Többnyire ma is az érdekel, ami minden gondolkodó embert foglalkoztat: a férfi-női kapcsolat, az egyén és a közösség konfliktusa, valamint a test és lélek kontrasztja, az transzcendens és a materiális világ összeegyeztethetősége. A koreográfiai anyagokban nagyobb volt a változás, de a bőrömből mégse tudok kibújni, felismerhető maradt a stílusom.



Ki tudsz emelni ebből a majdnem két évtizedből olyan csomópontokat, amelyek nagyobb váltásokat eredményeztek a társulat vagy a te szakmai életedben?

Egyenletesen jól teljesítettünk, nem érzek hullámvölgyeket és kimagasló csúcsokat, de 6-8 évente mindig bekövetkeztek a menetrendszerű organikus változások. A Szegedi Balett 1987-es alapításától kezdődően az első hat év volt az Imre Zoltán-korszak, utána jött a mi időszakunk, ami mindenben újat hozott. 2000-ben történt egy jelentős strukturális átalakulás: független társulatként működünk a színház tagozatai közül való kiválásunk óta. 2008-tól pedig nem csak a balett, hanem a szegedi színház művészeti vezetője is vagyok, de a táncos előadásaink ezt sem sínylették meg, a közönségünkkel pedig újra és újra megtaláljuk egymást. Ha valaki ezt az előadásainkon kéri számon, akkor nem akarja látni, hogy egy szegedi társulat nem tehet úgy, mintha Amszterdamban működne. Az esztétikai megközelítésen túl figyelembe kell vennünk azokat a folyamatokat is, amelyek a mi kicsi kulturális piacunkon való mozgást meghatározzák. Ha a közönséget nem venném figyelembe, elveszítenénk mindazt, ami a balettet szerethetővé teszi a szegediek számára.

Ha nem Szegeden, hanem Budapesten vagy Hollandiában dolgoznál, mást csinálnál?

Valószínűleg igen, hiszen az ember mindig a környezetéből nyeri a mondanivalóját, márpedig máshol másra kellene reagálnom. A szívem-lelkem ugyanazt diktálná, de egy-egy előadás formája változna. A közönséget viszont akkor is figyelembe venném, hiszen ebből a szempontból a színház páros műfaj, ilyen az épülete is: egyik fele színpad, a másik nézőtér. Ami a színpadon történik, annak nem lehet nem foglalkoznia azzal, aki vele szemben ül. A szegedi Kisszínház közönsége nem a Trafó közönsége, más az elvárásuk és az érdeklődésük. Ez nem baj, csak egyes kritikusok várják el olykor, hogy a különböző színházak különböző előadásai egyaránt az ő ízlésüket szolgálja. Pedig elég széles a repertoárunk. Amikor a népszerűség hajszolásának vádja ér, arra gondolok, vajon mennyire populárisak az általunk felhasznált zenék: Eötvös Péter, Ligeti, Sztravinszkij vagy Bartók művei. Az ezekből készült előadások mellett pedig ott áll a tizennégy éve sikeres Homo Ludens, vagy a 170. előadásánál tartó Carmina Burana.  

Ha végignézel az előadásaitok során, mennyire érezted közel a munkátokat a nyugat-európai progresszív törekvésekhez?

Mindig hittünk a saját tehetségünkben és eszköztárunkban, de folyamatosan dolgoztunk külföldi koreográfusokkal is, annak ellenére, hogy az így született előadásaink forgalmazás szempontjából többször nehézkesnek bizonyultak, mert a hazai néző számára nem mindig volt érdekes egy-egy nyugati koreográfus darabja. Természetesen van egy egyetemes és fejlődő tánckultúra, amit érdemes figyelni, és csatlakozni hozzá, de nem valamit másolva, hanem a saját gondolatainkat és kultúránkat használva. A Homo Hungaricus c. előadásunk igazi hatást abban kelthet, aki tisztában van a népzenénk gyökereivel, és a történelmünkkel, de ehhez képest egy brazil kolléga is lelkesen kijelentette, hogy azok a problémák, amiket mi sajátosan hazai problémáknak gondoltunk, hasonló módon előjöhetnek bármelyik kultúrában. Így ez az előadás a magyar sajátosságok felölelése mellett egyetemes értékeket is tartalmaz. A hazai alkotókban sokszor kevés az önbizalom, pedig amit itthon csinálunk önálló érvényű alkotás, és ha eltér a nyugatitól, azért van, mert a saját közegünkre reflektál, de ettől nem lesz kevésbé fontos. 

Ezek szerint nem temeted a hazai táncos életet? A rendszerváltozás óta kinyílt a világ a különböző hatásokra és iskolákra?

Boldog sem vagyok. Nincs vibráló, és pezsgő táncos élet. Nem hozsannázhatunk, de a Szegedi Kortárs Balettnek meg van a maga arca, és tudja, hogy mit akar csinálni. Remek fiatal táncosaink vannak, és az alatt a pár év alatt, amit biztosan eltöltenek nálunk, sokat erősödhetnek művészileg. 

Fiatalon lettél intézményvezető; szerinted ez ma is megtörténhet egy húszas éveiben járó, tehetséges és ambíciózus táncossal? Szegeden, aki kedvet érez a társulatból, kap koreografálási lehetőséget?

Bíztatjuk őket, nemrég pedig csináltunk egy estet is, ahol hatan mutatkoztak be a táncosok közül koreográfusként. Serkenteni akarjuk ezt a fajta kreativitásukat is. 

Beszéltünk róla, hogy a balettelőadásaid teli vannak teatralitással, de vonz-e más műfajok belekeverése is, hiszen rendeztél már színdarabot és operát?

Próbálkoztam a szöveg és a tánc vegyítésével, például A katona történetében, de ingatag terepnek bizonyult. Nézni sem nagyon szeretem az ilyen mozgásszínházat. A kihívás izgalmas, hiszen van olyan pillanat, amikor már nem elég a tánc, több kell, ki kell mondani valamit. De én, ha mást akarok, inkább csinálok egy teljesen másfajta előadást, drámát vagy operát. Bár Gogol Háztűznézőjének és Berlioz Faustjának általam rendezett előadásáról is azt mondják, hogy szinte koreográfiaként van megkomponálva, pedig egyetlen táncmozdulatot sem tettem bele. Kecskeméten viszont a Háry Jánosban sikerült a műfajokat ötvözni: a daljátékot az elbukott magyar forradalmaknak szentelve alakítottuk a próza és a zene mellett teljes táncművé, ahol a mese folyamatosan ütközik egy ellensíkkal, ahogyan Kodály zenéjében is mindig ott van a panaszos hang a népzenei motívumokban.  

Szeged mellett Budapesten is játszotok a MüPában és a Nemzeti Táncszínházban. Ha ez esetleges forráshiány miatt megszűnne, akkor lenne más játszási lehetőségetek? Mennyire mobilis egy vidéki táncműhely? Be tud vonni az országban más előadói helyeket, hogy az előadóművészeti törvényben garantált előadásszámot teljesíteni tudja?

Bár még nincsenek kötelezettségeink, hiszen nem vagyunk a 3. kategóriába regisztrálva, de jelenleg is bőven évi ötven előadás felett játszunk. Budapest fontos azért is, mert kissé szerencsétlenül a kultúra egyedüli fő központjává vált, és ha nem jelenhetnénk itt meg, beszorulva éreznénk magunkat. De máshová is szoktunk menni: tavasszal lesz egy hét állomásos mini turnénk az országban. Jó kapcsolatokat alakítottunk ki, és sokat utazunk, pedig nem vagyunk egy könnyen utaztatható társulat, a nagy díszletek miatt, és kevés helyen van meg az a műszaki háttér, ami egy-egy előadásunkhoz kellene. De hát ez a mi arcunk, nehezen tudom elképzelni, hogy lesz olyan darabunk, mikor csak táncolunk egy fekete balett padlón, pedig többször próbáltam már neki vágni. 

A Kossuth-díj után milyen célokat látsz még magad és a társulat előtt? Néptáncosként végeztél, nem tervezel visszatérni a folklórhoz?

Sokan csinálnak kortárs néptáncot, de nem az én műfajom. Kiindulási alapként kiváló volt, színpadon egyelőre nem vonz. Célok pedig vannak, elsősorban a folyamatos munka. Az ember dolgozik, és örül, ha elismerik. A Kossuth-díj is annyiban érdekes, hogy mégiscsak a legrangosabb állami kitüntetés. Pár hónapig azt gondoltam, hogy ezek után nagyobb rajtam a felelősség, de egy alkotó legfeljebb törekedhet kimagasló művek létrehozására, garantálni nem tudja. A nagyobb baj az, hogy ezzel az elismeréssel és azzal a befektetett munkával, ami idáig vezetett sem érzem, hogy sikerült jelentős változást elérnem. Nincs nagyobb együttesünk, nem tudunk több embert felvenni, sőt egyre inkább úgy tűnik, hogy csökkenni fognak a lehetőségeink. Nem látom, hová lehetne előrelépni, sőt tulajdonképpen félelem van bennem attól a hisztérikus és irigy közegtől, és poltikai moráltól, ami az ország működésének minden területét áthatja, és ami miatt nem hagyjuk egymást élni. A valódi távlatokkal lennék elégedett: ha biztos lehetnék abban, hogy ha húsz éven keresztül jól dolgozom, akkor nem csak gratulációkat, hanem valódi lehetőségeket kapok.


Készítette: Sz. Deme László
Fotó: Szakács Ildikó