A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
A Duna Táncműhely különböző stílusokat ötvöző előadása a múlt felé fordul, értehetetlen nyelvezetével elevenítené fel Szent Antal életét, így folytatva a Fosszíliák és a Metszetek alaptéziseket felfedő útját. A trilógia befejező részében a néptánccal kooperáló kortárs tánc a lényegről vonja el a figyelmet.

barlangleko

A színpad közepén magányosan tébláboló férfi évekig tartó önkéntes száműzetés után visszatér a nép közé, világtól való elvonulása a XXI. században is tökéletesen átérezhető. Szent Antal kitörve az otthoni biztonságból, követve az Úr szavát évekig élt remeteként különböző barlangokban, elhagyatott épületekben, és miután saját démonaival leszámolt csak a szegények megsegítése éltette. Máté evangéliumának hatására Antal a gazdagságot eldobja, a belső tökéletességre törekszik.

Juhász Zsolt koreográfus-rendező az előre kitaposott ösvényen haladva úgy dolgozza fel a szent történetét, hogy a néptánc elemeit felhasználva produkciója a színház falai között ingatag lábakon áll, a művészek a különböző technikákat ötvözve testbeszédükkel próbálnak az emberi lét gyötrelmeiről, a lélek mélységéről mesélni.

Kissé olyan ez a műfajkeveredés, mint mikor téli időben szandált húznak a lányok, meghökkentő, és különc, még ha divatos is, újszerűsége érthetetlen. Ez a fajta mix arra hivatott, hogy a falakat ledöntse és komplex, egész estés történet meséljen el, izgalmasan.
A tízéves évfordulóját ünneplő Duna Táncműhely a BM Duna Művészegyüttes tagjaiból alakult, pontosan azért, hogy a néptánc egyéni formanyelvét, szépségét különböző táncszínházi elemekkel vegyítve új előadásokat, formabontó produkciókat alkossanak. A Barlang premierjén jól érzékelhető az „anyaország”, azaz a gyökerek erős hatása, de a mű csak akkor él, mikor a zene, és a koreográfia együttállásának köszönhetően a szent alak inkább tűnik jóvágású legénynek, mint önmagát keresgélő embernek.
Az energia a közös jelenetekben másodpercekre megcsillan, ám a lassabb, meditatív tudatállapotot érzékeltető töréspontok nem a megfelelő pillanatban érnek véget, a kezdeti lelkesedés hamar elszáll. A néptánc húzóereje, vidám és harsogó világa erős kontrasztban áll a kortárs színházi elemekkel teletűzdelt koreográfiával, a színpad csak akkor pezsdül fel, mikor az előbbi kerekedik felül.
A szigorú szabályok szerint élő Szent Antal több évtized remete-lét után merészkedik le társaihoz, céljának eléréséig a különböző állomásokon éppúgy az ősi tudás megszerzésének és átadásának mikéntje merül fel, mint a Fosszíliákban a nőiesség titkának boncolgatása, vagy a Metszetekben a férfierő örökérvényűségének felvetése. Mindhárom darabban a válaszokat kutatjuk, és bár különböző aspektusokból vizsgáljuk a lét miértjét, a Barlangban az egyensúly elérése egyáltalán nem érzékelhető, az amúgy jó témáról elvonja a figyelmet az ügyetlenül megkomponált kortárs néptánc. 

barlangleko2

Egyházi és kortárs zene segítheti az értelmezést, az unalomig ismételgetett, közhelyes mozdulatok egyhangúságát a tökéletes muzsika hivatott feledtetni, de egy idő után inkább azon morfondírozunk, hogy miért kell egy olyan köntösbe öltöztetni hagyományainkat, ami láthatóan nem működik. Az érzékszerveknek kedvez a dal és a koreográfia 180 fokos ellentéte, a belső utazást szimbolizáló lágy mozdulatok azonban nem úgy törnek felszínre, hogy közben ideiglenesen elfeledkezhetnénk az egyre erőtlenebbnek tűnő darab gyerekbetegségeiről.
A fehér díszlet magában hordozza a megtisztulás lehetőségét, a szín a biztonságot, az egyszerűséget és az ártatlanságot szimbolizálja, másképp értelmezve Szent Antal törekvéseit, életútját. A háttérben fekete-fehér kivetítőn a táncosok sziluettje sokszorozódik meg. Túri Erzsébet földszínű jelmezei az eggyé olvadás lehetőségét mutatják, egyszerűségük, ugyanakkor a nőiességet és férfiasságot is érzékeltető rafinériáik összhangba hozzák a látványt a mondanivalóval. Kár, hogy mindez nem elég Szent Antal életének megértéséhez, ebben csak az internet lehet segítségünkre. Így aztán a pozitív végkifejlet is elmarad, a cél sem érthető, Szent Antal emberközeli arca nem bontakozik ki, inkább a néptáncon felnőtt, és a műfajban jól teljesítő művészek izzadtságszagú próbálkozása marad meg emlékképként.

Szent Antal alakjából sok művész merített ihletet, Juhász Zsolt a mai korba helyezi történetét, és néhány, a darabba nem passzoló – például techno zenei alapokra pattogó táncosokkal - klisével próbálja érzékeltetni gondolatait.

A Duna Táncműhely több mint egy évtizedes munkásságával arra világít rá, hogy a műfajok keveredésével kiaknázatlan területre merészkedni jó, de ugyanakkor komoly veszélyeket is magába rejt.

 

Szerző: Vass Kata

Fotó: Lékó Tamás

Képek az előadásból>>