A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Manapság, a hűvös intellektus és a visszafogott érzelmek uralkodó színpadi divatja között, meglehetősen szokatlan a lírai és kavargó érzelmekkel teli hangütés. Szinte megható a dac, ahogy a GoBe Társulat új előadásából mégis bőségesen árad a sóvárgás. Az alkotók szabadjára engedik az érzéseiket, szenvedélyes és buja erotikával teli táncszínházban ábrándoznak a vágyról alig egy óra terjedelemben.

Góbi Rita koreográfiájában szenvedélyes párharcok és vággyal teli imbolygások váltják egymást. Hol vadabb és nyersebb, hol klasszikusan letisztult mozgások kettős világa fonódik össze. Ha úgy tetszik, a mozgásvilág éppen a szerelemhez hasonló módon keveredik: a meghitt boldogság kiérlelt pillanatait érzelmi csatározások, sőt olykor szinte már kínzásnak beillő kontaktusok csipkézik még bonyolultabb szövetté. Az előadás dramaturgiája szerint valamiféle „olimposzi földre” invitál, ahol a „szerelem forrásvidékeinek” mélyebb bugyraiba kíván merészkedni.

vadulva_dg

Különösen öltöztetett figurák bukkannak fel a képzőművészeti ihletettséggel berendezett színpadon. Díszlet híján Andrea T. Haamer kisebb-nagyobb installációnak is beillő jelmezei válnak térszervező elemmé. Szimbolikus aurákat árasztó figurák járnak-kelnek egy megelevenedett panoptikumban. Laborfalvi Soós Béla például valamiféle Napkirályként álldogál mindvégig hosszú, súlyos és ragyogó kelmepalástban az egyik emelvényen. Ő az előadás egyetlen éneklő alakja, az egyik dalban meg is említi, hogy Zeusz volna. Nincs okunk kételkedni, hiszen meggyőző énekhangja és jelenléte még a mozdulatlanság mellett is erőteljes (fix) pontja a darabnak.

Az olimposzi háttér többi ógörög utalását jóval nehezebb beazonosítani. Mintha az előadás nem is fordítana erre különösebb gondot. Karakteres arcélek helyett mitológiai „érzeteket” helyez fel általános benyomásokkal, amelyek közös eredője a vágy. Bár egyes elemekben felismerni Platón Szümposzionjának egyes motívumait (például az összekapaszkodott alakok könnyedén azonosíthatóak androgünként), sokszor azonban elvész a tartalmi háttér. Időnként be kell érni a jól megoldott és élvezetes színházi pillanatokkal, a lendületes koreográfiával, de nem egészen érteni pontosan, mit is látunk a színpadon. Ez a homály ugyan cseppet sem von le az előadás dinamikájából, de mégis csökkenti a nézői élvezetet, mert egy túlontúl tágasra méretezett értelmezési labirintusban hagy. Talán a befogadói képzelet stimulálása és a szájbarágós darabértelmezés elkerülése még egy picivel több alkotói információval, átgondolt és harmonizált részlettel is megoldható lenne.

vadulva_dg3

Jóval kevesebb hiányérzetünk lehet az alkotói hozzáállással. Artisztikus szóló indítja az estét, Tóth Barbara büszke figurája mindvégig kissé különálló marad, többször egyedül uralja a színpadot, mintegy kiegészítve a szintén önmagában felcsendülő zeuszi hangot valami másik istennőként, kézenfekvőnek tűnik egy Aphrodité vagy Gaia anya. Valahogyan belőle születnek vagy hozzá kapcsolódnak a nimfaszerű lények; Rózsahegyi Orsolya, Rovenszky Réka, Sárai Rachel, Kőnig Lilla testhezálló, fekete, tüllszerű tündérke ruhában táncol puhán és hajlékonyan. Ők az előadás motorjai, gyönyörű pillanataik vannak, törékenységük és táncos kedvük valamiféle zsenge és friss, kamaszos vágyakozást közvetít. A fiatal lányok forrón epednek, borzasztó kíváncsian csillog a szemük, miközben riadtak is a még ismeretlen érzéstől. Ők a „generációs táncerotika” alcím szerint talán az első szint, akik még csak kóstolják a vágyat, harmóniáját pedig a második szint héjanásza dúlja fel. A Parti Péter játszotta szadomazo álarcban kéjelgő, robosztus alak Héphaisztosz kovácsműhelyébe illő kötényében és kentaurhoz illő testi erővel dobálja a légies nimfákat kénye-kedve szerint. Később pedig Góbi Rita szürkés ruhába öltöztetett, lendületes amazonjával csap össze. Bár két remek technika robbanékony energiával szikrázik fel, a várt kitörés elmarad, nem jár be akkora ívet, amit sejteni lehetne. A küzdelem a kentaur-amazon kettős közt váltakozó eredménnyel folyik, s miközben érezni, hogy ennek mentén kellene kiépülnie a fő motívumoknak, a kapcsolat minden színessége és fordulata ellenére valahogy mégsem éleződik ki, nem fejlődik ki belőle még nagyobb izgalom.

A dinamikus mozgások aláfestéséhez oldalt ülő zenészek szolgáltatják a hanganyagot. Kovács Bendegúz, Dóczy Gabriella, Gerzson János, Pálhegyi Máté és Fehér Károly koncentrált figyelemmel követik a színpadi eseményeket és pontos tempóban játszanak. Nyugodt, kellemes akusztikus atmoszférát borítanak a színpadi történésekre, érezni az összhangot a táncosok és zenészek között. Szirtes Attila fényei is sikeresen szolgálják a színpadi hangulatokat: a harmonikus részeknél szép sziluettek bomlanak ki, de egészen az expresszionista színházra jellemző, nagy árnyékokkal operáló megvilágítás keretezi a nimfák és a kentaur közös harcművészeti bemutatóját.

vadulva_dg2

Az elöl zajló csata hátterében végigvonul egy másik párkapcsolat is, talán a generációs erotika harmadik szintje, a vágyról való lemondás. Cinke Ágnes szőke és csábító királynőként tűri, hogy M. Kecskés András fura kotornuszhoz hasonlatos csizmában, túlkoros trójai királyfinak öltöztetve kísérgesse. A palástos herceg a nimfákkal is kapcsolatba kerül, és mint Turai Katalin dramaturgtól később megtudtam ő maga Erósz. A platóni dialógusok értelmében ez telitalálat, de vajon akkor miért nincs kibontva az előadásban? M. Kecskés ugyanis meglehetősen magára hagyva mozog a színpadon, nincs lehetősége kontaktusra a többi szereplővel, és voltaképpen hiányzik is, hogy valahogyan ne különálló epizód maradjon, hanem kerüljön bele a körforgásba. Ha viszont éppen a magánya, Erósz csetlése-botlása áll a fókuszban, miért nincs ez felerősítve? Szegény Erószból senki sem kér, és egyszercsak, minden átmenet nélkül még a királynő is elhagyja a végén. Cinke Ágnes előrejön, ledobja parókáját és lélegzetelállító akrobata mutatvánnyal zárja a darabot, mintegy a többi hangulat és műfaj mellé az új cirkusz elemeit is beemelve. A vörös ruhás artista úgy függ és tornászik ég és föld között, mint egy megszemélyesített érzelem, akár a mindenre elszánt és mindennek kiszolgáltatott szerelem. 



Szerző: Sz. Deme László

Fotó: Dusa Gábor



Képek az előadásból>>