A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
A pokolba vezető út

Az Inferno című közös estjük alkalmával Roberto Galvan és Juronics Tamás koreográfusok a pokolba vezető út lépcsőin lépdelve haladnak Liszt, Dante és Vergilius nyomát követve az Alvilág felé. A nagy mesterek útját végigjárva a tisztítótűz után azonban nem találnak Mennyországot, nekünk pedig le kell mondanunk a katartikus megtisztulásról.

inferno_dushabela

A pokolba vezető út - mint tudjuk – jószándékkal van kikövezve. Ezt a jószándékot öltötte magára az argentin koreográfus Roberto Galvan is, aki leköszönése alkalmából, harminc éves pályafutását kívánta megkoronázni a Dante-szimfóniával. Minden igyekezete ellenére azonban csak egy meglehetősen középszerű vagy annál is felejthetőbb előadást tudott kicsikarni a pokol tüzeiből. Egyetlen mentsége lehetne az a kulturális különbség, amely a dél-amerikai látásmód másságát, harsányságát, a mély érzelmeket csiszolatlanul feltáró sajátos stílusát jellemezhetné, de Roberto Galvan nem ezt a nemzeti karaktert vállalja magára, csupán óvatos ballanszírozásba kezd elvárások, klisék, a Dante iránti távolságtartó tisztelet és a benne csörgedező argentin vér diktálta érzelmesség pokoli körében. Ennek eredménye egy lassú sodrású, fantáziátlan előadás, melyben a hősök csupán elrajzolt mesei karakterek, mélységek nélküli metaforikus és allegorikus figurák. Ezt erősítik Molnár Zsuzsa jelmez- és díszletkreációi is, amelyek inkább letűnt (modern tánc) idők elavult divatját idézik, akárcsak a koreográfia. A kárhozott örömlányok fejére harisnyát húzott a tervező, és az azon vöröslő ajak ugyan érdekes megoldás, de talán elhanyagolható részlet lenne, ha a koreográfus nem hagyna időt arra, hogy a jelmezek minden apró szegletét teljes részletességgel megfigyelhessük. A mozgásnyelv ugyanis minden egyedi mozdulatot mellőzve, közhelyes kortárs elemsorokból építkezik. Az együttes tagjai is nehezen azonosulnak szerepükkel, talán ezért követnek el sorozatos kontakthibákat. A Dante Isteni színjátékába bele-bele lapozó koreográfia gyermeki egyszerűséggel jeleníti meg a pokolbéli figurákat és eseményeket. A hírhedt bugyrok amorf zsákokként gördülnek a színre, néhány statisztáló táncos segítségével, hogy az elbukó hősök a mozgatható fel- és lejáró (Pokolba és Mennybe vezető út) díszletelem tetejéről biztonságosan hullhassanak alá. A koreográfus - hogy még érthetőbbé tegye az egyébként is szájbarágós történetet -  megtámogatja némi Dante-idézettel a zenét és a koreográfiát; akár Madách Az ember tragédiájában az Úr hangja, úgy hangzik fel László Zsolt férfias baritonja a hangfalakból. A mindenek felett álló dörgedelmes szólam Dante és Vergilius kettősének aláfestése a félig behúzott  függöny előtt (a pokol kapuja előtti játék) - ez az előadás legjobban sikerült jelenete. A táncjátékot az a klasszikus balett koreográfiákból jól ismert tabló tetőzi be, amelyben megérkezik a félmeztelen Apollón, és a leháromszorozott Dante is megtalálja Beatricéjét, miközben az Angyal tündöklik fel a Mennyországban. Ekkor már nincs remény, hogy legalább a kellően eltalált befejezés jó irányba mozdítsa a produkcióról alkotott képet.
A rutinszerűen felépített előadás egy koreográfus-tanonc jeles vizsgamunkája lehetne, tökéletes illusztrációja az olasz mester művének és a linearitás sem zökken meg sehol; duók, csoporttáncok annak rendje és módja szerint követik egymást, de talán nem túlzás leírni, hogy  Roberto Galvan nemzetközi pályafutásának zárásaként ennél többre számítottunk. A nyitó jelenetben elhangzó elhíresült idézet, a pokol kapujának jól ismert felirata, miszerint " Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" ezúttal inkább a nézőtéri ajtók felé kerülhetne.

inferno_dushabela2

Juronics Tamást nem csapta meg annyira a pokol kénköves bűze, mint az est másik koreográfusát, így hétköznapi purgatóriumunk egy sokkal emberközelibb viszontagságait láttatja a Belső pokolban. Igaz, nem ő az első művész, aki a férfi-nő kapcsolatok erőviszonyainak birkózását, szerepcseréjét ekképpen közelíti meg, de - lehet, hogy a Galvan-produkció fényében - a Belső pokol nézhető előadás. Erőssége leginkább az a négy hatalmas nylonfólia, amely a két nem közötti átjárhatatlan falak túlzó, de látványos szimbóluma; erre épül a teljes koncepció, illetve arra  -a nemrég Fodor Zoltántól is látott - ötletre, hogy a két szereplő egyike az előadás végére felöltözik, míg a másik levetkőzik. Ha ezt a gesztust a színpadi eszköztár mindenki által használatos eszközei közé soroljuk, akkor valójában egy jókor és jó helyen, de kissé unalmasan, banálisan elővett 'kellékről' beszélhetünk, amely a fizikális lemeztelenedést a lelki lemeztelenedéssel teszi egyenlővé. Ez felveti a kérdést, hogy a közösből kölcsönzött eszközök mellett vajon saját eszköztárában őrizget-e még bevethető tartalékot a koreográfus?
Juronics valójában két irányból indítja történetét, a férfi és a nő attitűdjét is láttatja, de mégis amellett dönt, hogy - férfi létére -  csak a nő belső változásait vegye górcső alá. A férfi nő utáni vágyát, a férfi belső poklát így a négy fólia takarásában finoman elhallgatja, csakúgy, mint ahogyan szemérmesen elfedi kezdeti pőreségét is. Talán ezért olyan szembetűnő később, a falak lebomlása után a nő önmagából és ártatlanságát sejtető fehér jelmezéből való kivetkőzése, holott a férfi erről a pontról indult. A táncosnő (Szarvas Krisztina) keményen megküzd a szerepével, a lehető leghitelesebben igyekszik megoldani a rá osztott lelkiállapot nehézségeinek megjelenítését és a koreográfus által kissé korlátozott mozdulatvilágban ugyan, de bejárja a belső lélekállapot-változásának nehéz folyamatát. Túlgesztikulált mozdulatai sokszor saját előadói erejétől kapnak lángra, hiszen a koreográfus rutinból odavetett, már unásig ismételt mozgássorai, sokszor látott, elavulóban lévő elemei nem segítik munkáját. Partnere jó asszisztencia; csupán az érzelmeket kiváltó külső tényezőként kap hangsúlyt a nő történetében.
A dramaturgia és a szcenika – melynek elemeit saját eszköztárából merítette a koreográfus - Juronics Tamás jól ismert adottságai - az arányérzék és a hatáskeltés - a korábbi általa jegyzett előadásokhoz hasonlóan most is megállják a helyüket, de táncnyelvi formatára képtelen a megújulásra. A közös eszköztárból kölcsönzött 'kellékek' pedig - bár illeszkednek koncepciójához - itt-ott megkoptak és a közhelyesség felé viszik el az előadást.
A pokolba vezető úton mintha mindkét koreográfus megingott volna és a felcsapó lángnyelvek között bizonytalan lépésekkel haladtak vesztük felé. Míg Roberto Galvant már elragadták az alvilági népségek, addig Juronics Tamás a pokol kapujában a feliratot olvasva eldöntheti, merre tovább.



Szerző: Vida Virág
Fotó: Dusha Béla