A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Hét szegény legény, egy közös úticél: a távoli Amerika, a szabadság és egyenlőség hazája, a kontinens, ahol az álmok valóra válnak. Vagy mégsem. A Tántorgók története egy csapat magyar betyárról, kitántorgóról, azaz hunkyról mesél, akik hajóra szállnak, és szerencsét próbálnak az Új Hazában; export legények. Kesernyés vígballadájuk hagyományos néptáncra írt, mégis a musicalek világát idézi. Szokatlan keresztezés ez, mellyel a Fitos Dezső Társulat hibrid műfajt teremt.

Ha tömören össze kellene foglalni a Tántorgók történetét, keresve sem találhatnánk jobb szavakat Vörösmarty Mihályéinál: „A nagy világon e kívűl / Nincsen számodra hely; / Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell”. Talán ez lehet a Fitos Dezső Társulat új premierjének esszenciája is, az üzenet, melyet kiolvashatunk az előadásból. A darab egy fiumei kikötőből indul, ahol a hét legény a konvencióknak megfelelően kártyázik, szkanderezik, az „itt a piros, hol a piros?” játékot játssza, közben telve reményekkel legényeseznek csíki, mezőségi és kalotaszegi motívumokra épülő táncukban. A történet valójában már ekkor teljességgel megjósolható: egyéb sem várhatja őket Amerikában, mint kizsákmányolás, bánat (amolyan sírva vígad a magyar módra) és honvágy. A feszültséget fokozandó egyiküket megölik, másik társukat éppen megmentik az öngyilkosságtól, két testvér pedig örökre búcsút int egymásnak. A Tántorgók befejezése az állandó komikum ellenére is tragikus színezetű. Hiába a kecsegtető remény, a csalfa-vak, mely jobb életet ígér, a honvágy mindent legyőz: távolságot, pénzt, akadályt. Az előadásból levonható statisztika szerint hétből egynél (a Fitos megformálta figuránál) mindenképp, aki végül egyetlen bőröndön, úszva vág neki az óceánnak, haza, Magyarhonba, a kedveséhez. Nem hihetjük, hogy útja nem követel emberéletet. 

Talán nem túlzás állítani, a Tántorgók világképe erős szálakkal köthető Arany János balladáinak szemléletmódjához, és ebből a szempontból kissé anakronisztikusnak, amolyan 21. századi neo-romantikus nosztalgiának értékelhető. Ihletet Aranyhoz hasonlóan a népi életből és folklorisztikus hagyományból merít, melyet saját tapasztalattal termékenyít meg, miközben cselekményét a 20. század elejére, az első világháborút megelőző időszakra helyezi. Szélsőséges, romantikus motívumokkal díszített képeket használ (például a hánykódó hajó képe a tengeren, vagy az elhagyott kedves éteri fantáziája), melyek egyszerre monumentálisak és stilizáltak. A díszlet eszköze ugyanakkor néhány raklap, pár ember nagyságú bőrönd és egy kivetítő csupán. Ezek rendezik a teret, néha kikötő, máskor éppen bánya alakját öltve.

tantorg

Arany népi balladáinak megfelelően az előadás középpontjában is a bűn és bűnhődés motívuma áll, jelen esetben a szülőföld elhagyása és az ennek következtében érzett bűntudat. Igaz, átszövi a darabot, azt sosem uralja el a lélektaniság; elejétől a végéig képes szórakoztató, súlytalan mesének megmaradni. Ez részben az előadásmódnak köszönhető, mely úgy ábrázol belső konfliktus(oka)t, hogy közben szinte kacag. Ezen a ponton említsük meg a táncosok profizmusát, mely szerint a virtuozitást maszkulin könnyedséggel képesek keverni. Igazi folk-show, amit látunk, paprikásan, pálinkásan, magyarosan exportban is. Egy-egy jelenet különösen jól sikerült előadásmód szempontjából.  A koreográfia ötletességét dicséri a bányai mindennapok ábrázolása: a legények vetésforgóban dolgoznak-isznak-alszanak, cikázó körözésük végül komikus káoszba fullad. Hasonlóan találékony az Új Földre érkezésének pillanata. A jelenet ebben az esetben is körkörösen szerkesztett és szerfelett mulattató. A legények, akár a céllövölde kacsái, egy vaskos paraván mögött totyognak előre az ellenőrzési pontig, ahol egytől-egyig megkapják a „H”-jelzést: hunky, miközben komikus, groteszk grimaszokat vágnak.
Ha a forma balladai eredetű, akkor a váz, melyre azt a Harangozó-díjas koreográfus Fitos Dezső fűzi, a musical-ek világában keresendő. Az előadás szerkezetileg egymástól jól elkülönülő etup-okra bontott, melyeket önmagukban a körkörösség, egymáshoz fűződő kapcsolatukban ugyanakkor a linearitás határoz meg. Felismerhetjük a musical-ekből ismert tipikus szerepköröket is, mint például a bohókás fiút, a kesergő szerelmest, a jóhiszemű áldozatot vagy a démoni gonosz figurát.  A zene megszokott funkcióját azonban a tánc tölti be, mely önálló jelentéssel épül a darabba. Van, hogy kiegészíti, máskor éppen kétségbe vonja vagy parodizálja az eseményeket.

tantorg2

A narratíva a musical konvencióinak megfelelően könnyen követhető, talán túl könnyen is, olyan, akár egy pragmatikus mese. A történet túlmagyarázott, egyik esemény a másikat követi. Nincs intellektuális kihívás, mely a nézőt értelmezői pozícióba terelné. Kár, hogy minden egyes lépéssort ilyen alapossággal megrágnak, mielőtt a szánkba adnák. Kár, hogy a társulat nem mer kilépni a kommersz biztonsága mögül. Figuráik így sablonosak, előadásuk egyszerű marad, szórakoztató, ám egy a sok közül. Központi gondolat (és talán progresszív forma) híján ugyanis hiába a mesteri tánc, az önmagában nem katartikus hatást, csupán ámulatot képes kelteni. Az előadás pedig a lélektani szándékoltsága ellenére sem mutat meg az emberből úgy szólván semmit, nem találkozik előadó és néző, közöttük végig ott feszül a negyedik fal, a súlyos vörös függöny, míg végképp le nem gördül.



Szerző: Komjáthy Zsuzsanna
Fotó: Dusa Gábor


Képek az előadásból>>