A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Habkönnyű, puha lágyság a naivitás ártatlan kiskertjében, egy csepp kacérkodás, leheletnyi báj, humor és (ön)irónia; körülbelül e néhány szóval keretezhető a Gangaray Dance Company legújabb előadása, a Mein kleiner Blumengarten. Önfeledt kikapcsolódást, kellemes szórakozást ígér a koreográfia, mely amolyan örömtáncként definiálható. Egy előadás, melyben saját rendezője kedvét lelheti. Instant tánc ez, melyről hisszük, kinyitja szirmait.

"Nincs nekem kedvenc virágom, /melyik szebb, nem prédikálom. /Mind szeretem, mind csudálom, /
tavasszal mind alig várom.” – Szép Ernő sorait nem véletlenül idézik az alkotók a Mein kleiner Blumengarten summázataként. Az előadás ténylegesen ezt (és csak ezt) a jelenséget járja körül: egy férfit mutat, aki virágait, a nőket csodálja, míg azok egyenként bemutatkozva igyekeznek magukra vonni a mester figyelmét. Kerti „Ki mit tud?”, Delibes, Mozart, Bizet, Bach és Chopin zenéjére.

blumen3

Túldramatizált, teátrális mozdulatokkal egy férfi lép elő a közönség soraiból. Ő lesz a Férfi, a Kertész, a Teremtő, az imádott Isten. Arcán az önhitt mester mosolyával magabiztos, határozott léptekkel közelít a színpad felé, várva az előzetes tapsot, a kitörő üdvözlést. Hámor József a porondmester képében hivatalosan is megnyitja az előadást, egyetlen gesztusára szétnyílnak a piros függönyök. Szerepéből egyetlen percre sem lép ki: a közönség sorai közt kisszékén ülve irányítja és csodálja leányai, a virágok táncát, esetenként fellép a pódiumra, és hagyja, hogy azok körbeimádják őt. Van, hogy lágyan dirigál, mézédessé olvad a gyönyörűségtől, vagy éppen csodás piruettet vet. A karmester szerepében a Kertész nem több, mint balga alkotó, egy ripacs, aki saját művében gyönyörködik. Nyilván ez is volt Hámor játékának célja. Humorban mindenesetre nem szűkölködik fellépése, tekintetéből a saját maga – mint Kertész – felé vetett mérhetetlen megvetés sugárzik. Nárcizmusának nincs is, ami gátat vetne: nincs esemény, mely arra kényszerítené, hogy esetleg valami emberibe ütközzön, ahogyan ő maga sem idéz elő semmit, ami az előadást bájából kizökkenthetné. Karmesterként ugyan ő koordinálja, hogy mi történjék a színpadon, ezt a lehetőséget mégis kihasználatlanul hagyja a koreográfia – Tadeus Kantor halálszínházi fogásait (mint az ibolyát) legfeljebb alulról szagolgatja. A lányok csak táncolnak, csábítanak és gagyognak. Kiszolgálják a Kertész igényeit, tetszeni akarván.

Mindegyik táncosnő egyenként egy-egy női tulajdonságot jelenít meg. Ennek mentén Haraszti Adrienn a vonalas kegyetlenség, Koncz Judit a bohém-csacska, Vincze Anna a romantikus álmodozó, Lendvay Zsóka a szentimentális szenvelgő és végül Maday Tímea Kinga az erotika. E vonásokra elnagyolt, sematikus eszköztárral utal az előadás, mindegyik virágszál egy-egy jellemző gesztuskészletet használva. E kiválasztott eszközkészlet pontos, esztétikus és jól eltalált Vincze, Haraszti és a vörösen izzó Maday esetében, kicsit darabosabb Koncz és Lendvay játékában: az összhang talán ennek következtén nem is mindig egységes. E tulajdonságokra utal egyébként a táncosnők jelmezének színe is, melyek a kék, zöld, rózsaszín, lila és vörös színben pompáznak. Maday kosztümjei kifejezőek, magukba tömörítik mindazt, amit az egész előadás megjeleníteni hívatott.

A női alakoknak a csodás ruhák mellett és ellenére azonban nincs valódi jellemük, az az előadás végére is kidolgozatlan marad. Csupán annyit látunk belőlük, amennyit a Kertésznek mutatni szeretnének. Néha kicsit kevesebbet. (Annak ellenére is, hogy az előadás bizonyos pontján meglátnak minket, nézőket, és a széksorok közé lépve extatikus gügyögésbe kezdenek – nyilván tetszünk nekik, emberek lévén. Kapcsolatba kerülhetne ezen a ponton néző és előadó, az interakció mégis elmarad, legfeljebb zavart nevetés hallatszik.)

blumen

Hogy mi a céljuk, milyen motiváció hajtja a virágokat, végig rejtve marad a fürkésző néző előtt; talán nem is baj, elég, hogy tündökölnek. Érthetetlen gagyogásuk időnként mégis csorbát ejt ártatlan táncukon. Nem tudni, miért képtelenek kommunikálni, beszéddel vagy testük segítségével eltáncolni azt, amit közölni szeretnének. Minden bizonnyal ez is a humor egyik forrása hivatott lenni, ha mégoly bárgyú módon is. Mozdulatok szintjén ugyanakkor nagyon elegánsan valósul meg mindaz, amit paródiának nevezhetünk. Bizonyos táncelemek és mozgássorok ugyanis jellemző balettmozdulatok paródiái, a táncosnők pedig ebben kitűnő bohócnak bizonyulnak. Különösen komikus Haraszti Adrienn és Koncz Judit tánca, persze Lendvay Zsóka, a majdnem minden pillanatban meghalni készülő szenvedő mozdulatai is jól sikerültek. Az előadás végére mégsem nyílnak ki e virágok, nem válnak káprázatos nővé, megmaradnak a skicc, a vázlat kidolgozatlan szintjén.
E vázlatosság volt hibája (ha ezt annak kell nevezni) a Mein kleiner Blumengarten előtanulmányának, a Der Blumen Garten című koreográfiának is, melyet Hámor 2008-ban rendezett a PR-Evolution Dance Company számára. A jó ötleteket és felvetéseket ugyanakkor nem sikerült a Gangaray-előadásra sem elmélyíteni, az megmarad az „örömtánc” szintjén. Egy kedves móka ez, táncos csacsogás, habkönnyű franciakrémes. A kérdés csupán, hogy miért utalt az előadás magára „balett képregényként”.

A képregény szabályait ugyanis legfeljebb a „logikai ugrás” pontjában követi a koreográfia, vagyis hogy a megjelenített képsorok különösebb logikai kapcsolat nélkül állnak egymás mellett. A kohézió itt talán a tetszeni vágyás, egy olyan alapvető emberi attitűd, mely azonban nem kíván magyarázatot. Mindazonáltal a koreográfia műfaji megjelölése izgalmas asszociációnak ígérkezik, mely a tánc eddig feltérképezetlen mezejére csalogat. Rengeteg lehetőséget és kísérletet rejt magában, ebből a Mein kleiner Blumengarten sajnos nem szemezget, megmarad a kellem és a humor szintjén – talán majd egy következő Gangaray-előadás megteszi.


Szerző: Komjáthy Zsuzsanna
Fotók: Lékó Tamás

Képek az előadásból>>