Meghökkentő szembesülni vele: a brit-bengáli koreográfus-csillag, Akram Khan immár negyedszerre Budapesten járt társulatának most látott előadása gyakran nehézkessé válik, benne – afféle légbuborékként – jelentéktelennek, avíttasnak érezhető részletekkel találkozunk. A korábban, valahány alkalommal (2002 - Kaash, 2005 – MA, 2009 – Bahok) lendületével, pörgésével, szilajságával tüntető koreográfusi felfogás – bár a most látott műben nagyszerű, magával ragadó jelenetek sorát látni – mintha megfáradt volna, amint új ösvényeket keresve, távolodni látszik a szikrázó feltűnést keltő kortárs-kathak világától.
Az igazán egyéni formanyelvet kialakító, kifejezetten hasonlíthatatlan világot építő Khan még bőven innen a harmadik ikszen tűnt fölt a brit táncművészet meglehetősen zsúfolt egén, melyen felvillanni bizony nem akármilyen teljesítmény. A szemtelenül fiatalon nemzetközi hírnévre szert tett táncos-koreográfus hazája Banglades hagyományaiból, gyökereiből, személyes emlékeiből, majd hosszas, indiai tanulmányai során elsajátított tánctechnikából illetve a modern, nyugati táncművészet számos irányzatának elemeiből desztillált magának, s tizenegy éve létrehozott társulatának egyedit, sajátosat, felismerhetőt és vadonatújat.
Függőleges út című produkciója, melyet most Budapesten láthattunk, 2010-ben keletkezett és alapvetően érzékelhető benne alkotója útkeresése, a továbblépés szándéka, a távolodás a kortárs-kathak személyes leleményétől. Az előadás számos jegye összetéveszthetetlenül keleties, a zenei anyag meditatív, fennkölt, szikár dübörgése, a játékosok ruházata mely a klasszikus, övvel kombinált, indiai dhotit (is) idézi, akárcsak a mozdulatok sokasága.
Alakjait könnyűszerrel odaképzelhetjük a Gangesz partjára, Benáreszbe (ahol nem mellesleg a kathak-tánc egyik ága máig honos) egyikük pedig kifejezetten egy hindu szerzetes magasztos alakját idézi elénk. Táncosai olykor pedig a kerengő dervisek mozgását adják vissza, amint kitárt karral, finoman jobbra billentett fejjel járják transzba vivő táncukat.
A Függőleges út az első, Magyarországon játszott Khan-mű, melyben az alkotó maga nem lép színre. Játékosai közül néhányan ismerősek lehetnek az előző vendégjáték, a Bahok gárdájából, de a portugál Eulalia Ayguade Farro pompás játékában már 2005-ben is gyönyörködhettünk.
A színt hatalmas, pauszpapírként áttetsző, az egész hátteret uraló függöny látványa határozza meg, melyre újra meg újra emberalakok homályos sziluettje vetül a túloldalról. A figurák a felülethez közelítve egyre kisebbek és élesebbek lesznek, távolodva amorf óriásokká növekszenek, bűvös mozgás-játékba bonyolódva a vászon innenső felén látható alak(ok)kal. A táncosok szép esésű gyolcsruhákban lépnek elénk, öltözetüket finom por borítja, mely minden mozdulatuknál száll, hullik, szitál: amint egyre nagyobb felületet mozognak be a térben, e finom, dérszerű anyag bevonja a színpad egész felületét, a táncosok lába nyoma pedig finom rajzolatot, majd összefüggő, absztrakt faktúrát rajzol belé. A ruhából szálló por, a porba lábbal-testtel írt kalligráfia látványa nem új, de itt igazán üt. Földöntúli, misztikus derengésbe vonja a látványt, a táncosok olykor élettelen, tehetetlenül vetődő rongykupacnak, máskor ősi faragványnak hatnak e finom, opálos szűrőn át figyelve.
A Függőleges út az 1207-ben, Afganisztánban született perzsa szúfi költő, gondolkodó Rúmí (Dzsalál ad-Dín Rúmí) munkáiból nyert ihletet: az ő munkásságát tanulmányozva a koreográfia számos eleme nyer mind mélyebb értelmet. Ha pedig eláruljuk, hogy Rúmí a szeldzsuk fővárosban, Konyában, óriási tisztelettel övezetten működött élete utolsó szakában, s egyik utóda, Szultán Valad később megszervezte követőiből az úgynevezett Mavlavíja-rendet, már derenghet valami az előadás egyik legfontosabb, már emlegetett motívumával kapcsolatban. A rend tagjait a köznyelv úgy nevezi: keringő dervisek. (E misztikus táncosok egy autentikus csoportját már volt szerencsénk itthon, pár évvel ezelőtt a Sziget Fesztivál kissé eklektikus hangi környezetétől zavartatva, élőben is megcsodálni).
E mögöttes tudás birtokában már jobban átérezhető Akram Khan és műve eszmei iránya, útkeresése, kivált, ha hozzávesszük: a kathak, mellyel a táncos-koreográfus berobbant a köztudatba, a hinduizmushoz köthető, míg Khan hazája, Banglades lakosságának 90%-a szunnita muszlim.
A Függőleges út (melyben látható vertikalitást nem igazán sikerül felfedezni) cselekményes, szituatív elemekben gazdag, táncosai közt főalakkal, kibe nem különösebb attrakció belelátni Rúmít, a misztikus költőt, szúfi gondolkodót. A nem túl hivalkodó, ám igényes („lenyűgözőnek” azonban nem mondható) látványvilággal színre vitt, hetven perces, tomboló sikert aratott alkotás kiválasztatás, társulás, (egymásba vetett) hit, egymásrautaltság, kivetettség és visszafogadottság képeit ábrázolja. Első és utolsó negyede megközelítőleg pompás, fennmaradó részében olykor különös benyomásokat, párhuzamokat felvetően szürkül. Erejét nyomokban pátosz, túlmagyarázottan ábrázolt, zavarba ejtően fennkölt elragadtatás lomha képei koptatják.
Akram Khan táncosai pompásak, játékuk maximális hőfokú, ám szerepük, dolguk nem mindig tisztázott, körülírt. Láthatatlansága folytán érdekes meglepetés egy – a rendezői jobboldalon, a szín előterében zajló – hangsúlyosnak szánt játék fekete (tán kő, de bizonyos távolságból akár táblagépnek is látszó) idomokkal. Az eredetileg élükre állítottan, sorba rendezett lapokból, bevisszhangosított térben építeni kezdenek, feldöntik őket. A nézőtér első sorai alá „becsúszó” jelenetet bizonyos távolságból nem lehet látni, követni a fejek erdejétől. Ez pedig eléggé banális hiba.
Akram Khan misztikus ízű, az indiai származású brit sztárkomponista Nitin Sawhney pazar zenei anyagára készült műve mindenesetre emlékezetes, ám nem különösebben kiemelkedő munka. A meghatározó táncszerző munkásságát ilyen intenzíven követni tudni mindenesetre nagy öröm, komoly tanulságokkal.
Fotó: Dusa Gábor
Képek az előadásból>>