor József) kezének nyoma helyenként felismerhető az előadáson, elkülönülő hármas szerkesztettség azonban nem érzékelhető, a stílus és a szerkezet lényegében egységes. Video vetítés szellemes és kevésbé gyakori alkalmazásával indul az előadás: a táncosok táblákat tartanak fel, amelyek részleteket fognak fel a színpad egészére vetített képáramból. A videón víz alatt lebegő alakok, azok gesztusai, testüknek különböző részei szerepelnek, majd emelődnek ki a kisebb vásznak segítségével. A fehér lapok mintha akváriumba zárnák a lelkeket, rövid időre elemzés céljából megmutatnák azokat, majd visszaeresztenék a nagy egészbe. Az indításhoz hasonló megoldások a későbbiekben nem köszönnek vissza, az előadás nagy részét látványban a homok különféle színei uralják – ezek a szereplők öltözékein láthatók. A kezdő jelenet mondanivalóját tekintve is karakteresebb és kézelfoghatóbb, mint a további megfogalmazások: a mély és misztikus áramlásból mentik ki ezeket az arcokat és gesztusokat, hasonlóan ahhoz, ahogy Shakespeare hősei partra vetődnek Prospero szigetén. A keret egyúttal valamiféle determinizmust, sorsszerűséget is jelent, azt a felsőbbrendűséget, ami mindenki számára elhozza a végkifejletet: igazságot, büntetést, megnyugvást. A felsőbb erőt, ami mindent és mindenkit meghatároz. Valószínűleg a nagyszámú alkotó az egyik oka annak, hogy ez előadás nem ad igazán karakteres válaszokat és megfogalmazásokat a darab és az általuk felvetett kérdésekre. A ritmus sem a viharos vízhez, sokkal inkább a tengermorajláshoz hasonló, mélységek és magasságok sem technikai, sem gondolati szinten nem váltják egymást, a tempó és a teljesítmény mindvégig egyenletes. A többszöri csoportos, ráadásul szinkrontáncok sem árnyalják, teszik változatossá az előadás nyelvét.
Gyakoriak a mikrofonnal megrázóvá erősített lihegések és suttogások, sikolyok és nevetések, amelyek valóban hatásosak – dacára sokszori ismétlésüknek. Ezek leginkább a Shakespeare drámában is jelenlévő belső vándorlásra, a lélek elfojtott hangjaira utalhatnak. Többször visszatér egy másik elem is: a háttérben felállított redőnyökhöz csapódó, majd azon kísértetiesen zongorázó kezek játéka. Ez idéz vihart, mutat kirekesztettséget és betörni vágyást. A gonosz figurája (feltételezhetően Caliban) szintén feltűnik: plafonon közlekedve, kivettetve és elűzve, ő az elrendelt és megváltoztathatatlan, talán a világ teremtette rossz, aki szintén kevesebb hangsúlyt kap annál, hogy az előadás jóhoz és rosszhoz való viszonya, állásfoglalása kibontakozhasson. A már említett hajókötél pedig többek között a másik behálózására, bekebelezésére is alkalmas.
A táncosok az előadás fináléjában egymás hátán, egy embergúlán felkapaszkodva másznak a terem nézőtérből játéktérré fordított színpadának balkonjára. Amennyiben még ekkor is érvényes a Vihar analógia, ez nyilván a megtérés és hazatérés pillanata. Egymás erejéből (a társulat szintjén: önerejükből) jutnak feljebb. A megérkezés azonban a legkevésbé sem örömteli. Legfeljebb nyugalmas. A Vihar című előadás szintén nem viharos: nem nyilatkoztat ki, nem ráz meg, hanem filozófiai kérdések mentén gondolkodik a tánc nyelvén. A gondolkodásból néhány gondolat is születik, ezek biztonságot adó szigetet alkotnak a hetven perces tánctengerben – aminek némi apadás mindenképpen hasznára válna.
Szerző: Halász Glória
Fotó: Dusa Gábor
Képek az előadásból>>