A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Autonómia és kreativitás – nemzetközi színtéren ezeket emelik ki azokkal kapcsolatban, akik a Budapest Kortárstánc Főiskolán végeztek. Az intézmény története közel 40 évvel ezelőttre nyúlik vissza. Kezdetben kínos volt velük barátkozni, jelenleg a kifárasztás korát élik, hiszen a két évtizeden keresztül működő szakközépiskolai képzést anyagi okok miatt szüneteltetniük kell. Angelus Iván igazgatóval arról beszélgettünk, miért választja annyi külföldi diák ezt az iskolát, mit jelent az, hogy a felvételin ők és a diákok is választanak, tanítható-e a jövő táncművészete, miben rejlik a tőlük kikerülő művészek nemzetközi sikereinek titka és mire van igénye a jelen nézőjének.

A Budapest Kortárstánc Főiskola egységben gondolkodik, ahogy a honlapotokon írjátok, a ti értelmezésetekben a diák egyszerre közösségi ember, értelmiségi, művész és táncos. Hogyan lehet ezt megvalósítani?
Amikor az iskola és a jelentkező között létrejön egy szorosabb kapcsolat, akkor mind a kettő választ. A felvételin is hangsúlyozzuk, hogy nem mi döntünk az ő sorsukról, hanem közös döntés születik. Információt adunk magunkról, és ők is információt adnak magukról. Ragaszkodunk hozzá, hogy megismerjék a múltunkat, a régi táncosok darabjait, az épületet, a hangulatot, az egész szellemét. Manapság, ha valaki táncművész akar lenni, akkor elsajátítja az alapokat, majd nekilát a világutazásnak, és jelentkezik, mondjuk tíz iskolába. Mi azt érzékeljük, hogy Európában körülbelül tíz olyan iskola van, ami ha úgy tetszik, partnerünk, ha úgy tetszik, konkurenciánk. Ezek vagy a felsőoktatás részét képező intézmények, mint Angliában, Hollandiában vagy Németországban, vagy nem a felsőoktatási rendszerbe tartozó iskolák, például Salzburgban vagy Brüsszelben. Ebben a mezőnyben mi már nem vagyunk különösebben olcsók. Ez annak köszönhető, hogy körülbelül 10 éve bevezették az új felsőoktatási rendszert, ami önfenntartó felsőoktatásnak hívja ezt. Mi pedig úgy hívjuk, hogy egyszerűen nem kapunk normatívát. Mi 2005-ben évi 15 fős kerettel indultunk, és ez már jó pár éve nullára csökkent. Van tanárképző MA-nk, annak tekintetében kapunk 3 fő létszámot évente, ami azért jó, mert ez a képzés így integrált tudott maradni, nem sodródott ki teljesen a magyar kultúrából, oktatásból. De hosszú évek óta kifárasztásos pályára van állítva az iskola, ami nem tesz jót a szakmának. A jelenlegi 35 diákunk 15 nyelven beszél, és körülbelül fele-fele a magyarok és a külföldiek aránya. Lényegében mindenki 1500 eurót fizet félévente, ami a nemzetközi piacon alacsony árnak számít. Persze nem azokhoz a német, holland, dán vagy svéd iskolákhoz képest, ahol ingyenes a képzés, de az is igaz, hogy a megélhetés nálunk mindig olcsóbb, mintha Nyugat-Európában járnának iskolába. A felvételin nagyon értékelik azt a részünkről teljesen természetes gesztust, hogy nem teszünk rájuk számokat, nem utólag értesítjük őket, hanem egy emberi kapcsolatot hozunk létre, és egészen biztos, hogy csak jó döntés születik. Nem az a jó döntés, ha mindenképpen felveszünk valakit, hanem az, ha ki-ki a helyére kerül. Hogy milyen a mi iskolánk? Emberközpontú. Tegnap jött egy szlovák kislány, és kérdezte, hogy a kortárs tánctechnikai képzés áll-e a munkánk középpontjában? Mondtam, hogy nem, a mi munkánk középpontjában te állsz. Azokat az embereket, akik ide jönnek, támogatjuk a kortárs tánctechnika, életmód, egészségkultúra, étkezéskultúra, egészséges életmód megtanulásában. Azt mondjuk, hogy itt elsősorban emberképzés folyik. Attól, hogy valaki táncos, még ember. Az egyén és közösség viszonyában állandó, élő és mozgó egyensúlyt kell kialakítani. Közösségi, de autonóm individuumokat képzünk, akik elsősorban értelmiségiek lesznek. Azon belül egy nagyon speciális, művész-értelmiségi funkcióban léteznek, és csak ezt követi, hogy ők táncosok. A táncos a saját személyiségét helyezi egy absztrakt térbe, ahol az idő teljesen valóságos és absztrakt egyszerre. Hiszen ez egy időben zajló művészet, nem egy kép, amit felakasztunk a falra. Ez a szép a mi dolgunkban, hogy ez egy színház, az egész statikus lenne, ha részint a gravitáció, részint az izmok, az erők nem mozgatnák. Ilyen értelemben ez egy roppant egyszerű művészet, ahol semmi mást nem kell megtanulni, mint hogy a térben és az időben az izmok mit csinálnak, én mit csinálok a többiekkel. Hogy aztán ezt hogyan csinálom, meditálok, hogy megismerjem az izmaimat, balettozok, néptáncolok, kontakt táncolok vagy Cunningham-, Graham-, Limón-alapra helyezem a képzést, az egy részletkérdés. Úgy tűnik, hogy a 200 éves balett benne van a köznyelvben, a néptánckultúra olyan értékeket hordoz, amiket kár lenne kidobni az ablakon, a Graham- és a Limón-technika is lassan 100 éves hagyomány, nem lehet azt mondani, hogy forradalmian újak lennének. Mi az, ami új? Új az, ami ezekből a fiatalokból lesz. Azt viszont nem ismerjük. Nekünk azt kell kitalálni itt, az iskolában, hogy milyen legyen az a képzés, ami felkészíti őket arra, amiről mi sem tudjuk, pontosan micsoda.

angelus hg

Mi az, ami a hagyomány továbbvitelét szolgálja az iskolában, és mi segíti előre az újítást?
Tisztában vagyunk vele, hogy nem tudunk más tanítani, mint a tradíció, a múlt, a jövőt nem lehet tanítani. A jövőt ők fogják csinálni, de nyilván olyan alapokon állva, amiket mi adunk nekik. Nem az a kérdés, hogy mit tanítunk, hanem hogy milyen szemlélettel tanítjuk. Ha valakit főzni tanítok, és fagyasztott készételeket adok neki, akkor abból ő nem fog új variációkat kitalálni. Ha az alapanyagok használatára tanítom meg, azoknak a fizikájára, kémiájára, a tánc esetében pszichológiájára, dramaturgiájára, akkor azokat az anyagokat, amiket kap, teljesen szabadon, autonóm módon fogja használni. „Kortárstáncolni” alkattól függetlenül elvileg mindenki tud, itt az a lényeg, hogy magamra hasonlítsak. Egy pici porszem vagyok, egy mindenki mástól különböző ember, de éppen ezért tudom bemutatni az egész világot. A táncos eszköze, hangszere a saját teste, a művész, aki ezen a hangszeren játszik, szintén ő maga, bizonyos értelemben a partnerei is ilyenek, és a nézők is ugyanúgy testekből vannak. Tehát látszólag egy nagyon zárt körben maradunk, se tárgyak, se eszközök, se elméletek, se gondolatok, hanem egy ilyen nagyon konkrét érzéki testvalóság van. Ami persze nem egy pornografikus valóság, amiben húsdarabok és nemi szervek vannak, hanem egy hús-vér, mégis szellemivé tett valóság szofisztikált tudattal, lélekkel, gondolatokkal, érzelmekkel. Amelyre van kereslet! Ahogy a világon a fizikai munka lassan háttérbe szorul, ahogy az értelmiségi megismeréssel kapcsolatos szkepszis növekszik, a művészi elszálltság és a lila köd nem oldja meg az emberek biztonságérzetét. A tánc ma és ebben a társadalmi helyzetben egy nagyon nemzetközi és mindenkire, gyerekre, felnőttre, öregre, kulturáltra, nem kulturáltra nyitott kifejezési forma. Lehetőséget ad arra, hogy saját magát, a környezetét megértse, kapcsolatba lépjen a többiekkel. Nagyon jó lenne, ha a művészi táncot, nézett táncot létrehozó művészek ezzel a felelősséggel táncolnának.  

Hogy látod, van megfelelő híd, kapocs a kortárstánc és a közönség között?
A tánckultúrát nem lehet megváltoztatni. A tánc társadalmi, történelmi közegben történik, a társadalmi folyamatok határozzák meg, hogy ezekben a folyamatokban hogyan csónakázhatunk. Nem lehet úgy vitorlázni, mintha ez a tenger nem pont ilyen lenne. Ilyen értelemben a minket megelőző korszak szélsőségesen megosztott, vannak benne tömegek és kiválasztottak, nézők és sztárok vagy királyok, hadvezérek, diktátorok. Emblematikus emberek, akik mások, mint a tömeg. Ma azért ennek meglehetősen kezd vége lenni. Mert a tömeg megunja, hogy tömeg legyen. Amikor odamegyek hozzád vagy bárkihez, vagy hozzám odajön valaki, már nem vagyunk tömeg. A tömegben annak egyik tagjának látszunk, de valójában senki nem az. Ha a táncot úgy csinálom, hogy nem sokan nézzük a szólistát, körben állunk, és középen áll valaki, a hős, hanem egymással táncolunk, akkor elindul egy újfajta dolog. Milyen a mai világ ilyen értelemben? Látszólag teljesen homogén és uniform. De az is igaz, hogy ebben a globalizációban és világfaluban én bármikor tudok beszélgetni egy indiai művésszel, meg tudom ismerni a kultúráját és a gondolatait, ő pedig meg tudja ismerni az enyéimet. Most például egy svéd, német, horvát lány próbál együtt, de van itt egy orosz kislány is és egy kínai balett táncos a tanártagozaton. Amennyire mondhatnánk, hogy a globalizáció eltörli a kultúrákat és egyenlővé teszi azokat, annyira igaz az is, hogy lehetőséget ad egymás megismerésére. Ma megnéztünk öt kis etűdöt, hamarosan vége van nálunk a tanév elején kezdődött első periódusnak, és mindenki megmutatta, mit csinált ebben az időszakban. Az egyik darab a Yugo címet viseli, az egykori Jugoszlávia autómárkájára utalva. Olyan volt ez, mint Magyarországon a Trabant, a Zsiguli vagy a Wartburg. Az alkotó szülei generációjának élménye, hogy meglepték, emlékeznek, milyen szaga volt, milyen volt a tapintása, hogyan romlott el. Ő az ezzel kapcsolatos nosztalgiával, érzésekkel foglalkozik. Nagyon érzékeny a társadalmi folyamatok ujjbegyekben érzékelhető megvalósulására. Igazából nagy társadalmi folyamatokat mi nem érzékelünk, azokról legfeljebb a történelemkönyvekben olvasunk, meg bemondják a rádióban. Azt érzékeljük, ahogy lehullámzik hozzánk egy lopás elkeseredettsége, egy háború szomorúsága vagy valamiféle közös öröm. A táncosok ezeket próbálják átadni az embereknek, azt mondják, ne a szemednek, a fülednek, az eszednek, hanem az érzéseidnek higgy. Nem 5 érzékünk van, hanem 10, 15, 20 érzékszervünk világába invitálják a nézőt. Azt mondják, gyere be ebbe a világba, ahol érzem a kezed hőmérsékletét. Érezzük a fájdalmat, hogy nyúlik valami, a nyomást, hogy néznek bennünket, sok mindent. Ha ezeket a tömegmanipulációval nehezen befolyásolható érzékszerveinket élesítjük, akkor tudunk individuális módon látni.

angelus hg2

Ti olyan eseményeket is rendeztek, például flashmobot, táncpikniket, amik azt segítik, hogy a kortárstánc fizikailag is kimozduljon a megszokott közegéből, közelebb kerüljön a közönséghez.
Szeptember 23-án a MODEM-ben táncoltunk, a projekt középpontjában egy nagyon egyszerű gondolat állt, ez volt a címe is: Kéz a kézben. Nem is volt más szabály, mint hogy lehetőleg valakinek a kezét kell fogni. És akkor hol ketten, hol tizenhatan, hol egy táncos, egy ember a közönségből összekapaszkodott, nagyon furcsa dolgok jöttek létre. Ez egy hosszú, egész napos rendezvény volt, délután 5-től éjfélig voltak performanszok. A nézők az első fél órában még valóban nézők voltak, aztán egy óra múlva ők is beálltak mozogni, táncolni, teret bejárni. Ez a fajta interakció elég természetes számunkra. A diákok munkáiban máskor az élet egy kicsit groteszk, bizarr szemlélete jelenik meg. Nem az a jellemző, hogy a művész otthon fekszik, zenét hallgat, aztán hirtelen felpattan, és táncra perdül, eltáncolja, vizualizálja a zenét. Hanem a tánc valóban kifejez, nem feltétlenül drámai, hanem finom érzelmeket. Ők nem akarnak mindig folyamatokat, történeteket mesélni, szerintem nagyon helyesen, mert egy zene sem tud történeteket elmondani. A mai képzőművészek is sokszor tereket alkotnak, amelyekben sétál, mozog a műélvező, és nem valamilyen kicsi tárgyat néz. A tánc is ilyen, egyre inkább arra reflektál, hogy az embereknek igénye van a jelenlétre, arra, hogy ők számítanak. Fontos, hogy ne tekintsék kártyaleolvasó eszköztartónak, ő egy személy, aki ennél azért több információt hordoz.

Az iskolának megfelelő mennyiségű bemutatkozási lehetősége van közönség előtt? Van párbeszéd a többi táncosképző intézménnyel?
A személyes mosolygások szintjén nagyon jó kapcsolatunk van mindenkivel. De nem hívnak meg minket például már a veszprémi táncfesztiválra, és nem nagyon kapunk meghívást a Nemzeti Táncszínházba sem. Néhány éven keresztül a Táncművészeti Egyetemmel közösen léptünk fel, most valamiért ez nem trendi. Ma inkább a megosztás dominál, vákuumba kerültünk. Azt tudom mondani, hogy 1983-tól 89-ig roppant kínos volt velünk barátkozni, mert nem voltunk a szocializmus lelkes hívei. 1989 után pedig azt mondták, na, jönnek ezek az amatőrök. Volt a balett, ami fontos művészet és mellette a néptánc, és voltak az amatőrök. Ezzel telt az élet a 90-es évektől olyan 2005-ig. Akkor rájöttek, hogy a kortárstáncot nem lehet nem észrevenni, úgy látszik, hiába próbálják besöpörni a szőnyeg alá. Akkor pedig nevezzük már ki magunkat is kortárs táncosnak, hiszen aki ma él, az kortárs táncos, mondta az egyik prominens balett típusú művészünk. Mi tudjuk, hogy a kortárstánc egy történelmi kategória, egy művészeti irányzat, aminek saját művészetszemléleti, tánctechnikai sajátosságai vannak. Mi 30-40 éve ezzel foglalkozunk, és ennek a dolognak az elismertsége leginkább aktuálpolitikai dolog. Más kérdés, hogy a magyar ember egyébként sem kultúrafogyasztó, nem jár színházba, nem olvas könyveket, nem néz kiállításokat, nem megy táncelőadásokra. Ez teljesen nyilvánvalóan látszik az összes nem kommersz színház jegyeladási statisztikáján. A szórakoztató, a kötelező olvasmány, a musical, a krimi, valamilyen szexi vagy humoros dolog, minden vidéki színházigazgató tudja, hogy ilyeneket kell bemutatni. Sajnálatos, hogy a Nemzeti Táncszínház sem vesz tudomást az utóbbi években a kortárstáncról. A támogatási rendszer is megalázó, százezres nagyságrendben támogatja ezt a műfajt. Művészegyüttesek fél éven keresztül hoznak létre produkciókat 300 ezer forintért. Mégsem véletlen, hogy minden színház létrehoz valamilyen sufnit, lyukat, padlást, azt gondolják, ez is fontos, hogy van egy ilyen piac, az emberek igénylik, és művészi igény is van rá. A nagypolitika ezt sosem érzékeli, lehet, hogy ők elmennek ilyen előadásokra, vagy a gyerekeiket alternatív iskolába járatják, de ettől még egyik állam sem tart fent nagy számban emberközpontú iskolákat.

A Trafóban rendszeresen felléptek, az a lehetőség még adott?
A MU Színházban is van minden évben egy 1 hetes műhelybemutatónk, a Trafóban pedig nagyon sok éve vannak előadásaink. Most egy olyan produkciót mutatunk majd be, ami kifejezetten a diákok munkáiból építkezik. Másfél hónapja dolgozunk rajta, és még két hónapig fogunk, decemberben lesz a bemutató. Májusban kerül közönség elé a következő előadás, ami három koreográfus darabjaiból fog állni. Van egy moszkvai és egy skopjei meghívásunk is. A kelet-európai tánccal foglalkozó felsőoktatási intézményeknek van egy együttműködése, ez a kör valamiért úgy érzi, hogy inkább támogatni kell egymást, míg a nyugat-európai iskolák inkább beszállítónak tekintenek minket. Amíg volt gimnáziumunk, 18 éves korukban nagyon sokan elmentek külföldre tanulni. Úgy gondolom, hogy az a több mint 100 táncos, akik a 10-20 év alatt innen kikerültek, bár mind nagyon különbözőek voltak, de összességében jó hírét vitték az iskolának. Az is nagyon jó visszajelzés, hogy amikor valami komolyabb dologba kezdenek, akkor ahhoz egymást választják. Hód Adrienn társulatában, aki szintén itt végzett, talán egy-két olyan táncos van, akik nem innen kerültek ki. Vass Imre most csinált egy nagyon különleges és kiváló produkciót a MU Színházban, és ő szintén öt olyan embert hívott oda, akik itt végeztek különböző korszakokban. Pedig korábban alig ismerték egymást, mert 10 év volt köztük, mégis egy nyelvet beszéltek. 

Jellemző, hogy a korábbi hallgatók közös produkciót hoznak létre, esetleg tanítani is visszajárnak?
Én szeretnék sokkal több kapcsolatot, de azt kell mondanom, hogy tulajdonképpen büszke vagyok arra, hogy nem maradok egy ilyen szellem a vállukon, aki mindig ott károg. Itt, az iskolában károgok, de amikor elmennek, akkor már nem nagyon tartanak igényt a tanácsaimra. Ez régebben zavart, de most már úgy gondolom, hogy ez tök jó, hisznek magukban, tudják, hogy hiába mondja meg valaki nekik a tutit, az úgysem ér semmit, mert ők mást gondolnak, mint bárki más. Nekik a saját útjukat kell megtalálniuk. Vass Imre, aki 10 éve végzett itt, például egy olyan sajátos nyelvet hozott létre, ami nagyon érzéki, csendes és finom, ugyanakkor erőteljes, teli rengeteg humorral, filozófiával. Nagyon sokrétű világ, ami energiát igényel a néző részéről. Mintha ez is tudatos lenne, hogy nem adja könnyen magát, úgy gondolja, nem akarlak téged kioktatni, beszélgessünk egymással. Alakuljon ki egy párbeszéd. Amikor rájövök arra, hogy én mit gondolok arról, amit látok, az maga a dramaturgia. Nem az a dramaturgia, ami a színpadon történik, hanem a velem való párbeszéd. És amikor erre rájövök, elkezdek időt adni magamnak, elkezdek időt adni nekik, akkor biztosan nem lesz üres és lassú, amit látok.

angelus hg3

A kortárstánc élet meghatározó új generációja a Budapest Kortárstánc Főiskoláról került ki. Mi az, ami miatt ilyen jól megállják a helyüket akár külföldön is?
Én azt mondanám, hogy a hazai kortárs tánc színnek körülbelül a 60-70%-a az, aki tőlünk került ki. Hód Adrienn, Bakó Tamás, Vass Imre, Vadas Tamara, Arany Virág, Hadi Júlia, Fülöp László és nagyon sokan – nem kevésbé neves – mások. Hogy itthon miért nehéz nekik? Azért, mert a táncfinanszírozás szereplői a Balettintézetből és környékéről származnak, és természetesen azt gondolják, hogy azok a jó emberek, akik ugyanazt csinálják. Akik nem onnan kerültek ki, azok gyanúsak. Elgondolkodtató, hogy a Lábán-díjak több mint felét olyan alkotók kapták, akik hozzánk köthetők. Azt gondolom, hogy ők az autonómiára és erre a nehezített helyzetre lettek felkészítve. Nem arra vártak, hogy valaki felfedezze őket, hanem keresték a helyüket, és tették a dolgukat. Azt tudom mondani, hogy külföldön általában tánctechnikailag a „földeltségüket” szokták kiemelni, ami a magyar néptánc kortárs szemléletű megközelítéséből származtatható. Nálunk nincs egy olyan meghatározó koreográfus, mint Pina Bausch vagy a PARTS esetében Anne Teresa De Keersmaeker. Itt arra helyeződött a hangsúly, hogy mindenki a maga útján járjon. Ezt a fajta művészeti autonómiát szokták még kiemelni, azt, hogy azért a balett rúdnál sem jönnek zavarba, a modern és a kontakt tánc területén is kreatívak, a kreativitásukon keresztül pedig sok mindenhez hozzá tudnak nyúlni. Én nem az elszigetelődést és a saját eredményeink kiválóságát emelném ki. Mészáros Máté például nem innen jön, mégis itt tanít, és a tudása hasznosan illeszkedik be az itteni tudásba. Várnagy Kristóf inkább mint virtuóz táncos jelent meg a területen, és természetesen Batyu, a néptánc tanár vagy Kováts Tibor balett tanárunk sem a kortárstánc világából jönnek. Nekünk fontos, hogy van átjárás és kommunikációs lehetőség a műfajok között. Személyes szinten nincs is ezzel probléma, Szakály György többször volt a vendégünk, például szakdolgozat védésen is, a Táncművészeti Egyetem sok vezető munkatársával jó viszonyban vagyunk. Elvileg a különböző fesztiválok, színházak vezetőivel is, csak hát nem annyira, hogy minket hívjanak meg. Valószínűleg ők másképpen definiálják magukat, és ez is rendben van. Az a tapasztalatunk, hogy a progresszív, nem kirekesztő jellegű művészeti törekvéseket központilag sem támogatják. 

Volt egy felhívás, amelyben a Budapest Kortárstánc Főiskola mecénást keresett. Sikerrel jártatok, van ennek hagyománya itthon?
Nincs hagyománya nálunk a mecénáskeresésnek. A legnagyobb mecénás, aki Magyarországon valaha volt, Soros György, aki nagyon intenzíven jelen van most az ország kulturális életében, csak nem mint egy pozitív példa, hanem mint egy közellenség. Egy ilyen országban, ahol a kulturális életben legnagyobb szerepet vállaló mecénás egy ördögi, démonikus figura, ott nehéz a mecenatúráról pozitívan beszélni. Megkérdezném azokat a gazdag magyarokat, akik a sportba, informatikába teszik a mecénás pénzüket, hogy az oktatást és a művészetet miért nem támogatják intenzívebben. Nem értem, mert azt fontosnak tartják, hogy a gyerekeik jó és szabad iskolába járjanak, a művészetek területén képzettek legyenek, de azt, hogy az országban is ez legyen, valamiért nem annyira. 

Szakközépiskolai képzés még működik nálatok?
1998 óta a saját kereteink között tanítottunk, közismereti órákat is, egészen a tavalyi évig. Tavaly érettségiztek az utolsó középiskolás növendékeink.

Ennek anyagi okai vannak?
Annak idején a szülők 360 ezer forintot fizettek egy évre. A gyerekek 14 éves koruktól ide jártak szakközépiskolába, amit aztán szakgimnáziummá kellett alakítani, és utána a „szakmaszerkezeti döntés” keretében közölték, hogy mi nem kapunk ilyen támogatást. Amikor megszületett ez a döntés, szóltunk a KLIK-nek, hogy adjanak nekünk néhány helyet, hiszen nekik 150 van, ami nincs feltöltve, nekünk pedig csak 3 kellene. Azt mondták, persze, jól van. Aztán következő évben is kértük, akkor már az volt a válasz, hogy nem lehet, tilos. Ma hallottuk, hogy a költségvetésnek nagyon sok milliárdnyi többlete keletkezett, tehát rengeteg pénz bent marad. Csak egy tollvonás kellene, hogy adjanak 10 helyet, és akkor a 19 éven keresztül működő szakközépiskola újra el tudna indulni.

Milyen rendszerben tanulhatnak nálatok most a diákok? Korábban a szakközépiskolában ti magatok teremtettétek meg számukra az alapokat, most az ismeretlenből érkeznek?
Főleg külföldről jönnek. Korábban sem volt annyira jellemző, hogy a szakközépiskolából mentek volna át a főiskolai képzésre. Korábban nagyon élő, intenzív kapcsolatunk volt a győri, nyíregyházi, miskolci és pécsi szakközépiskolákkal, nem hiszem, hogy most ők is nagyon jól éreznék magukat, a miskolci, szegedi, nyíregyházi iskolákról azt sem tudom, működnek-e. Ezekkel mind nagyon élő, intenzív kapcsolatunk volt. Jöttek ide felvételizni, elmentünk hozzájuk előadást csinálni, de elsikkadtak ezek a dolgok. Mostanában van egy ilyen elszigetelődési jelenség. Nézd, én azt gondolom, hogy ez mindenkinek a személyes döntése, hogy keresi-e a kapcsolatot, amikor látja, hogy valaki nehéz helyzetben van, vagy kerüli a találkozást, nehogy kérjen tőle valamit a másik, vagy meg kelljen kérdeznie, miben segíthetek? Most 3 éves főiskolai képzésünk van, BA művészképzés és 2 éves kortárstánc tanári MA képzés. Dolgozunk egy 2 éves művész MA képzésen is. Magyarországon a modern táncot 1949-ben betiltották. Mi legalább nem vagyunk betiltva. Ez ilyen értelemben jó dolog, de nem vagyunk könnyű helyzetben. Még a legjobbak sem élnek a kortárstánc művészetből. Tanítanak, filmeket koreografálnak, projekteket csinálnak, és így talán nem halnak éhen.

 

Az interjút készítette: Halász Glória
Fotók: Lékó Tamás