A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

A táncelőadások egyik általános jellemzőjének mondható a preverbalitás. Talán a műfaj ezért is áll még ennyire stabilan a lábán ( a film és az internet térhódítása ellenére is), mert olyan tartalmakat képes artikulálni, amelyekre más kommunikációs formák alkalmatlanok.

Az Artus társulat 100 ölelés című előadásának mottója azonban annyira döbbenetes, hogy nem lehet az előadás értelmezési mezején kívülre zárni, mi több, ez esetben a verbalitás előzi meg a mozgást. „Egy évszázada Kínában a legnagyobb bűn (a szülők ellen elkövetett erőszak) ítélete halál „100 vágással” volt. Élve, az embert morfiummal éberen tartva bontották le a testről az izmokat 100 vágással. A 100 ölelés ennek ellenkezője: a ki nem elégíthető, olthatatlan vágy az ölelésére, a vágy, hogy saját tengelyünket, ha egy pillanatra is, de magunkon kívül, egy másik emberi lénybe helyezzük. Éberen.” Persze nem azt akarom mondani, hogy a mozdulat és szöveg egymásra montírozása újszerű lenne, a fenti idézet azonban annyira súlyos, hogy alapjaiban másítja meg az értelmezési horizontot, arrébb tolja a mű égtájait. Minden, amit ezután a darabban látunk élet halál kérdés, annak kérdése, hogy sikerül-e kielégíteni a mottóban kitűzött, eleve olthatatlannak bélyegzett vágyat a másik iránt, ugyanis ez a vágy húsbavágóbb a kardvágásnál.

100oleles_leko

Az előadás szinte mindvégig fűszerezve van némi szöveggel, mi több, rögtön az első jelenetben is ezzel találkozunk.: Debreczeni Márton azonban nem beszédként használja a szavakat, a hallott szöveg befogadási mechanizmusa ugyanis sokkal jobban hasonlít a táncéra, mint egy „szokásos” verbális közlésre. És nem csak a nyelv nietzschei metaforikus alapvetéséről van szó, hiszen a metaforikusság eszköze és nem célja, majd minden művészi produktumnak. A szög beveréséről szóló fejtegetés inkább zeneként és hangzósságként része annak a komplex mondanivalónak (táncolnivalónak), amit például a díszlet,  (zöld műfű, asztal, kitömött róka, a mennyezetről csillárként lógó horgony), a „sárfejű” férfi arctalansága, a menyasszonyi ruhából kizuhanó test groteszk vergődése együttesen közvetítenek. Olyan mintha egyszerre látnánk teremtéstörténetet (az agyagból még csak félig összegyúrt embert) és egy esküvő jeleneteit, közben pedig egy szög beveréséről hallgatunk instrukciókat, mely beszéd leginkább arról győz meg minket, hogy a valóság,- akár egy szög beverése a falba-, mennyire elmondhatatlan, definiálhatatlan.

Az alkotók a lehető legtöbbet vettek el a nyelvből, tulajdon képtelenségét bizonyítva, s épp ezáltal egyben a lehető legtöbbet is kezdtek a szövegiséggel, hiszen a semmire sem reflektáló fogalmi háló így kiegészülhetett egyéb metanyelvi tartalmakkal, a szavak konkrétsága szabadságba oldódott.

Nagyon erős, gondolatilag, hangulatilag és filozófiailag jól megalapozott kezdéssel állunk tehát szemben. Mindezt csak tovább erősíti Nagy Csilla bravúros játéka a vállra helyezett cipőkkel, önmagukkal táncoló kezei és lábai. Kétarcú Janus helyett pedig -arcába fésült haja által- kétnemarcúvá változik, visszájára fordítva ezzel számos kultúra, többek között az indonéz rítusok azon szakaszát, amikoris mind az arcra, mind a koponya hátsó részére egy-egy maszkot húztak.

A zene mindvégig, szinte túl didaktikusan is együttmozog a tánc dinamikájával. Az előadás egészére jellemző a hangulati és hangszíni egységek gyakori váltakozása: Férfi és nő aláhullanak és felszökellnek, harcolnak, majd békésen piknikeznek. Történik még villával késelés, (azért itt bizony nem csak öleléseket, kínzásokat is látunk) pohárral táncoltatás, csóktánc (a szereplők csak szájukat tartják csókban összefonva, más testrészeikkel nem érintkeznek, olykor egymástól függetlenül táncolnak). Az az érzésünk, mintha efféle „poénokat” már láttunk volna, mindenesetre a kivitelezés szép, valamelyest egyéninek mondható, s talán ilyen erős kezdés után lehetetlen is a hangulat stagnálását, lelombozódását elkerülni.  Kérdéseket vet azonban fel bennem, vajon a kitömött róka kutya-vezényszavakkal történő idomítása hol kaphat helyet a leginkább (pár)kapcsolatról, intimitásról szóló tematikában? Persze önálló intermezzóként is megállja a helyét.

100oleles_leko2

Zárásként Nagy Csilla akváriumjeleneteit láthatjuk. Kezdetben, víz alatti árnyvilágként valamiféle lázas-látomásos betegségélményt sugall. Fojtogató, torz, nehéz. Aztán Debreczeni Márton tejet önt a vízbe, amitől az egyszerre lággyá, világossá, krémszerűvé válik, s vele együtt változhatnak asszociációink is. A mélységből magasság lesz, a nehézből légies. Nagy Csilla sellőként lebegve mozgó festményt rajzol az étheri fehéren átderengő karja, haja és csípeje által.  Egyre emelkedettebb, fennköltebb a látvány, a zene; végül a pár összeölelkezve, meghitten ( a közönségnek háttal) kiül az akvárium, akár egy tenger szélére, vagy ahogy Pilinszky mondaná
„Mi lesz velem, s mi lesz veled?/
Vigasztalan szeretlek/ ülünk az ég korlátain,/ mint elitélt fegyencek.” Mögöttük pedig a kivetítőn egy pupillában tükröződik vissza az ölelkező pár képe.



Szerző: Viola Szandra
Fotó: Lékó Tamás