A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Vajon hol lehetséges, hol és hogyan jöhet létre művészet? Mihez hasonlítható? Ház a  művészet? Ajtaja van? Át kell lépni küszöbén, hogy elszeparált terébe kerülhessünk? S ha ház is, milyen, hányféle? Lehet cirádás templom, mely hosszú évekig épül, vagy kunyhó, gallyakból hirtelen összetákolva? Nem is beszélve a hordozható lakókocsiról?  Pilinszky szerint  „atyai ház, mely mindenkit visszavár, bokrok és fák közé bújtat kifogyhatatlan békéjével, borostyán csöndjével, susogásával.”  Egy biztos tehát, hogy menedéket nyújt éjszakára, megpihenni, álmodni mind alkalmas.

Korunkban egyre jellemzőbb az improvizáció, talán „rohanó világunkban” nincs idő a hosszadalmas és aprólékos építkezésre. Azonnal „szükségünk van” a produktumra. Nem állítom persze, hogy az improvizációs színházak félkész, mirelit portékával szolgálnának, sokkal inkább azt, hogy beavatják a mindig kíváncsi nézőt titkaikba, az „elkészítés” folyamatába is.
A kortárstánc egyik, magát egyre jelentősebbé kinövő műhelye a Gödörben működő Willany Leó improvizációs Táncszínház. A Willany Leó nevét az elektromosság-takarékossági világnapon, október utolsó munkanapján kapta. Laza asszociáció ez a művészet meghitt félhomályára, arra az aktusra, amikor a nézőtéren lekapcsolódik a villany, a színpadon pedig ezzel egy időben elkezdődik valami. Valami, aminek az éjszakához, álomhoz, varázslathoz van köze, olyan, ami eltünteti a valós környezetet, helyette egy másik történést idézve fel, mely azonban egy másfajta jelenlétet kíván.

willany

E táncművészet mégis több a szemfényvesztésnél, (bár kétség kívül, varázslat is), ám hogy eszközei miből is állnak, megfejthetetlen. A Willany Leó táncművészei a határokat feszegetik, azt, hogy hogyan lehet egy pillanat alatt művészetet, „csodát” csinálni.
Azt hiszem az improvizáció az egyik legvakmerőbb bűvészmutatvány, melyben benne rejlik a produkció esetleges halálának lehetősége is. Egyfelől tehát vadvízi evezés az alkotás sodró ismeretlenjében, bungee jumping  Apollón szent hegyének tetejéről, másfelől persze testgyakorlás is, hiszen a műhelymunkai tudat párnát is tol bátor „artistáink” feneke alá, így aztán nem eshetnek túl nagyot.

willany2

Mire jó mégis ez a tudatosan pongyola művészkedés? Talán ugyanazt a célt szolgálja, mint a költők naplója, vagy levelezéseik, vagy akár találkozásaik az irodalmi kávéházakban. Csak itt a nyelv helyett a testnyelv, a tánc az elemi kifejezési forma. Ezúttal a mozgás által történik az önkifejezés, önfeltárás. Orbán Ottó nyilatkozott egyszer úgy költészetéről, hogy csak azért szerezte össze verseiben sokak szerint megnyilatkozó, szélesnek mondott műveltségét, hogy annak fedezékében azt gondolhasson, amit akar. Talán így vannak a Willany Leó résztvevői is, szakmai felkészültségükkel, hírnevükkel a háttérben itt végre azt csinálhatnak, amit akarnak, nem korlátozzák őket rendezők, koreográfusok.

willany4

Időnként nem is több talán az összejövetelek célja némi víg „csevelynél.” Ahogy Pilinszky is írja az Egy lírikus naplójában.: „A művészet séta, mi több, fecsegés. A művésznek minden eszébe juthat, épp ezért gondolatait szabadon rendelkezésére bocsáthatja a mindenségnek.” Az improvizáció tehát szabaddá tétel is, a pillanatnak való fokozott és akarva akart kiszolgáltatottság, az ihlet vakmerő megkísértése. És még egy sajátja van –spontaneitásánál fogva-, hogy nehezebb ilyenkor hazudni, tehát leleplező erejű lehet, melynek következtében az alkotó gyakran saját élete, hétköznapjai esszenciáját adja.
Az alkotóműhelyben nagyjából tíz perces jelenetek követik egymást, ahol a „sarokba szorított” táncosoknak rögtönözniük kell a zenére valamit. Persze lehetőségük van párban, vagy csoportosan is dolgozni. Az előző összejövetel alkalmával két duót is láthattunk. Eötwös Kinga és Jellinek György egymásra rímelő, szinte elvszerűen rendszerező mozgássorral teremtették meg a harmónia érzését. Táncuk szinte epikusan mesélte el egy férfi-nő kapcsolat kiteljesedését. Az epikus, retorikus tánc úgyszintén jellemző volt Tenki Réka és Grecsó Zoltán kettősére is, mely azonban sokkal inkább a vívódás ellentétét is szintézisbe foglaló, feszültségekkel teli, aforisztikus kifejezésmódú előadás volt. E rövid darab érdekessége, Tenki Rékának, a Katona József színház színésznőjének éneke mely az elcsábított leány toposzát sűríti magába. A népdal ugyanis mint záróakkord sejteti meg a táncban még lezáratlan történet kimenetelét.

willany3

Három önálló improvizációt is láthattunk, s érdekes módon mindháromra jellemzőnek mondható az elnémíthatatlan nyugtalanság, a kérdésfeltevés, sőt valamiféle shopenhaueri vágy az önmegismerésre, kifejezésre. Bár lehetséges, hogy mindez szintén az improvizációs élmény természete, a művészek alapvonása ez a heves és alanyi szenvedély az önismeretre, mely minden tükör (a helyszín egy próbaterem) és néző elé állított pilanatban felszínre tör. Gönczöl Nikolett, Grecsó Zoltán és Krisztik Csaba mind sajátos, intim mikroklímáját rajzolták föl személyiségüknek.  A legkiemelkedőbb azonban minden bizonnyal Krisztik Csaba volt (aki nem véletlenül nyerte el 2008-ban a színikritikusok díját is). Csaba a fokozás és várakozás szinte elviselhetetlen kínját ismertette meg a nézőkkel, hiszen a szemlélő, mikor már azt hinné, a hangulat, a feszültség, már nem emelkedhet tovább, meg kell tapasztalnia, hogy újra és újra „kifognak rajta”. A végtelenségig nyújtja mozdulatait, egyénisége parttalanul árad, számba veszi a változtathatatlan jelent, sehol egy lekerekítetlen mozdulat, előadásmódja azonban mégsem erőltetett, vagy művi, minden természetes, egyszeri és eredeti.

S talán épp ez a kulcsszó! Az eredeti az, ami egyszeri, és az a vonzó, ami illékony, múlékony?! Petri György sorai maradéktalanul igaznak tűnnek e jónénány próbálkozókedvű fiatalra:
„Nincsenek szokásaink, s formák
semmi tartós, amit derűsen fölaláljunk a múlandóságnak.
Senki arcára formált lények,
élünk, s kísérletezünk arccal
egy világ, mely időtlen időkig
képes tengődni az ideiglenességben.”



Szerző: Viola Szandra

Fotó: Kővágó Nagy Imre