A halmokba hordott és fogasfüzérekre függesztett ruhák sokféle szerepet játszanak az előadásban. Közeget teremtenek és a játszókat elnyelve, a játszók által mozgatva olyan óriáslényekké válnak, amelyek a lélek vívódásait nagyítják fel. A két táncos sokszor és röppenve veti bele magát a ruhakupacokba: mintha szakadék széléről ugranának valami ismerősnek és biztonságosnak sejtettbe. A halmok először be is fogadják, majd mégis kivetik őket. Vagy ők nem találnak békére a rongyok között. Hasonlóan szimbolikus, mikor az előadást kezdő Újvári Milán habzsolva és válogatás nélkül kapkodja a ruhákat a maga rakásába a középső óriáshalmazból. Tragikus, hogy éppen abból épít menedéket, ami énjét eltakarja, ezért le kéne hántania magáról. A felforgatott kupac mélyén bújik meg Réti Anna, a játékostárs. Ebből következtethetünk valamiféle hierarchiára, vagy legalábbis különbözőségre a két figura között: az egyik még az elején jár annak, amibe a másik már teljesen beletemetkezett, a különféle álcák alatt alussza álmát. Utóbbi maga az alkotó, az első számú vallomástevő. De lehetséges, hogy egyszerűen módszerük különbözik az elbújásra. Vagy Újvári Milán figurája éppen azzal váltja meg Réti Anna figuráját, hogy megbolygatja ruhavackát. Tehát egy pár figyelő emberszem kell a magunkra ébredéshez. Réti Anna szerepe valóban kiemeltebb, hangsúlyos pillanatok jutnak neki, a finálé előtt egy időre magára is hagyja társát, ezzel megelőlegezi a végső kivonulást.
A válogatásnak, a ruhák, így a lelkek „nemének” egyébként többnyire nincs jelentősége az előadás során: a ruhadarabokért, vagyis a szerepekért nem a férfi és a nő, hanem a lelkek, méghozzá igen hasonszőrű lelkek küzdenek meg. A két táncos találkozása karakterük hasonlósága és érzékeny játékmódjuk és játékosságuk miatt is igen szerencsés. Az ilyenformán nagyon emberi „emberjáték” szereplői saját keresztnevükön szólítják egymást, Újvári Milán még egy ruhaipari szakkifejezésekkel beoltott szellemes személyiségrajzot is a mikrofonba olvas társáról. Az alkotó megható önanalízise, szórakoztató nyelvi humorral. Ez a cseppet sem túláradó, sőt könnyed vallomásosság szerethetővé teszi az előadást. A címbe foglalt szindrómában szenvedő betegek számára minden ismerős ismeretlen. Az elme kegyetlen játéka ez, hiszen a teljes elmagányosodáshoz vezet: éppen a közel állók válnak távolivá, a beteg az ismerősök mögött ismeretleneket gyanít, akik csak álcaként viselik az ismert arcot és küllemet.
Réti Anna előadására lefordítva mindezt: az alkotó két lélek önmagához és egymáshoz vezető útjának nehézségeiről vall. Álruhát (lelki álruhát) visel az egyik, mert hamisan sejt valakit a másik mögött, játszik a másik, mert nem hisz az egyiknek, hiszen sejti, hogy játszik. Ehhez hasonló követhetetlen kavarodást okozhat, ha a lélek levetett szerepek után kutat a világ óriási turkálójában. Pozitív befejezésnek tekinthető persze, hogy a két táncos egyszerű trikóban és nadrágban hagyja el a játékteret.
A felhalmozott ruhadarabok a környezet megteremtésén túl tehát játszanak is: emlékezetes alakítást nyújt többek között egy piros szoknya, egy szintén piros női ruha, egy terhes nadrág és egy végtelenül puffancs kabát. A két táncos ezekből nagy, alaktalan, a táncost akár tetőtől talpig befalni képes lényeket csihol életre. Kérdés persze, hogy ezek a ruhalények megeszik-e az embert, vagy éppen az emberi lelket vagy annak torzulásait teszik láthatóvá azáltal, hogy az ember megeszi a „szerepeket”. A legvalószínűbb, hogy az ember falja fel önmagát. Rendkívül szellemes megmutatása ennek, mikor a fejbúbig beburkolt Réti Anna piros ruhájának hátsó hasítékán keze keresi a kiutat, vagy mikor nyaka köré kulcsolt lábaival bravúrosan bezsákolja önmagát. Vannak persze a térben mindvégig szerep nélküli ruhadarabok, ezek csupán akkor jutnak szerephez, mikor a fináléban a két táncos középre hordva eltakarít mindent, amit széthordott és fellógatott, nyakkendőtől a télikabátig. Az előadás emblematikus, egyben egyik utolsó jelenete, mikor Réti Anna testhez simuló ruhában, embertelenül magas sarkakon egyensúlyozva kelletlenül kelleti magát egy mikrofonállvány előtt. Az előadás egyetlen igazán konkrét képében mégiscsak előbújik a nő, egyben a reflektorfénybe állított nő. És sok beforduló és kiforduló, szörnyforma lélekbaj után éppen ez a hétköznapi szerep hozza a megvilágosodást, a játék végét. Talán összeadódnak, arcot kapnak, ami már elrettentően nézhet vissza a tükörből. Egyáltalán nem biztos az sem, hogy a gönceikből levedlett, és a játéktérből távozó két táncos önmagára talált, inkább az útra, ami valószínűleg további előadásokon keresztül vezet majd el Réti Annához.
Szerző: Halász Glória
Fotó: Bozsits József