A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

A debreceni Modem (Modern és Kortárs Művészeti Központ) szinte fennállása óta szoros és figyelemre méltó szimbiózisban él a képzőművészeten kívüli egyéb kortárs műfajokkal, különös tekintettel a kortárs táncra és performanszokra. Ebben a - kiváló  helyszíni adottságokkal rendelkező-  intézményben született meg Horváth Csaba Kalevalája, A tavasz ébredése, de többször megmutatkozhatott Ágens, Gergye Krisztián számos zeneszerző, író, együttes és magányos alkotó.

messiasok2

Az augusztus 13-án megnyílt Messiások című tárlat az ország egyik legjelentősebb kiállítása a 2009-es évben. A 200 műalkotást felvonultató ideiglenes gyűjtemény 113 darabja érkezett külföldről, közöttük olyan jeles alkotók műveivel, mint Dalí, Picasso, Munch, Kokoshka, Warhol, Dumas, Csontváry. A válogatás anyaga meglehetősen tág korlátokat szab a témának, amely 'a messianizmus és a megváltás vallásos illetőleg profán tapasztalatát' keresi a nyugati kultúrában. Gulyás Gábor a Modem igazgatója Gergye Krisztiánt szemelte ki arra a feladatra, hogy megfogalmazza a messianizmust a táncművészet nyelvén.

Sok koreográfus láthatóan vért izzadva, kemény munkával képes megalkotni a nézhetőség határát súroló, vagy esetleg tisztességesnek nevezhető előadást.  Gergye Krisztián viszont nem tarozik közéjük. A keze között formálódó anyag, mesterművé válik, ritkán téved hamis utakra. Ez nem tanulható dolog, ez az, amit Istenadta tehetségnek nevezünk. Ennek az égi adománynak a himnusza az "Apokrif ikonosztáz" a Messiások című kiállítás Gergye Krisztián által létrehozott 'kísérőzenéje' is. A három részes performansz-sorozat bemutató epizódját a tárlat ünnepélyes megnyitásakor, augusztusban láthatta a meghívott közönség. A Modem zárt kertjében, szabadtéren bemutatott darab a megszokott gergyei mozgáselemek tárháza volt; a letisztult formavilágot ekkor inkább a fehérre-szürkére festett testek mozgásvariációi és a testről bőrrétegként leváló vizes papírkendők adták. Az egyetlen elnyújtott jelenet, a sok szereplő, a különös egyensúlyt igénylő pózok, kontaktok az alkotó habitusától eltérően szokatlanul visszafogott előadást eredményeztek. A nyitó performance tökéletes ellentéte a triptichon középső darabja, a Tárnok Mariannra (és Gresó Nikolettára) írt és koreografált, szarkasztikus humorú Gaia.  A záró kompozíció, a Messiások "Apokrif ikonosztáz", a leghosszabb játékidejű kortárs táncelőadás. Teljes passió; Gergye vízzel, vérrel, groteszkbe hajló mozgássorokkal, Ágens széles skálájú hang- és dallamfoszlányaival jelöli ki a Krisztusi szenvedéstörténet - 200 műalkotás előtt vezető - elbukásokkal teli kálváriáját.

Az első terem a megtisztulás, a szentélybe lépés helyszíne. Picasso és Dalí képeinek társaságában Ágens elfojtott, artikulálatlan nyögdécselései, dallamtöredékei keverednek a halkan csobbanó, csörgedező víz hangjával. Ágens Bibliai nőalak, alázattal mossa végig a terem hosszában sorakozó többi szereplő kézfejét. Sok jelkép ez egyszerre: keresztelés, megtisztítás, olajban fürösztés. A bűnös farizeus nő könnyével áztatja, hajával törli, illatos olajjal keni be Jézus lábát. Ágens énekében és vízben füröszti, szappannal mossa, tiszta gyolccsal törölgeti a szereplők mozgásra bírt végtagjait.

A második terem hajópadlós gerendás szobájában fa tartóoszlopok tartják fogva a két férfit (Gergye Krisztián, Frigy Ádám) és két nőt (Gresó Nikoletta, Domokos Flóra). A fülledt térben kötél nélkül is rabláncon lógó táncosok bőrét közelről látjuk: kezeiken, lábfejeiken ragtapaszok. Gergye pontosan különbséget tesz a színpadi produkció és a performance között, tudja, hogy efféle eszköz csak testközelből látható. A ragtapaszok éppen a Krisztusi stigmák helyén vannak - nagyszerű lelemény! - ezzel a kis momentummal megbontja a darab idősíkját, hiszen az absztrahált stációk jelenidejűségét egy jövőben bekövetkező esemény finom jelével oldja fel.
A táncosok az egyórás játékidő folyamán újabb és újabb metamorfózisokon mennek keresztül. Ágens, az alázattal térdeplő, bűnös farizeus nő alakjából a vallástörténet legszentebb asszonyává érik; a zárójelenetben magát a keresztről levett Krisztust tartja a karjaiban, fehér lepedőben, a Mária-Jézus ábrázolás legismertebb kompozíciója - Michelangelo Vatikánban őrzött Piétá-jának - mintájára.  Az utolsó idők katonáivá válnak a kezdeti civil jelmezeiket elhagyó, Kicsiny Balázs Ivókút című installációjának lesötétített folyosóján átvedlő, ördögi fekete gúnyát öltő táncosok is.

A komoly hozzáértéssel megírt librettó dramaturgiai tetőpontját a három zárójelenet adja, de ezek között is létrejön egyfajta konstelláció, katartikus ranglétra. Amíg az oszlopokon vonagló, testek a Kálvária-hegy szenvedőit idézik, addig a kereszt alakba feszülő Gergyét elárasztják a stigmák. A bibliai Krisztus-történettel szemben nem elítélői okozzák sebeit, önmaga keze által vérzik  - ezzel a gesztussal az alkotók felülírják a bibliai axiómát, miszerint Krisztus az emberek bűneiért hal meg, hiszen megjelenik az önmarcangolás és önvád motívuma. Mivel a darabbéli Krisztusalak önkezétől szenved, a keresztény világ legszentebb tabuját is ledönti a a jelenet: az öngyilkosság bűn, ha úgy tetszik Jézus Krisztus elleni vétek. A vallásos megközelítésben az életet csak az veheti el, aki adta. Más olvasatban ez az etap éppen azt szimbolizálja, hogy Krisztus önként és az emberek iránti határtalan szeretetből vállalja magára az emberiség bűnét. A bibliai Kálvária-domb parafrázisai - a trilógia első részében központi kellékként is szereplő-  szürke méteres oszlopcsoport, ebben a fejezetben már minden csupa vér, Krisztus vére kelyhekből folyik és így vérben-verítékben érkeznek el a szereplők a földre terített fekete, linoleum kereszthez. Az eddig átvitt értelmű történések mostanra a középkori passiójátékok és mirákulumok modern parafrázisává válnak. A fekete festékben - az emberi bűn félreérhetetlen szimbóluma-  heverő test megnyugvást, felodást csak az ágensi Piétá-ban talál. A szereplők elvonulnak a test mellett és egy olyan sötét terembe vezetik a velük vándorló közönséget, amelyben hatalmas falfelületre vetített vízben lebegő, majd eltűnő meztelen férfitestet látunk. Lehet ez a feltmadás szimbóluma, de más nézőpontból ez egy vallási egyesülés. A keresztény világkép hirtelen az indiai Nirvánában oldódik fel; ezzel a gesztussal Gergye átértelmezi hitvalását. A performance nagy erénye, hogy jelenetről-jelenetre képes fokozni a feszültséget úgy, hogy közben megtartja a középkori mirákulumok formai sajátossgait.
A Modem számára készült kortárs performance-sorozat több, mint egy tárlat illusztrálása.  A gergyei triptichon - emlékezetes hármas oltár - a koreográfus életművében olyan megnyilatkozás, mint Ady költészetének vallásos lírája.

 

Szerző: Vida Virág

Fotó: Gerő Tamás