A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Fehér Ferenc az idén Pécsett rendezett Fringe Fesztivál (Fringe Pécs2010) szakmai díját nyerte el, így nyílt lehetősége arra, hogy a Budapesti Őszi Fesztiválon új koreográfiával jelentkezzen. Erre az alkalomra készítette el a már rég óta magában cipelt Stix66 című szólóját. A koreográfus új darabjában az Alvilág mélyére ereszkedett, hogy ott nézhessen farkasszemet önmagával és a pokol lényeinek tükrében fogalmazhassa meg jelenének érvényes ars poeticáját.
.
Fehér Ferenc legújabb koreográfiájának alapötletét Roderick Gordon és Brianan Williams regényei adták. Az írók történeteikben olyan lényekről írnak, akiknek az a feladatuk, hogy az Alvilágból elszökött lényeket összegyűjtsék a fenti világból és visszavigyék kárhoztatásuk helyszínére, hogy a világ egyensúlya ne bomolhasson fel. A koreográfia azonban nem a két világ közti örök ingázók elképzelt képét festi le, sokkal inkább a hálátlan feladatra rendelt amorf lények gyötrelemmel teli útját az Alvilág labirintusában, az evilági élet kapujáig. Fehér több lény bőrébe is belebújik, de a jelenetek egyre fokozódó intenzitását akár egyetlen lény kitörésének stációiként is értelmezhetjük. A cím azonban másfajta perspektivát is bevon az értelmezés tartományába, hiszen Fehér Ferenc az előadás ajánlójában így vall: "A nevem Stix Hatvanhat. Csak egy név, semmi több. Jelentése: semmi." A két fogalom metszetében jelentésük összeadódik, így az Alvilág őrei, a világunk egyensúlyának fenntartásáért felelő hősök a névtelenség homályába vesznek. Ezekkel a lényekkel vállal sorsközösséget rendhagyó ars poetikájában Fehér Ferenc.

stix_ff

Az előadás hosszas várakozással, ráhangolódással indul. A földön heverő test eleinte mozdulatlannak tetszik, a fekete balettpadlót súroló diagonál fény azonban kontúrt ad az alig észrevehető mozdulatoknak. A veleszületett tehetségéről ismert táncos nem okoz csalódást - minden izmát koordinálva, fegyelmezetten halad mozdulatról mozdulatra a talaj vonzásában. A jelenet a butoh minden jellemzőjét magára ölti, ahogy az energia lassan áramlik Fehér testében az indián altatódalt idéző repetitív, mély tónusban morajló zenére. Visszafogottan változik a dinamika és a test végre szemmel érzékelhető helyzetváltoztatásokat tesz. A földön gyötrődve, kúszva a - stúdiószínházi teremben L alakban elhelyezett - nézőtér sarka felé evickélő puhatestű mintha a földből próbálna kimászni, keskeny alagútjában. A hatását fokozza a nézők lábai alól érkező erős, zöldes világítás (Pelle Zoltán) - a fenti világ fényeinek finom szimbóluma. Ám az alvilági őrnek még hosszú utat kell megtennie a vágyott világ megpillantásáig.
Fehér köztudottan sokat foglalkozik az élőlények, állatok mozgásának megfigyelésével. A Stix66-ban jól tudja kamatoztatni ezirányú érdeklődését. Fiktív karaktereit egy-egy jellegzetes, de nem erőltetett mozgásformával rajzolja meg. A talajon kúszó, féregszerű lénytől a kiegyenesedett hátú, napszemüveges hosszútáv futóig jut el - valójában ezzel adva alternatívákat a pokolkatonák különböző megvalósulási formáinak. Az ujjain támaszkodó, magasra emelt központú, négykézláb közlekedő lény visszatérő mozgáslelemény Fehér munkáiban. Olyan magabiztossággal azonosul ilyenkor szerepével, hogy még a térérzékelésünk is megbillen: kis fantáziával meredek sziklafalon felkapaszkodó test látványát érzékelhetjük. A földet mellső végtagjaival elhagyva, kiegyenesedve pergő tempójú íveket ír le karjával a sötét játéktérben, miközben lába más ritmusban, hajthatatlanul mozgásban marad. A metsző fényben minden izom és ín kirajzolódik verejtéktől fénylő testén, és a zavarba ejtő közelség, a tagjait nem kímélő mozdulatok, a rendkívüli összpontosítás és a megváltozott tudatállapot magával sodor.

Az előadás legjobban sikerült, legkatartikusabb jelenete a Thália Stúdió nehéz, vas díszletajtójánál előadott menekülés-etap. Az ekkor már vastag ágyékkötőig csupaszodott táncost mintha mágnesként vonzaná a vasajtó, teste tompa dübbenéssel minduntalan rátapad, aztán  fájdalmas csikorgással lecsúszik a fenti világ remélt bejáratán. Arca elgyötörten tekint a fény felé, de a kitörés ezúttal is reménytelen.

stix_ff2

A táncos-koreográfus az előadás során egyébként szisztematikusan bejárja a játéktér minden sarkát, amely dramaturgiai szempontból érdekes. Kiindulópontja a tőlünk legtávolabb eső sarok; ezután minden újabb szeglet elérése egy periódus lezárása, a szabadulás újabb szintjének elérése vagy egy újabb lény testet öltése. A koreográfia ezáltal jól elkülönülő  - generál sötétekkel elhatárolt - jelenetekből tevődik össze, amelyek szünetében az előadó kilép szerepéből. Az elidegenítő pillanatokban a zene elakad, a táncos civil léptekkel átsétál a színpadon, törölközővel törli le a verejtéket arcáról, később kimért mozdulatokkal megszabadul cipőjétől és zsákszerű sötét ruhájától. Fehér Ferenc előadásában az a különös, hogy felvállalja a játékot, testben és lélekben is azonosul, de csak az egyes jelenetek erejéig. A köztes pillanatokban megmutatja hétköznapi önmagát, a próbatermi táncost, a messze földről érkezett vidéki fiú kimért rítusait. A kulissza mögé tekintgetés megzavarhatná a jelenetek koherenciáját, de Fehér olyan szuggesztív előadó, hogy a folytonosság nem szenved csorbát. A sarkok körbejárása egyfajta megjelölés, de egyben az Alvilág zártságának és kiúttalanságának borzongást keltő jelképe is.

A záró jelenet meghökkentő változást hoz. Az addig állatias lény emberré finomul, fekete parókával és napszemüveggel nagyon is mai figurává, a strandok örökifjú macsójává válik. Ezzel az egyszerű, nem túlgondolt és túljátszott ötlettel azonban a koreográfus hidat épít az elképzelt világ és a valóság között. A férfi lépésből lassú futásba, majd űzött iramra vált; technikailag egy helyben fut, mozgása mégis pusztában szaladó atléta vagy életéért küzdő menekülő látomását kelti. A leereszkedő színpadi sötétben nyitva marad a kérdés, ez már a fenti világ terepe, vagy az Alvilág kijárata felé megtalált kivezető út. Esetleg egy szökevény hajszája, akire a pokolkatona vadászik. Más szinten értelmezve: az önmagunk elől való örökös menekülés általános szimbóluma.
Fehér Ferencet táncos őstehetségként tartják számon a hazai táncélet egén; a Stix66 című munkája viszont újra felhívta a figyelmet arra, hogy képességei koreográfusként sem elhanyagolhatóak.



Szerző: Vida Virág
Fotó: Lékó Tamás

Képek az előadásból>>