A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Noha Keszthely méltán híres kimagasló kulturális és ifjúsági eseményeiről, nem nevezhető kifejezetten a kortárs tánc központjának. Az év nagy részében a kastély és a tópart közelsége vonz ide látogatókat, de szeptemberben immár tizenhatodik éve a táncszerető keszthelyiek töltik meg a Balaton Színházat. A kastélypark kellemesen hűvös, az őszi Balaton is zöldesen hullámzik, de hamarosan színpadra lép a Szegedi Kortárs Balett, hogy Sztravinszkij zenéjének összetett hangzataira nyűgözze le az érezhetően lelkes közönséget.

Wim Vandekeybus társulatának In Spite of Wishing and Wanting című péntek esti produkciója komoly kihívást jelentett mind a táncművészek, mind a befogadók számára. A több, mint két órás produkció tobzódott virtuóz mozdulatokban és kreatív koreográfusi megoldásokban, de a darab dramaturgiájának spontanaitása, az alapkoncepció szerint logikus, de mégis nehezen befogadható váltások, abszurd jelenetek és végletes fokozások komoly kitartást kívántak meg a befogadótól. Ennek ellenére nem ment haza üres kézzel, akik végig bírta követni a produkciót.

Meghökkentő belegondolni: tizennyolc év telt el, közel két évtized azóta, hogy Fehér Ferenc – nem túlzás – üstökösként feltűnt a magyar táncművészet egén. Megrendítő felidézni kivételes erejű indulását, előadásait, előadásaikat a Civil Negyed formációval, melyeknek híre futótűzként terjedt a városban. És megelégedésre ad okot annak tudomása, hogy a táncos-koreográfus művészete már évek óta a kortárs magyar tánc egyik legkeresettebb „exportcikke”.

A tánckritika irodalmi műfaj. Ebből következik, hogy amikor a táncelőadás reprezentálására írásban teszek kísérletet, óhatatlanul nagyobb hangsúlyt fektetek a narratív, gondolati szálra, mintegy hordozóanyaggá redukálva a mozgásanyagot. Mintha a fizikai jelenlétnek nem lenne több funkciója a gondolat közvetítésénél. Pedig van.

Öt év alatt negyedszer látható Budapesten – a Trafóban – Jérôme Belnek, a francia kortárs tánc konceptualista forradalmárának előadása. Bel – aki huszonnyolc éve éppen Magyarországon debütált koreográfusként (e darabjának már nyoma sincs önéletrajzaiban) – alkotói világa összetéveszthetetlen és hasonlíthatatlan, utánozható, de utánozhatatlan.

Hirtelen jelenvalónak, kellemetlenül látszónak érzékelem magam az égve maradt nézőtéri fényben. Miért nem kapcsolják le a lámpát? – hallatszik a sustorgás több felől is. A lassan felgördülő függöny mögött egy múzeumi white cube tere jelenik meg, mely méginkább megerősíti, hogy a test és működésének melléktermékei nem szívesen látott vendégek – a szuszogás, csoszogás, egyáltalán a test létezése lyukat üt a művészet tökéletesen komponált, az elme számára nyitott terén. Ez a test által ütött lyuk a témája a La Veronal társulat Siena című előadásának, melyet a Nemzeti Táncszínház hívott meg a Budapest Táncfesztivál keretben a MÜPA Fesztivál Színházába.

Meg Stuart azon, évtizedek óta meghatározó jelentőségű európai koreográfusok egyike, akiknek munkájával még nem találkozott a hazai közönség – szerencsére ilyen nem túl sok van, társulatának bemutatkozó vendégjátéka ezért is volt kiemelkedő jelentőségű. Az 1965-ben az Egyesült Államokban, New Orleansban született Stuart New Yorkban folytatta tanulmányait és néhány évig hazájában dolgozott. 1994-ben költözött végleg Európába és alapította meg saját társulatát, a Damaged Goods-ot Brüsszelben, de már pályája első alkotását is Belgiumban készítette el, 1991-ben. Alkotóként elsősorban választott hazájában és Németországban működik. A most Budapestre, a Trafó – Kortárs Művészetek Házába bemutatkozásként elhozott, sorrendben huszonhatodik darabja, a VIOLET 2011-ben született, ősbemutatójára Essenben került sor, majd hamarosan az Avignoni Fesztivál programjában is látható volt.

Még soha nem találkoztam táncszínpadon ehhez foghatóval. Gyönyörű minimalizmus, elsöprő energia és lenyűgöző technikai tudás találkozása valósult meg a TAO Dance Theater péntek esti előadásában a Trafó színpadán. Kezdjük a tapssal: tökéletesen egy sorban kivitelezett, kimért meghajlás, ami után a közönség hangos tetszésnyilvánítása ellenére sem jelennek meg az előadók ismét a színpadon. Mintha még ez is az előadás része lenne – a szigor, geometriai pontosság és szerzetesi koncentráció jellemzi az előadókat attól a perctől kezdve, hogy a lámpák felderengő-elhalványuló fényében megjelenik feszült némaságban, de hatalmas energiával mozgó alakjuk. Nem túlzás ilyen költői jelzőket használni: a darab magába sűríti a legjobb értelembe vett misztikus töltöttséget és a legszigorúbb minimalista ízlést.

Nézőpontokat váltogató, grandiózus „tájleírást” olvashatunk a TranzDanz legújabb előadásának ismertetőjében. Kovács Gerzson Péter, a társulat koreográfusa mestere az izgalmas, talányos, messzi végpontokat sokrétű intellektussal összekötő szövegeknek. Ami megkülönbözteti őt olyan alkotók sorától, akik szintén jól forgatott tollal keltik fel érdeklődésünket színpadi művük felé, az az, hogy ő a felvezetésben megfogalmazottakat nem csupán megmutatja és beváltja, de bőven túl, tovább is visz, lök, hív, csalogat, ránt…

Olyan színházban voltam, ahol minden erőltetés nélkül, kötetlenül és derűsen már a büfés is része a „szet”-nek, sőt már én is, amikor megveszem a kávémat előadás előtt, mert szinte észre sem veszem, ahogy elvegyültek beszélgetni a köröttem is várakozó (jelen pillanatban 13 éves) nézők között olyan felnőttek, akik néhány perc múlva majd a színpadon állnak.