A XX. század legizgalmasabb koreográfusa, a New York City Ballet mestere, a modern és klasszikus balett ötvözője, a zene megszállottja; Ő George Balanchie, eredeti nevén Georgi Melitonovitch Balanchivadze, aki muzikalitására alapozva egyedi technikákat fejlesztett ki. Munkáinak időtállóságára tökéletes példa az Operaház Balanchine-estje.

Most, amikor számtalan tánc műfaj közül válogathatunk, nem meglepő egy klasszikus ruhába öltöztetett ízig vérig modern előadás, ám a koreográfus idejében még kizárólag a cselekményes balettek hódítottak, a nagy díszlettel, extra jelmezekkel elmesélt történetek. Balanchine azonban a táncot helyezte előtérbe, a sztori háttérbe szorult. Bár az is igaz, hogy a Magyar Nemzet Balett három egyfelvonásosa jó felépített, hétköznapi mese lehetőségét hordozza magában. Ha van egy férfi és van egy nő, az már történet. És ezúttal pont erről van szó. Nem többről.
Mindenképp köszönettel tartozunk az ötletért, igazi gyöngyszemeket láthatunk ismét. Három évtizeddel ezelőtt már szerepelt az Operaház repertoárján Balanchine válogatás, de azóta felnőtt egy generáció, akik méltán kíváncsiak a világhírű „balerina fanatikus” koreográfiáira.

Az első etap a Szerenád, melyet táncos körökben a világ legszebb balettjeként aposztrofálnak. Egyedi eset, amikor függönyfelgördülést követően már is harsogó tapssal jutalmaz a közönség, a fehérbe öltözött balerinák látványa tényleg lenyűgöző. Sokáig csak 17 lány táncol a színpadon, a második tételben jelenik meg a férfi szólista. Ehhez a műfajhoz azonban nem elég a hagyományos technika, izzasztó és kemény munka után lehet igazán visszaadni azt, amit Balanchine a nőkről gondolt, amit a nőknek koreografált. Ez a fajta dinamizmussal ötvözött lágyság nem mindenkiben van meg. Kijelenthetjük, hogy ezúttal nincsen balettkar és nincsenek szólisták, mindenki egyformán dolgozik, sőt a karból néhány táncos izgalmasabban és szenvedélyesebben mozog, mint a kiválasztottak. Pazár Krisztina nevét felétlenül meg kell említenünk, egyszerűen nem lehet csalódni a fiatal lányban, akiben tökéletesen egyesül a muzikalitás a sebességgel. Szemetvonzó tánca a mesternek is okozott volna kellemes perceket. Arhangelski Vladimir a hercegi (Diótörő, Hófehérke és a hét törpe) szerepek után végre kibontakozhat, és bebizonyítja, helye van a szólisták között. Csajkovszkij muzsikája már önmagában is magával ragad, de a kíméletlen pontossággal egy emberként táncoló kar még inkább megérteti, miért is olvadt össze Balanchine neve a zenével. Csajkovszkij őszinte romantikája és lírája remek alap a férfi és nő kapcsolatot elemző műhöz. Maga a mester azonban nem szeretne történetet társítani a Szerenádhoz, az érzelmi szálat csak mi képzeljük hozzá. Patricia Parker tanította be a nehéz koreográfiát, és már előre jelezte, hogy nem lesz leányálom a munka. Balanchine nagyon nehéz feladatot osztott a Magyar Nemzeti Balett művészeire. A premier napján még érezhető, hogy ez csak jobb lesz, a táncosok együtt fejlődhetnek a koreográfiával. Érdemes hónapok múlva ismét próbálkozni.

Bach zenéje némi fejtörésre ad okot, de el kell ismerni, ez a legjobb választás. A Concerto Barocco rövid ugyan, de tartalmas. Ha lélekben is maradandó alkotást választhatnék, emellett tenném le voksomat. A darab az 1940-es évek hangulatát, a polgári világ kellemes atmoszféráját tárja elénk. Az egész álomszerű, egyszerű jelmezekkel – sima fehér gyakorlóruhával – és letisztult koreográfival. A hagyományos klasszikus technika mellett még körtáncot is csempészett művébe a koreográfus. Az egyetlen férfi főszereplő Szirb György bár ígéretes és tehetséges balettművész, most sajnos nem derül ki, mit is tud valójában. Nem meglepő egy olyan koreográfusnál, aki nőbolond volt. Az érzelmek nem kerülnek előtérbe, csak a tánc a lényeg. És még is, ez fog meg leginkább, a férfi és két nő alaptémája.

A harmadik részt sokan várták. Levezetőnek, feloldásnak is nevezhetnénk a Who Cares című egyfelvonásost. Gershwin zenéje már eleve mosolygásra ad okot. Hatalmasat ugrunk mind a műfaj, mind a kor tekintetében. Már az első dallamnál valamelyik giccses amerikai filmben találjuk magunkat, a Manhattant idéző háttérkép, a színes dresszek, az erőteljesen vége főcímdalra emlékeztető taktusok szinte követelik a könnyed táncot, a revüszerű jeleneteket, de szigorúan tánckarral, nem szólóban. A klasszikus előadásokon felnőtt művészek valami másba kóstolhatnak bele, megmutathatják játékos, humoros oldalukat. Szakács Attila csillogó öltönyében feszesen táncol, de az igazi meglepetés Radinya Dace. Szinte repül, a tőle megszokott tökéletes technikai tudást úgy építi bele a show elemeket sem nélkülöző koreográfiába, hogy csak vastapssal lehet jutalmazni. Ö az, aki leginkább félt a Balanchine féle követelményektől, és végül ő teljesítette legjobban a mester által elvárt felhőtlen vidámságot. Bár ez az etap nem Balanchine profilja, még is finálénak a legjobb lehetne, ha élne a színpad, ha megtelne táncosokkal. Nincs történet, csak a dalok, csak a mozgás. A grandiózus befejezés hiányával, ám a zene által felfokozott hangulatban a közönség végül jókedvűen távozik.

Szerző: Vass Kata

Fotó: Mezey Béla