A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Boris Eifman azon kevés mesterek közé tartozik, aki még a XXI. században is koreografál nagy balettet. A Dosztojevszkij regény adaptációja nagy kihívás, a cselekményt nehéz lenne teljes egészében végigkövetni. A Karamazov testvérek épp ezért inkább karaktereket, lélek rezdüléseket ábrázol, így elégítve ki a közönség igényét a teljes estés, történetet elmesélő produkciókra.

kara1

A Magyar Állami Operaház november 7-én megtelt, ami nem csoda, hiszen a különleges zenei aláfestéssel bemutatott balett erős intenzitással adja vissza az 1000 oldalas dráma lényegét. Mondanivalója manapság épp oly aktuális, mint az 1800-as évek közepén.
Eifman több mint 20 évvel ezelőtt Budapesten járt és elhatározta, egyszer a Művészet Templomában rendez előadást. A Karamazovokra azonban várni kellett. A Magyar Nemzeti Balett mostanra olyan erős férfi szólistákkal és karral büszkélkedhet, hogy nem is jöhetett volna jobbkor az orosz irodalom kiemelkedő művének tánc nyelvére lefordított változata. A klasszikus balett falain átlépve, modern táncelőadás született, a színház elemeit erőteljesen felhasználó, még is operaházak falai között tökéletesen megvalósítható produktum az, ami még inkább kivívta a darab fontosságát a baletti irodalomban. Négy erős férfi főszerep jellemzi Eifman munkáját, melyben a testvérek és apjuk közötti harc rajzolódik ki. A család viszonyrendszerén keresztül mutatkoznak meg a különböző jellemek. Az érzelemvilágon és a karaktereken van a hangsúly, egy közös pontjuk az örökségük. Nehéz eldönteni, hogy ki kapja a legnagyobb feladatot, mindenesetre a háttérben szintje látjuk az orosz mestert, aki hajtja és trenírozza a táncosokat, míg ők utolsó leheletükkel is táncolnak. Az olykor kínzó próbáknak, az ellentmondást nem tűrő rendezői elképzeléseknek meg is lett az eredménye, az energia ezúttal úgy árad szét az Opera színpadán, mint még talán soha. Ha az izzadtságnak szaga nincs, csak jelenléte érzékelhető, ha az izmok gyakorlatilag szakadnak, ha a mozdulatok úgy kelnek életre, hogy a szenvedés nem, csak a profi munka látható, akkor sikeres a végeredmény.

kara2

Medvecz József tökéletes példája a fiatal tehetségek erős dolgozni akarásának. Jelenléte oly annyira erős, hogy ez nem csak tánctudást, hanem komoly lelki töltetet igényel. A legkisebb – örökké a jóságot és a hitet szajkózó – testvér, Alekszej, a legfemininebb, lágysága nem oltja ki az elemi erővel robbanó energiáját. Elhibázott döntések, önmarcangoló magatartás tarkítják a regényben útját, a balettben pontosan ragadja meg azt, amely mindebből a tánc nyelvén is elmondható. A koreográfia hűen tükrözi a három férfi jellemét, a középső testvért, Ivánt életre keltő Apáti Bence már sokkal férfiasabb, mozdulataiból egyértelművé válnak a különböző családi viszonyok, az apja iránt érzett gyűlölet, a szellemi szabadság, a nemesi vér. Elegáns és az utolsó kézmozdulatig kidolgozott tánca kifejezi, nem feltétlenül jó az ha az ember túl sok időt fordít gondolkodásra. Ez a világ nem Ivánnak való, gyötrő és reménytelen szerelemmel csak még nehezebb ép ésszel túlélnie.

kara3

Az első szereposztásban Iván szerelmét Kozmér Alexandra táncolja el, nőies kifinomultságával még ebben, az elsősorban férfiaknak kedvező előadásban is kitűnik erős technikai tudásával, és végre Keveházi Krisztina is kellemes csalódást okoz, Grusenyka – a csábító cigánylány – az ő szerepe, rá szabták, jól áll neki, szépsége csak plusz.
A legidősebb fivér, Dimitrij a klasszkus bohém férfi kapja az erőteljes koreográfiát, az ösztönember apjára hasonlító, örökké a nők gyűrűjében kielégülést kereső férfit is megérinti a szerelem, de egy tragikus eseményt követően a boldogságot már nem ismerheti meg. A lelki fejlődést, a nyughatatlan „rossz fiút” úgy eleveníti meg a szenvedélyes Csonka Roland, hogy közben feltárja jó oldalát is. A drámai végkifejlet elkerülhetetlen, az erős akaratok egymásnak feszülése, az egyre fokozódó nyomás igényli a feloldást. A modern koreográfia a második felvonásban a balett karnak ad hálás feladatot, az eddigitől eltérő technikák elementárisan jelenítik meg a mindenki számára egyértelmű történetet, mely kiváló kondíciót igényel az együttes tagjaitól.

Boris Eifman – aki nem csak kitűnő koreográfus és dramaturg, hanem filozófus is egyben – nagyon várta már a premiert. A magyarországi előadás egyik kuriózuma, hogy a világon először élő zenével adják elő. Rachmaninov, Wagner és Muszorgszkij  muzsikái szolgálják legjobban a történetet, tökéletesen illeszkednek egymáshoz és végül egy egységgé állnak össze. A nehéz, komor dízeletek a különböző jelenteknél más más megvilágítást kapnak, így fejezve ki a belső hangok, az érzelmek, a családi viszály sokszínűségét. Eifman minden darabja mestermunka – áll az ajánlóban – de a Karamazov erős látványvilágával, az emberi élet legfontosabb kérdéseit boncolgatva és a lelki fejlődés állomásain végigrobogva, egyben a Magyar Nemzeti Balett férfi táncosainak kedvezve, végre Magyarországon is elindulhat hódító útján.


Szerző: Vass Kata

Fotó: Éder Vera