A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Szinte napra pontosan tizennégy éve, 1998 őszén mutatkozott be Magyarországon, a Japán Alapítványnak köszönhetően a világhírű Sankai Juku, Amagacu Usió társulata. Az együttes akkor kultuszelőadását, az Unecut hozta el Budapestre, a viszontlátásra pedig mostanáig kellett várnunk.

Különös dolog ez: a harminchét éve alapított társulat 1998-ban, addigra már legendás produkciójával lehengerelte a magyar közönséget. Vendégjátékuk emlékezete máig eleven, a várakozás, mellyel a második vizit elé néztünk – függetlenül attól, hogy személyes élményünk volt-e az Unecu vagy sem – kiemelkedő. A bemutatkozó látogatás egy kivételes vendégjáték-széria korszakára esett, s abból a mezőnyből is kiragyogott, pedig a „verseny” nem volt akármilyen.
Az Unecu (magyarul: Kíváncsian áll a tojás) című másfél órás mű az akkor harminchét esztendős Amagacu alkotása 1986-ból: a darabot keletkezése után tizenkét évvel láthatta a Thália Színház vendégserege, előadói közt maga a szerző is színre lépett. Az 1949-ben született művész csapata ezúttal az Ucusi (Másolat) című kreációval érkezett hozzánk. Erről így fogalmaz a színlap: „afféle best of, a repertoáron lévő darabok legizgalmasabb, legérdekesebb részleteinek újrafeldolgozása, több mint puszta kompiláció. Saját jogán is fontos mű, Ushio Amagatsu 30 éves munkásságának kvintesszenciája.” A „best of” kifejezéstől – nem csupán a tánc világában – a hideg rázza az embert, s igen ritka, hogy nem joggal. A kvintesszencia fogalma az ilyesmire ritkán húzható rá erőlködés nélkül.

juku_ht

Miután a Sankai Juku munkásságáról a hazai halandónak sok fogalma nincs, így nem is tudja felmérni, miből készült e válogatás. A játékot szemlélve azonban tisztán érzékelhető, hogy a hat táncos által előadott műrészletek valóban részletek: egy-egy hangsúlyosnak, hatásosnak gondolt szilánkból készült patchwork fel- és levezetett elemei.
Best of-válogatással hazai vendégjátékon az ugyancsak alkotói – legyünk finomak – pihenőn lévő izraeli nagymester, Ohad Naharin alkotásaiból készült Minus 2 című esten találkoztam legutóbb, a tavalyi Győri Táncművészeti Biennálé programjában, a Poznani Lengyel Táncszínház előadásában. Nem volt kiemelkedő élmény, de a Naharin sűrű, sokarcú világából ügyesen kiemelt cserepek sorakoztak programjában: nem fért kétség hozzá, hogy aki először látja alkotásait, képet kaphat e tarka alkotói univerzumról.
A nagy – már előzetesen felmerült – kérdés, hogy a butó műfaja (melynek az együttest vezető Amagacu egyik legnagyobb élő alakja) kompatibilis-e a best of elvével, mélységes kétellyé terebélyesedett bennem a darab olykor egészen lassan vánszorgó percei alatt.

A butó a rendhagyó idő művészete, a lassú, a hétköznapiságból való kiválás, a profán létből a zsigeri világba történő lemerülésé. Az Unecu műsorfüzetében fogalmazta meg az addig Amagacuval már két ízben is együtt dolgozó Eötvös Péter: „lenyűgöztek az időtől és helytől független, egyszerre élő és élettelen figurák, a »masculin« és  »feminin« lények, éreztem a dolgok lelkét, a földi port és a kozmikus port egyaránt.”
Leszögezve, hogy – szerencsés nézőjeként – az Unecut én is legkiemelkedőbb színházi élményeim közt tartom ma is számon, e kompiláció alapvető zavart, hiányérzetet keltett bennem.

juku_ht_2

A most látott, 2008-ban létrehozott válogatás hat előadója – kik közül két táncos lépett már tizennégy éve is a pesti színpadra: Takeucsi Só és Icsihara Akihitó – egy számukra szűkös, több számmal kisebb színpadon táncolt. A Trafó színpada egészen egyszerűen elégtelen méretű e térrel igen érzékenyen bánó butó-egyveleg befogadására. Prózai, ám az élményt alapvetően befolyásoló benyomásom, hogy a szín mind a négy oldalán hiányzott legalább másfél méternyi „ráhagyás” ahhoz, hogy e soktételes produkció ki tudjon nyújtózkodni a maga helyén.
Hasonló érzésem támadt a produkció elemeivel kapcsolatban a másik tengely, az idő mentén is. Az 1959-ben született butó – melynek számos, roppant izgalmas produktumához volt, lehetett szerencsénk a Sankai Juku első vendégjátéka óta, de persze azt megelőzően is – egészen egyedi módon szippantja be nézőjét, ha jó. (Az irányzat számos szélhámost is vonz, akik fejében nagyjából annyi kristályosodik ki, hogy egy adott mozgássort a lehető leglassabban kell végrehajtani.)
A lassúság valóban meghatározó tulajdonságnak számít e meditatív és mélyen szakrális világban, de ez a lassúság cselekvő, mert lassít is. A hosszan kitartott pillanat, a természetben megfigyelhető, szabad szemmel szinte alig követhető változásokban való gyönyörködés lehetősége uralja a butó színpadát: embernek, emberből.
Az Ucusi előadásrészletei egy-egy pompásan kibomló, a megszokott térből, időből a nézőt kiragadó műből emeltettek ki és soroltattak egymás után. Az olyan művek, mint az 1988-as Sidzsima (A sötétség megpihen a térben), melynek egy részlete, abroncsos szoknyás, androgün alakjaival nyitotta a Trafóban látott produkciót, időbeli kiterjeszkedésükben is válhattak örök érvényű műalkotásokká. Az alkotó joga, hogy műveiből kiemeljen részleteket, s azokat egymás mellé helyezze. Amagacu töredékei-etűdjei összességében megidézték alkotói világát, a látványét, a mozgásét, ám a szövedéket, a belső arányokat, a tempót nem tudták elénk varázsolni. Egy körbenyírt pénzérme, keretéből arasznyi ráhagyással kivágott festmény vagy egy lepedőnyi lapból kiollózott térkép-részlet érzetét adták.

A tojáshéjszínre festett, különböző korú szobor-testek amúgy igazán pompás játékát szemlélve az embert meglegyintette a Sankai Juku szellemisége, a látványvilág alapvetései és általános jellege – mert, bánatosan mondom: az itt látott kozmikus távolságban volt egy-egy egészestés klasszikus darabétól –, de a nagyság, a különlegesség leglényege nem. Az az időn és a téren nagyban múlik: itt egyikkel sem volt méltón bánva. A felszabdalt időépítmény összeesett, szerkezete vesztetten a vontatottság érzetét keltve, a tér a játék köré szorult. A pazarul felépített – az Unecu alkalmával már megtekinthetett – tapsrend kozmikus hangulata furcsamód szinte revelatív élménnyel zárta végül a Párizsban működő japán együttes estjét.


Szerző: Halász Tamás
Fotó: Sankai Juku