A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

A művészpáros 26 éve küzd előadóként, alkotóként, tanárként és egy időben a szakmapolitika aktív tagjaként az 1950-ben elnémított mozdulatművészet múltjának feltárásáért és megőrzéséért, a műfaj életben tartásáért és jövőjéért. Fenyves Márkkal és Pálosi Istvánnal beszélgettünk arról, miben különbözik a táncban a „kell” és a „lehet”, miért nem történt meg a mai napig a műfaj rehabilitációja, miben más a múlt által inspirált rekonstrukció és a múltba révedés, hogyan lehet a színház túléléséért színházon túli területeken dolgozni, és mi köze a mozdulatművészetnek az 50-es évek híres olimpiai bajnok tornász válogatottjához. 

A mozdulatművészet ebben az évadban 105 éves, ezt kevés ma is aktívan működő irányzat mondhatja el magáról. Ennek megfelelő a hazai és nemzetközi ismertsége és megbecsültsége?

Pálosi István: Hogy itthon mennyire ismert, az egy szakmapolitikai kérdés. 

Fenyves Márk: Hangsúlyos, hogy a szakmáról beszélünk, nem a hétköznapi emberekről.

P. I.: A hétköznapi emberek ugyanis elismerik, van egy bázis, akik szeretik ezt a műfajt, és egyre többen érdeklődnek iránta, jóval többen, mint amennyi emberhez el tud jutni, vagy amekkora teret kap. Azt gondolom, nemzetközi szinten még nagyobb az érdeklődés iránta. Ezt mutatják azok a konferenciák és nemzetközi együttműködések, amelyekbe folyamatosan meghívnak minket.

F. M.: Mindig minden a pénz kérdése. Az a legnagyobb probléma, hogy mindent mi magunk csinálunk. Ez pedig szerintem minősíti a magyar rendszert, hogy egy 105 éves tradíciónak ez a sorsa Magyarországon. Most doktori iskolás vagyok, és látom, hogy a különböző tudományterületek mennyire nyitottak arra, hogy információkat gyűjtsenek, és ehhez képest a táncszakma mennyire zárt. A mi területünkön évtizedes megdönthetetlen előítéletek vannak, nagyon ambivalens érzés, amikor az ember ezzel szembesül.

fenyves palosi lt

A mozdulatművészet esetében mennyiben beszélhetünk elméletről, a mozgásról és a táncról való gondolkodásról és mennyiben konkrét mozgásanyagról?

P. I.: A kötött mozgásanyag nem igazán passzol ehhez a műfajhoz. Mi ketten például teljesen különböző órákat tartunk, nincs két egyforma óra, mivel Márknak és nekem is van egy kialakult gondolkodásmódunk, illetve mozdulatvilágunk, amit folyamatosan fejlesztünk, próbálunk tágítani. Ez mindig attól függ, hogy mi az a célcsoport, akiknek éppen órát tartunk, mi éppen a pedagógiai cél, mit akarunk fejleszteni. Mindig ahhoz kell igazodni, naprakészen és improvizatív módon, akár a növendékek visszajelzései alapján változtatni a gyakorlatokon. Ebben nagyon különbözik attól, amilyen például egy balett óra. 

F. M.: Természetesen a mozdulatművészetben is van kötött mozgásanyag, bizonyos dolgokat csak így lehet megtanítani, csak más a funkciója, mint például a balettben, illetve ma már a kortárs technikák nagy részében is. Úgy lehetne megfogalmazni, hogy míg ezekben az irányzatokban a cél maga a mozgásanyag, addig a mozdulatművészetben pedig csak egy eszköz, szerintem ebben lehet a legjobban megfogni. A technikai irányzatokban a „kell” szó fordul elő a leggyakrabban, nálunk pedig a „lehet”. 

P. I.: Az, hogy hogyan tanítod meg, hogyan érzékelteted, hogyan közelíted meg, az mindig lehet más. Ez egy szemléletmód, az egyik idomítás, a másik egy tanítás jellegű dolog.

F. M.: A háború előtt a balettet és az egyéb hasonló irányzatokat nem véletlenül hívták kiképzésnek, ezt pedig tanításnak. A századfordulón induló modern irányzatok pedagógiája gyakorlatilag a táncpedagógia születése volt. Előtte nem volt ilyesmi a táncon belül, nem volt más, csak a fémpálca, meg a kasztanyetta. 

P. I.: Ma már ez nem így van, nem kell ennyire szembeállítani a balettet és a modern táncot vagy a mozdulatművészetet. A reformpedagógia hatást gyakorolt minden tánc tanítására. Személyiségfüggő, pedagógusfüggő, alkotófüggő, hogy ki melyik módszert választja, van, aki máig a régi kiképzésben hisz.

F. M.: A műfajunk kapcsán mindig a különállás és az elkülönülés van hangsúlyozva, miközben pont az lenne a lényeges, hogy a különböző irányzatok mit tudnak profitálni a másik megismeréséből. Ebben Magyarországon nagy hiány van. Ha ideérkezik egy külföldi, és részt vesz, mondjuk a SzólóDuó Fesztiválon István egy kurzusán, akkor úgy áll az órához, hogy ez nagyon izgalmas, más, mint amit addig csinált, mit tud ebből felhasználni a saját munkájában.

P. I.: Az az érdekes, hogy most már évek óta tanítunk művészeti szakközépiskolákban, és ott abszolút érezhető, hogy ők, akik szakmapolitikailag nincsenek megfertőzve, tudják integrálni mind a balettet, mint a mozdulatművészetet, külön kérik is ezt. Németországban például csak annyit kötnek meg, hogy klasszikus óra van vagy modern óra, nincs megmondva, hogy mit kell tartani, Limón-, Graham- vagy Cunningham-technikát. Az a fontos, hogy ki vagyok, kitől tanultam, hol dolgoztam, mi lesz az órám témája. Mindenki a sajátját hozza, nincs kopírozás, mindig újat teremtenek.  Nagyon fontos, hogy a legtöbb helyen művészpedagógusok tanítanak, nem olyanok, akik csak elvégeztek egy iskolát, és soha életükben nem dolgoztak mondjuk társulatban, vagy nem voltak színpadon, nem készítettek darabot. Ezek mind olyan emberek, akik voltak társulatnál, önálló előadóként vagy alkotóként működnek, és mellette elkezdtek tanítani. Szerintem a művészeti nevelésben pont az lenne a lényeg, hogy művészpedagógusok tanítsák.

fenyvesmark lt

Az említett világhírű modern tánc irányzatok már léteztek akkor, amikor a mozdulatművészet megszületett? Milyen alapokra támaszkodva hozták létre?

F. M.: A műfaj születése azon ritka pillanatok egyike a magyar kultúrtörténetben, amikor valami nem 5-10 éves késéssel, reflexióként jelenik meg, hanem gyakorlatilag a világban zajló eseményekkel párhuzamosan. Van egy sajátosan magyar fejlődési útvonal, nem átvesznek, adaptálnak valamit a magyar viszonyokra. Érdekes, hogy ha elkezdjük vizsgálni a hasonló irányzatok nemzetközi művelőit, náluk van egy szolgai mesterkövetés, a magyar növendékek pedig pillanatok alatt átalakítják azokat a dolgokat, amiket az iskolában tanultak. Például a háború előtt a tanítóképzőben nem lehetett úgy mozdulatművészeti oktató diplomát kapni, az állami tanfolyamot nem lehetett úgy elvégezni, ha valakinek nem volt önálló rendszertana. 

Mi volt a speciálisan magyar ebben a rendszerben?

F. M.: Például az, hogy a magyar egy pedagogikus rendszer. Ez abból ered, hogy kik kezdték el művelni. Dienes Valéria pszichológus és pedagógus volt, amellett, hogy filozófiával foglalkozott. A hatása azért volt nagyon hangsúlyos, mert iskolaként lépett fel, már 1917-ben egy komplex, több évfolyamos, továbbképző tanfolyamos, esti iskolás, több tanárral dolgozó intézményt hozott létre. Kezdetben Szentpál Olga zenével, Madzsar Alice gyógyító gimnasztikával foglalkozott, és csak 1925-től illetve 1928-tól voltak „művészek”. 1930-ból már több mint 30 olyan iskolát ismerünk, ami önálló volt, de mindegyikben nagyon hangsúlyos volt a pedagógiai elem, 1944-ig közel 800 pedagógus végzett az állami képzéseken. Az sem általános, hogy tudományos igényű írások születtek a tánccal kapcsolatban.

A mozdulatművészet 1950-es betiltása hogyan történt, mintha mindent egyből elvágtak volna, vagy valamilyen formában, titkosan működhetett tovább?

F. M.: Mintha elvágták volna, körülbelül úgy nézett ki a dolog, hogy jött a pallos, és aki nem volt hajlandó megtagadni önmagát, a mozdulatművészetét, annak semmilyen lehetősége nem volt. Kállay Lili 1919-től ebben a szakmában volt, tehát 30 éven keresztül folyamatosan dolgozott, elismert pedagógus és művész volt, neki például le kellett tagadnia az életrajzában, hogy valaha tánccal foglalkozott, így kaphatott civil állást. Általános, hogy a káderlapokon le vannak tagadva az információk, titkolták és rejtették őket. Még a 90-es években is történt olyan, hogy valaki Berczik Sárából akart a Táncművészeti Főiskolán szakdolgozatot írni, de a folyosón félrehívták, és szóltak neki, hogy ha ezt a témát választja, esetleg megbukhat. Ezek nagyon súlyos, keményen beivódott indulatok, amiknek a szakma az okát sem tudja. Ezt nem nyavalygásból mondom el, hanem mert tudnunk kell, hogy a magyar táncszakmának van egy ilyen oldala is. Hogy így működik, egyszerűen kirekeszt magából olyan embereket, akikről néha azt sem tudja, hogy mivel foglalkoznak. Nálunk nem a szintetizáló, hanem a szortírozó effektus működik. 

Történt bármilyen rehabilitáció, például a Magyar Táncszövetség részéről?

F. M.: Dienes Valéria kapott először poszthumusz Táncművészetért-díjat 2006-ban, aztán mások is. De ez nem rehabilitáció. Hiszen a műfajt és művelőit kollektíven ítélte el és üldözte az akkor létrejövő pártállami szervezet.

P. I.: Volt idő, amikor elkezdtünk belefolyni a szakmapolitikába, 15 éven keresztül voltunk a Táncszövetség tagjai, és próbáltunk harcolni ezért.

F. M.: Akkor léptünk ki a szövetségből, amikor 100 éves volt a műfaj, és felvetettem az elnökségi ülésen, hogy nem kellene-e kollektíven bocsánatot kérni a műfajtól. A válasz az volt, hogy kinek az érdekében áll ez? Ha erre ennyi idő után is ez a reakció, akkor nekem semmi keresnivalóm ebben a közösségben. Azért mégiscsak a szövetség mondta ki anno az ítéletet a mozdulatművészet felett. Az kevés, hogy személyenként egy-egy emberre azt mondják, elismerlek téged miután meghaltál, nesze, itt van egy poszthumusz díj.

P. I.: Ez megint azt az álságosságot mutatja, ami a magyar viszonyokra jellemző. Látszólag megtesszük, de valójában mégsem. Ebből nekünk elegünk lett, nagyon sok energiát vett el az életünkből és a szakmai munkánkból, ezért egy kicsit kivonultunk, és csak arra fókuszáltunk, ami a feladatunk.

F. M.: Ehhez pedig olyan partnereket keresünk, akik hajlandóak beépíteni a mozdulatművészetet a működésükbe. Azokat a kapcsolódási pontokat keressük, ahol nem az előítéletek, hanem a saját értékei szerint kezelik ezt a dolgot. Például most tanítok a Semmelweis Egyetemen. Mókásnak tartom, hogy a Táncművészeti Egyetemnek vagy a Kortárstánc Főiskolának nem kellek, de a SOTE-nak jó vagyok. Már az is nagy fejlődés, hogy a győri és a pécsi középiskolával évek óta jó kapcsolatot tartunk fent, tánctörténet kurzus keretében szoktunk történeti és gyakorlati órát, kurzusnapot tartani. 2012-ben találtuk ki, hogy valamilyen módon élővé kellene tenni a tánctörténet órákat, hiszen mégsem lehet tankönyvből, száraz tánctörténetből megtanulni, hogy ki volt Dienes Valéria vagy Madzsar Alice. 

P. I.: A saját testükön tapasztalják meg, hogy miben más, miben különbözik, és nagyon szokták élvezni az egészet. 

F. M.: A háború előtt volt a társastánc, a mozdulatművészet és az operaházi balett, ehhez jött még kiegészítésnek előbb a néptánc, később a kortárstánc, és erről a palettáról a Táncművészeti Egyetem képzésében ma gyakorlatilag hiányzik az egyik. Ha úgy nézzük, az egyetlen magyar tradíció a néptánc mellett, a mozdulatművészet

A Magyar Mozdulatművészeti Társulat a hagyományok előtt tisztelgő rekonstrukciós előadások mellett új, kortárs előadásokat is bemutat. Honnan merítetek a rekonstrukcióhoz, és milyen módon tud az irányzat megújulni?

P. I.: Hál’ Istennek, nagyon sok minden fennmaradt, és sorra kerülnek elő újabb anyagok. 

F. M.: Sokáig mindenki azt gondolta, hogy szinte semmi sem maradt fent, de ebben az is benne volt, hogy mivel ennyire üldözték a dolgokat, az emberek egyszerűen egy csomó mindent letagadtak. Kállay Lili hagyatékának szerintem legértékesebb részét például nem a Színházi Intézet Táncarchívumában találtuk meg, hanem a Mozdulatkultúra Egyesület Könyvtárában. 1923-tól, az első nyilvános tanfolyam megnyitásától egészen a betiltásig az összes óranaplót, ami azt jelenti, hogy minden le van jegyezve, amit az órán tanított. Bár a Színházi Intézet megvásárolta a hagyatékát, de ez nem került bele, mert nem rakta bele, ahogy a betiltás dokumentumait sem.

P. I.: Az a rekonstrukciós előadás, amit legutóbb alkottunk, nem is igazán az, hanem inkább tisztelet. Ez Loië Fuller szerpentintánca, ami tulajdonképpen fotók alapján készült, és mondhatni, hogy egy kortárs vagy modern felfogású előadás. Mindig is nagyon izgatott minket, hogy textíliákkal dolgozzunk.

F. M: Két idős mesterünk él még, az egyikük Brandeisz Elza, aki 110 éves, a másik E. Kovács Éva, aki 96 éves.

P. I.: A családja révén hozzánk került nagyon sok anyag, kaptunk például egy mini kódexet, amiben kilenc szólója van lejegyezve.

F. M.: Nagyon mókás, hogy aki lejegyezte, az Dévény Anna.

P. I.: Hiszen ő Éva néni és Berczik Sára növendéke volt. 

F. M: 1945-ben gyakorlatilag megfelezték Éva néniék Mészáros utcai lakását, az egyik feléből lett a mozdulatművészeti iskola, amit 1950-ben államosítottak, és munkaközösséggé kellett alakítani. Úgy próbálták átmenteni a dolgot, hogy a torna területére mozdították. Ami azért volt nagy történelmi tény, mert azzal, hogy E. Kovács Éva barátnője volt Keleti Ágnes, későbbi ötszörös olimpiai bajnok tornász, a tornasport olimpiai sikere gyakorlatilag Éva néni és Berczik Sára nevéhez kötődik, ők voltak a nagyon híres olimpiai tornászválogatott koreográfusai. Ez egy olyan eredmény, amibe a táncszakma nem tudott belekaparni. Az, hogy az amatőr iskolák művészeti tornaként tanították tovább ezt a műfajt, az kizárólag annak volt köszönhető, hogy olimpiai bajnokok lettek, és orosz edzők jártak ide tanulmányozni, hogy a magyarok mit tudnak. Visszatérve a rekonstrukcióhoz, Dienesnek saját táncírása van, és van, ami szövegesen van lejegyezve. A Madzsar-hagyatékban is egy csomó olyan dolog van, ami rekonstruálható lenne. Nagy kérdés az is, hogy egy dokumentum alapján rekonstruálok, vagy inspirálódok, az eszmei gondolatot veszem át. A Hajnalvárás című, 2001-ben bemutatott első ilyen darabunk a dokumentum-hű utat követte, másfél éves munka eredménye volt az a 18-20 perc.

P. I.: Most E. Kovács Éva szólóinak rekonstrukciót is úgy készítjük, hogy nem mertünk kitűzni bemutató időpontot. Lehet, hogy 3 hét, lehet, hogy 6 hét, de az is lehet, hogy másfél év lesz, mire eljut arra a szintre, hogy közönség elé engedhető. Annyi szempontból kell megvizsgálni, nem elég csak az, ahogy konkrétan le van írva, tudni kell a levegőjét, a stílusát, hőfokát, a zenéjét, tempóit, annak a kornak. Utóbbit is rekonstruáljuk, megszereztük hozzá a kottákat, a zongoristánk fogja feljátszani abban a tempóban, ami kb. abban a korban is volt, mert csak arra lehet eltáncolni.

F.M: Nekünk mázlink mondjuk egy külföldi rekonstruálóhoz képest, hogy míg ők messze vannak, számukra idegen az anyag, amit tanulmányoznak, addig mivel mi az első generációtól tanultunk, gyakorlatilag bennünk van az élménye is a mozgásnak. Nagyon jó érzés, hogy van néhány fiatal és tehetséges táncos, akit érdekel a műfaj. Závodszky Rita a Kortárstánc Főiskoláról jött, Szarvas Krisztina pedig a Szegedi Kortárs Balett művésze volt. Egészen más világból érkeznek, mégis rácsodálkoznak erre a műfajra, bújják a könyveket, nézik a fényképeket, tréningre járnak, hogy egyáltalán elsajátítsák a műfajt, mert ők is érzik, hogy ez valami teljesen más. 

palosiistvan lt

Amikor kortárs előadást készítetek, mennyire lehet merészen nyúlni a műfajhoz?

P. I.: Abszolút lehet, az E. Kovács Éva előadásban is lesz majd egy olyan második rész, ami ugyan belőle inspirálódva készül majd el, de teljesen mai módon, a táncosokból és belőlünk fog építkezni. Ez így volt az eddigieknél is.

F. M.: Szerintem nagyon fontos, hogy mi nem csak a múltat akarjuk a színpadra pakolni. Viszont nem akarunk megfelelni annak a külső elvárásnak sem, hogy ma milyen stílus dívik. Mi a saját műfajunknak a saját evolúcióját járjuk be. Amikor fiatalok voltunk, nagyon dolgozott bennünk az aktuális trend. Aztán valamikor 2006 környékén volt bennünk egy nagyon erős törés, amikor rádöbbentünk, hogy trendeknek nem akarunk megfelelni. Ezek természetesen a mi műfajunkban is lecsapódnak, de nem ez határozza meg, hogy mit csinálunk, hanem az, hogy mi milyenek vagyunk ebben a dologban, mit képviselünk. Szerintem ezt nagyon következetesen visszük az elmúlt 10-12 évben. Támadnak is minket rendesen, hogy mi múltba révedők vagyunk, ami egyszerűen nem igaz, maximum a felületes kívülállónak. 

P. I.: Megmondom őszintén, hogy alapvetően nem a kritikusoknak és nem a szakmának készítjük a darabjainkat. A kötelező darabgyártásból pedig már nagyon elegünk van. Miért kéne, csak azért, mert ez egy pályázati előírás? Egyébként születnek darabjaink, nagyon sok, de ezeket mindenki másképp értékeli. Ugyanis vannak ezek a borzalmas kritériumok, hogy teljes estésnek kell lennie, meg innovatívnak, progresszívnek. Ezeket szépen le lehet írni egy szórólapra, de nem tükrözik a valóságot, miért verjük át a nézőt? Nálunk azt kapja a néző, ami oda van írva, feltüntetjük, ha kísérletezünk valamivel, ha egy rekonstrukciós előadást vagy egy görbe tükröt lát. 

F. M.: 1991 óta vagyunk benne ebben az egész történetben. Nézegetem vissza az előadásainkat, és úgy érzem, nem volt rossz ötlet ezt az útvonalat választani. A mi darabjaink ugyanis 20 év távlatából is nézhetőek, mert nem az aktuális trend vezérelte a dolgokat. Közben látom, hogy a velem kortárs módon elinduló alkotóknak vannak olyan produkcióik, amik annyira meg akartak felelni az akkori trendnek, hogy ma már nem élvezhetőek. Ez a trendre való fókuszálás nagyon sokszor az emberi fókuszt veszíti el. A mi trendünk pedig ez, az emberi fókusz.

 

Ha figyelmen kívül hagyjátok az olyan előírt szempontokat, mint a darabgyártás, innováció, progresszió, hogyan kaptok támogatást a működésetekre?

P. I.: Az ember mindig dolgozik valamin, de a kényszerbe nem vagyunk hajlandóak belemenni, hogy csak azért készüljön darab, mert elő van írva. 

F. M.: Ennek ellenére volt olyan évünk, hogy 5 bemutatónk volt. Volt olyan korszakunk, amikor a nagyszínpadi produkciók felé mozdultunk, akkor volt erre lehetőségünk, aztán persze a pénzügyi keretek folyamatosan csökkentek. A tavalyi év nagyon „izgalmas” volt, mert kinulláztak minket. Az egy nagyon tanulságos történet volt, hogy mennyire lehet nullának venni 25 évnyi munkát. Nagy kontraszt volt, hogy én közben állami díjat kaptam. 

P. I.: Utána pedig engem is díjaztak. Azt üzenték ezzel, ügyesek vagytok, jól van, megveregetjük a vállatokat, de egyébként nulla támogatást kaptok.

F. M.: Az is nagyon sokat mesélt a szakmáról, hogy ki hogyan állt hozzá, ki milyen módon nyilatkozott az adott kérdéskörben.

P. I.: A társulat tovább élt, mondjuk majdnem belerokkant, de találtunk olyan utakat, olyan külső projekteket, amik a táncszakmától és a működési kuratóriumtól független dolgok voltak, és volt két új bemutatónk is, emellett 50 körüli előadásszámunk.

F. M: Viszont az is egy érdekes dolog, hogy mi felé mozdultunk el.

P. I.: Kiszorultunk a színházból.

F. M.: István azt mondja, kiszorulunk, én pedig azt, hogy olyan terepeken létezünk, amiket nagyon sokan nem vesznek komolyan. Rengeteg kiállításhoz kapcsolódó rendezvényünk, múzeumi projektünk van, rengeteg olyan, ami iskolákban, tornatermekben tud megvalósulni. Ez egy olyan tendencia, ami 10-15 éve jelen van az életünkben.

P. I.: Ma divatosan színházi nevelésnek hívják.

F. M.: Erre szoktam azt mondani, hogy a trendek azért bennünk is dolgoznak. Ma ez divatos, de 15 évvel ezelőtt, amikor elmentünk a tornaterembe, utána meg beszélgettünk, akkor ezek még nem voltak. Bennünk van a hagyomány, de a fókuszaink valahogy mindig együtt mozognak az aktuálissal, hiszen mi is ebben a mai világban élünk.

Honnan érkeztetek, miért fordultatok a mozdulatművészet felé, mit adott nektek?

F. M.: Én képzőművész vagyok. Pécsett, Eck Imre hatására gondolkodtam el azon, hogy táncolni, tánccal alkotni szeretnék. Hogy miért pont a mozdulatművészet? Alapvetően intellektuális beállítottságú ember vagyok, és nekem a technikai tánc önmagában kevés volt. Nem jelentett semmit, hogy most ezt kell csinálni, mert ezt mutatja a tanár. Amikor rátaláltam az orkesztikára, az fogott meg benne, hogy van történeti kontextusa, hagyománya, ami számomra élő hagyomány. És az, hogy egyszerre dolgoztatja a testemet, a lelkemet és a gondolkodásomat. Ezért vagyok benne ennyire erőteljesen, benne élek, pedig nem éri meg benne lenni.

P. I.: Ha egzisztenciális szempontból nézzük, akkor nem éri meg, de művészi és emberi szempontból szerintem abszolút megéri. Én néptánccal kezdtem, aztán Balettintézet következett, amit abba is hagytam. A 80-as, 90-es évekről beszélünk, akkor kezdett még csak bejönni a modern tánc és a kortárstánc Magyarországra. Rájöttem, hogy nem akarok balettművész lenni, modern szak még nem volt a Táncművészetin, 3 évig teljesen pályaelhagyó voltam. 1 év kihagyás után viszont elkezdtem tanítani, aztán az információk is elkezdtek áramlani, lettek kurzusok, jöttek külföldi mesterek, tanárok, és elkezdtem visszaszivárogni a táncba. Aztán találkoztam a mozdulatművészettel, és azt gondoltam, igen, erről van szó, ez az, amit kerestem. Találkoztam Berczik Sárával, Kármán Judittal, Szöllősi Ágnessel, Dienes Gedeonnal, E. Kovács Évával, tőlük tanulhattunk. Aztán a generációs különbség miatt egy idő után ezt is kevésnek éreztem, és elkezdtem táncos közökben keresgélni, hogy milyen olyan európai iskola van, ami rokon ezzel az egésszel, és akkor mentem ki az esseni Folkwang Egyetemre, ahol Pina Bausch szólistái voltak a tanáraim, nagyon élveztem. De 1998 környékén az élet visszahozott Magyarországra. Márkkal sokat beszélgettünk arról, hogy váltsunk, és menjünk Nyugat-Európába, hagyjuk itt ezt az egészet, és építsünk fel ott egy új dolgot. Aztán inkább úgy döntöttünk, hogy ne, mert az idős mestereink még annyi mindent át tudnak adni nekünk. Ezek az utolsó pillanatok. Akkor kaptuk az első kis támogatásainkat, hogy önálló társulatként darabokat tudjunk bemutatni. 

F. M.: A Folkwang példája mutatja, hogy milyen utat járhatott volna be ez a műfaj Magyarországon. Nem véletlenül az az egyik legnagyobb európai táncegyetem, az intellektuális megközelítés, az európai modern táncos megközelítése ott is jelen volt. 

 

Mikor hoztátok létre a Mozdulatművészek Házát, és melyek a legfontosabb területei a működésének?

F. M.: 1995-től több helyszínen működtünk, különböző tornatermekben, művelődési házakban, majd a Józsefvárosi Klub és Pódiumon voltunk, és 2001-ben nyitottuk meg az első saját helyszínünket a Huszár utcában, egy 72 négyzetméteres szuterén helységben, Mozdulatművészeti Stúdió néven. Ezt hamar ki is nőttük, 2003-tól 5 éven keresztül a Rottenbiller utcában működtünk már 432 négyzetméteren 3 teremmel és előadótérrel, idén pedig a 10. tanévünket, évadunkat kezdtük meg a Tagló utcában, már 600 négyzetméteren, szintén 3 táncteremmel, amelyek közül az egyik előadótér is, színházi technikával és 40 fős nézőtérrel. Az idős mesterekkel 1998-ban eltervezett komplex intézmény így valósult meg, és a 2012-es év, vagyis a 100. évad óta viseli a Mozdulatművészek Háza nevet, és az 1991-ben alapított Orkesztika Alapítvány tartja fent.

P. I.: Elég komplex a tevékenységünk. Sokszor támadnak is minket érte, hogy nem vagyunk eléggé „együgyűek”, mert nem csak a művészetre fokuszálunk. Rajtunk kívül több társulat és egyéni alkotó próbál nálunk, számos tánctanfolyam és művészeti, nem csak táncos kurzus zajlik itt, laikusoknak és profiknak egyaránt. Tánc- és színházi előadásoknak, a SzólóDuó Nemzetközi Tánc Fesztiválnak, kiállításoknak, filmkluboknak és egyéb kulturális rendezvénynek, mesteriskoláknak, filmes, fotós, filozófiai, történeti és művészetelméleti eseményeknek, kluboknak adunk helyszínt. Nyitottak és befogadóak vagyunk, a múltunk erre nevelt bennünket, a programjainkat is ez határozza meg.

F. M.: Kiemelt fontosságú számunkra a Mozdulatművészeti Gyűjtemény, amely a tánc széles területeit érinti, több tízezer dokumentummal, eredeti fotográfiával, 6000 kötetes könyvtárral, több százezer digitális dokumentummal, sok ezer mai fotóval és videóval rendelkezünk. Természetesen a legértékesebb része a hagyatéki anyagokból áll, amely 1912-től gyakorlatilag összefogja a múltat. Ez ennek a helynek az egyik legegyedibb vonása, ilyen máshol nincs. A gyűjtemény kiszolgálja a művészeti mellett a saját történeti és elméleti kutatásainkat is, de ugyanakkor nyitott, nem csak magyarországi egyetemekről, intézményekből keresik fel kutatók, egyre növekszik a nemzetközi érdeklődés is. Az elmúlt évtizedben számos múzeumi, kiállítási, közművelődési, tudományos és ismeretterjesztő projektben vetünk részt vele. Rendszeresen vannak szakdolgozóink, és oktatási területen szakértőként, szakvizsga biztosként is tevékenykedünk. De szerintünk ez egy szakembertől természetes. Folytathatnánk a sort a mára már 9 kötetes könyvsorozatunkkal. Összességében elég összetett a tevékenységünk.

Milyen aktualitások vannak most az életetekben, mire készültök ebben az évadban?

P. I.: Idén volt már egy bemutatónk a Mándy Ildikó Társulatával koprodukcióban, Ildi és Márk, avagy Muczy és Puczy ornamentikai táncza címmel. Repertoáron tartjuk az előző évadban készült Szerpentintánc – Hommage a Loië Fuller című előadásunkat, a 7 Fő Bűn kamara változatát játsszuk, valamint elkezdtünk dolgozni E. Kovács Éva 1947-es szólóinak rekonstrukcióján és az ebből inspirálódó új kortársias reflexión, ezeket terveink szerint az évad végén fogjuk bemutatni. Részt vettünk ősszel három nagy konferencián, az elsőnek társszervezői voltunk az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karával közösen, amely a Szabó Ervin Könyvtárban volt, az Országos Neveléstudományi Konferencián, Nyíregyházán és a Magyar Táncművészeti Egyetem VI. Nemzetközi Konferenciáján, Budapesten. Szervezzük a 19. SzólóDuó Nemzetközi Tánc Fesztivált, meghívást kaptunk a nagyváradi egyetemre, a következő konferenciánk az ELTE-n lesz a Magyar Filozófiai Társasággal együttműködve. Folytatjuk az együttműködést az Óbudai Danubia Zenekarral, gyerekelőadásokat játszunk iskolákban és tavasszal a Budapest Music Centerben. Folytatjuk a MOHA Esteket a Mozdulatművészek Házában, a „Rendhagyó találkozások a tánccal” rendezvényeinket a Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteményében, tanítunk a Dózsa György Szakgimnáziumban, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban, a SOTE Gyógytornász szakán, és Márk mellette doktori képzést is végez az ELTE-n. Van külföldi meghívásunk is, évek óta nem jutottunk el Lengyelországba, reméljük, most sikerül, valamint nyáron Németországban vendégszerepelünk a Szerpentintánc előadásunkkal.

F. M.: Vagyis az élet, akárcsak az elmúlt 26 évben, zajlik velünk, sűrű, színes és sokféle, és magányos abban a tekintetben, hogy csak itthon nem vagyunk otthon, és az eredményeink ellenére még mindig filléres gondokkal és finanszírozási hiánnyal küzdünk. Magunk végzünk szinte mindent. Képviselünk valamit, azt hiszem, ezt kevesen mondhatják el, és ebben következetesek is vagyunk hosszú távon. Eredményeink vannak, munkáinkon jól felismerhetően ott a kézjegyünk. Ez egy egyedi minőség, ami nagyon más, mint a környezet, a kortárs trendek világa.

P. I.: Ha körbenézel az alkotóhelyen, a Mozdulatművészek Házában, láthatod a lassan három évtized alatt felgyűlt sokféleséget, ami abból a munkából született, amit végzünk. Itt minden tovább él, itt minden egyben marad, és előbb-utóbb újabb funkciót kap, nem kerül a kukába. Ez nem egy steril tér, mint egy kórház, egy nagy adag üres légköbméter szabad padlóval, hanem egy múlttól, művészettől átitatott valódi alkotóhely. Mert mi így képzeljük ezt a létet. Az, hogy ez itthon éppen nem trendi, az nem a mi bajunk, nem a mi szegénységünk, ami egyedül sajnálatos ebben, hogy ezáltal kicsi ránk a fókusz. Hisszük, hogy ismét lesz ennek is divatja. Addig is általunk létezik egy gyönyörű, titkokkal és varázslatokkal teli, szellemileg is élő és értékes magyar hagyomány. Ami ebben szomorú, amit ilyenkor mondani szoktunk: mi vagyunk a tipikus esete annak, mennyit ér valami, ha az „csak” magyar.

Az interjú készítette: Halász Glória
Fotók: Lékó Tamás