Katona Gábor rejtélyes címet  - Pyramidon - választott meglehetősen filozófikus alapokra helyezett koncepciójához. Az ajánló soraiból nehéz kiolvasni az alkotó szándékát, azt hogy műve létrehozása közben mi inspirálta, motiválta; hogyan kíván (egyáltalán kíván-e) dialógusba lépni nézőivel vagy pusztán gondolatainak egyfajta rendszertelen rendszerét szeretné formába önteni a tánc nyelvének segítségével - egy tanúként jelenlévő közönség előtt vagy akár anélkül.

Katona alá-fölé rendelt viszonyról, rítusról, ellentétesen ható energiákról, a vertikálist horizontálissal felváltó kommunikációról beszél az ajánló írott szövegében, de a lényeg, a központi téma talán az ember saját lététől való elidegenedése, mely egy idézet szerint (Lányi András) az embert elvont lénnyé teszi, aki csupán  “képzeletében, vágyaiban és hiedelmeiben létezik.” 



Egy ilyen kaotikus, ingatag, mozgásban levő világképet nehéz dramaturgiai formák, váz köré szervezni. Történetet  - éppen ezért  - nem is lehet felfedezni a koreográfus koncepciójában  (ami egyébként nem is elvárás); a Pyarmidonban csak cérnaszálon függő kohézió létezik, amely az elvont elemeket némiképp összekapcsolja. A jeleneteket egy jelmezen megjelenő szín, az öltözés-vetkőzés gesztusa, néhány kellék (kő és kis fém-piramisok), egy-egy mozdulat vissza-visszatérő használata köti - nagyon lazán – össze. A többi tiszta tánc. A műfaj kedvelői bizonyára kellő kielégülést nyernek, mert a Közép-Európa Táncszínház társulatától megszokott, rettenetesen nagy energiákat megmozgató, tökéletesre csisztolt teljesítményt láthatunk. A két férfi (Katonka Zoltán, Mádi László) és két nő (Hargitai Mariann, Horváth Adrienn) egymással versengve, de a társuk általi tiszteletet maximálisan szem előtt tartva licitálja végig az előadást; feszülő izmaik, figyelemre méltó pontosságuk, soha nem lankadó, fegyelmezett jelenlétük igéző, de fáradhatatlanságuk sem kellő erő ahhoz, hogy betöltse a koncepció hiátusait és egy bizonyos idő után ne váljon érdektelenné a koreográfus közlése.

A színpad fókuszában egy alumínium homlokzati állvány meredezik, mintha a fénybeállás után maradt volna véletlenül a sötét játéktérben. A praktikusan megépített, fényes szerkezet prózai díszlet, mindennemű pompától mentes. Sokáig csak háttérként funkcionál, később mindegyik táncos kap rajta pár pillanatnyi jelenést. A kilengő állványzat sokáig nem mond többet annál, mint eredeti funkciója és a színházi tér függőleges irányú hangsúlyozása. Később, csak a záróképben töltődik fel igazán jelentéssel: az elemkre kúszó táncosok által a hierarchikus rend szimbólumává válik, de a dramaturgiai szerkezethez hasonlóan ez a jelkép is bizonytalan lábakon áll.

Az előadás mozgásnyelve viszont szerencsére nem az ókorból maradt ránk, üdítően szép kombinációkat és kontakt elemekből fejlődő testkompozíciókat kreál a koreográfus. Jól alkalmazza az ismétlés eszközét is, a térben elforgatott, más szinten ismételt mozdulatok más-más hatást keltenek, mégis egységessé teszik a mozdulatvilágot.
A tér és idő nélküli, valamint azonosíthatatlan karakterekkel teli színpadi világ asszociációkra sarkall. A cím és a látottak között kevés az egyértelmű kapcsolat. A Pyramidon a piramis szót és a szó köré csoportosuló fogalomkört hozza elő elsőként, a megfejthetetlen sivatagi építményekkel, a több ezer éves történelemmel, fáraókkal, rabszolgákkal, múmiákkal. Ezt a gondolatot erősítik a színpad rendezői jobbján diszkréten felállított kis piramisok is. A világos színűre mázolt négy, csak élekből álló fémszerkezet  mindvégig a helyén marad. Horváth Adrienn két alkalommal lábával sorra feldönti őket, majd később kavicsokat helyez csúcsaikra, de végül visszaállítja őket eredeti pozíciójukba. Nehéz megmondani, minek a szimbóluma mindez, mint ahogyan azt is, hogy a játéktér másik oldalán illetve hátsó traktusában elhelyezett, kövekkel teli kis téglamedencék mi célt szolgálnak. Ez előbbiben Mádi Zoltán háziállatokhoz hasonló, alomkaparó mozdulata egy pillantra érdekessé válik, csakúgy, mint korábban az egyik férfi munkás védősisakjára erősített kamera, melynek színpadra vetített képében Horváth Adrienn szólózik. A kamera képe egyébként a hátsó medencében rakosgatott köveket mutatja. A kövek visszatérnek Hargitai Mariann testén is, aki a ráhelyezett könnyű terhet cipeli légiesen. A kövek az örökkévalóság, az elpusztíthatatlanság jelképei, talán Katona Gábor ellenpontként szerepelteti őket a bizonytalan emberi léttel szemben.
A Pyramidon azonban nem csak  egyértelműen a gúla alakú ókori építményekre utal, hanem egy évszázada még népszerű láz- és fájdalomcsillapítóra is. A tág határokat szabó előadásismertető kis erőszakkal kapcsolatba hozható a gyógyszerrel vagyis inkább annak hatásával, hiszen nyugtató jellege egyfajta tudatmódosító, amely összecseng a “képzeletében és hiedelmekben létező ember” képével.



Egy harmadik, még elvonatkoztatottabb olvasat szerint a négy táncos, a piramis négyzetének négy alappontja. Hogy kik ők, nem lehet tudni pontosan. Egy bizonyos: összetartoznak. Időtlen és kissé nemtelenre faragott alakok, akiknél a szexualitás aprócska szikrája sem villan fel, hiába érintik, támasztják, tapintják egymást nyughatatlanul. Mintha ők maguk lennének a piramis építőkövei, a beépült sorsok egy bizarr Kőmíves Kelemen-áthallásai, vagy a láthatatlan kezek, amelyek az ősi falakat, a letűnt kultúra égbe törő emlékeit emelték. A záróképben az álványzatra mászó, lassuló mozgású táncosok egyiptomi freskók vagy papíruszképek figuráivá változnak és a leúszó fényben már csak egyikük küzd kétségbeesetten - egyre jobban bezárva - sorsa ellen, hogy a piramis óriás kövei közé legyen évezredekig befalazva. Ám Katona Gábor piramisa nem annyira időtálló, mint egyiptomi társa.

Inog az instabil építmény és vele inog a koncepció is. Valami hiányzik ebből az előadásból, valami megfoghatatlan. Az előadók jó munkát végeznek, a díszlet, a kellék letisztult, csakúgy, mint a formanyelv. Azt hiszem, éppen az a bizonyos kommunikáció hiányzik, ami meggátolná a saját létünktől való elidegenedésünket.


Szerző: Vida Virág
Fotók: Lékó Tamás