A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
A világ élvonalbeli kortárs táncegyüttesei közé sorolt izraeli Batsheva két koreográfiával érkezett Rómába, a nagyszabású Romaeuropa Fesztiválra. Az első estén egy sokat játszott, nagysikerű koreográfiával, a Deca Dance-el arattak zajos sikert, a második előadás inkább a tánckedvelő ínyenceknek nyújtott élvezetet, letisztult, minimál formavilágával. A tavalyi évben bemutatott Sadeh21, Stanley Kubrick filmklasszikusának a Space Odyssey-nek a táncos adaptációja. A koreográfia megalkotása közben Ohad Naharin együttesével az űrutazás helyett azonban inkább az emberi test körüli metaforikus utazásra koncentrált.

 

A héber Sadeh szó jelentése ‘föld’, ami bár köznévi alakban szerepel a címben, az előadást elnézve felhőborította kék planétánkra is utalhatna.  Ebben az esetben a mítikus utazás a Föld szokatlan tájait járná be – akár csak Odüsszeusz tette egykoron - arisztikus módon válogatva népek, kultúrák, groteszk metamorfózison átment tradícióinak bemutatása közül. Ám a Sadeh21 másra hivatott: elképzelt, új világot teremt. Ohad Naharin egyszerű fényjátékkal földöntúli tájak látképeit alkotja meg, melyeket éteri figurákkal igyekszik benépesíteni. A jelenetekhez rendelt, jól elváló mozgásstruktúrák nyomatékosítják a bolygók és azok populációi közötti különbségeket. Minden egyes föld más világ; és az életre hívott színpadi valóság atmoszférája óhatatlanul előhívja Saint-Exupéry kis hercegét.

sadeh_batsheva

A Sadeh21 egyfajta batshevás előszámlálással, enumerációval indul. A  hagyományos színpadi szabályokat tiszteletben tartva folyamatos egymásutánban érkeznek a szereplők, de eleinte, kettőnél több sosem tartózkodik egyszerre a játéktérben. Amikor az egyik bejön, a másik éppen akkor hagyja el a színpadot - ahogy kell: a jobbról érkezők balra, a balról érkezők jobbra. Így mutatkozik be szépen lassan az egész társulat. Érkezésük és távozásuk – akárcsak jelmezük - meglehetősen civil, mintha maga a játéktér csak a kezdő mozdulatok erejével válna színpaddá, és a játék során a képzeletbeli űr helyszínévé. Addig csupán egy fehér linóleummal burkolt, szokványos kulisszaszínház üres tere marad. Ez a finom, de annál egzaktabb tér- és helyszínmeghatározás következetesen  vonul végig az előadás egészén. A koreográfus emellett csupán egyetlen konkrét, ám diszkrét elemmel segíti az értelmezést: egy projektor vetítette szövege által elindítja a ‘sadeh-számlálót’, amely minden újabb jelenet kezdetekor, alig észrevehetően egy leúszó, halvány felirattal jelzi, hogy hányadik földre, bolygóra lépünk. A számláló az enumerációval indul és az utolsó jelenettel - valamint egy jól látható ‘Sadeh21’ felirattal - ér véget. A kompozíció zárt és kerek, szerkezete logikus. Az előadás a tér folyamatos benépesülésével kezdődik, majd végső etapként  fogyás jellemzi, mígnem teljesen el nem néptelenedik a színpad. A darab egésze egy civilizáció metaforikus fejlődés- és hanyatlástörténeteként is értelmezhető.
A képzeletbeli utazás állomásai mérnöki pontossággal szerkesztett fikciók.  Az első földet érés (a felirat szerint Sadeh1) során egy férfi és egy nő, egy hím és nőstény egyed mindennapi szokásait figyelhetjük meg. A kettejük közti kapcsolat nem egyértelmű, olyan, mintha állati ösztönök vezérelnék őket. Bár egy párt alkotnak, feltűnően sok esetben járnak külön utakon. Ilyenkor teljesen elvész közöttük a kontaktus. Hiába mozognak azonos térben, ritkán vesznek tudomást egymásról; az egyetlen dolog, ami összekapcsolja őket, a közös föld. Ezáltal a koreográfia is távol áll a kortárs duettek bevett formáitól: Ohad Naharin nem a két táncos közti kontaktusra fókuszál, inkább valamiféle állati viselkedésformát imitál, amelyben a párzási időszak csupán töredéknyi része a létezésnek. A kék fürdőruhás nőstény karaktere dominánsan kirajzolódik a hím egyed mellett, akár egy anyaméh, olyan méltósággal és függetlenséggel járja be az egész színpadot és várja nyugalommal a Sadeh2 lakóinak érkezését.

A jelenetek jól felismerhetően határolódnak el egymástól. Minden új helyszín, planéta egy-egy emberi testrész vagy mélyről fakadó ösztön nagyító alatt történő megvizsgálása is egyben. Egyes jelenetekben apró kézjelekkel, másban kontrollálatlan, magas ugrásokkal, megint másban féregszerű, lassú, vonagló mozgásal festi le a koreográfus az adott populációt. Az egyik bolygón a színpad elején hagyott, szánalmas testtartásban egy helyben álló, azonosíthatatlan nyelven, fejhangon beszélő fiú, extrém víziója egy olyan bábeli kornak, amikor már a saját nyelvünket, önmagunkat sem értjük meg, csak kétségbeesve, számonkérve, magunkból kifordulva panaszkodunk.

sadeh_batsheva2

A sadeh-számláló pontosságán lehetne vitatkozni, hiszen az előadás kevesebb, mint 21 jelenetből áll. A tizedik és huszadik ‘föld’ között átugrunk pár idő- és térzónát és hirtelen a Space18-ban találjuk magunkat, ahol mindenre elszánt lánycsapat érkezik. Hamar a talajra vetik magukat, kéz-és lábfejükön támaszkodva, a ‘pókjárás’ pozícióját felvéve csupán a ‘potrohukat’ kezdik el mozgatni a földtől alig elemelkedve, lassan, körkörös irányban. Különleges látvány, valóban földön túli és az embertől idegen mozgásként fest, annyira paranormális. Talajmenti - egyszerre agresszív és szexualitással felfűtött  - csoporttáncuk után a férfiegyedek söprik le a színpadot, kicsit sem kevesebb energiával, mint a nőstények. Az izraeli/görög férfitáncokra emlékeztető összekapaszkodott, lábemelős kombinációk folyamatosan váltanak át katonai meneteléssé, a hímek precízen szétnyíló és záródó alakzatokban harcolnak a hím dominancia visszaszerzéséért, míg a földön az anyaméh-szerű nőegyed a lábával  - hátára esett rovarként -  veri a talajt.
A kohéziót egyébként ő, az időről időre feltűnő állandó karakter, a kék fürdőruhás lány erősíti, aki folyamatos jelenlétével összekapcsolja a jeleneteket, míg körülötte minden és mindenki változik. Az állandóság e testet öltött allegóriája olyan, mint egy felsőbb rendű látogató, ebben furcsa, elképzelt világban.

Az előadás formanyelvére mindvégig jellemző a GAGA szókincse és a mozdulatsorok folyamatos áramlását félbeszakító töredezettség. Egy-egy elindított mozgáskombinációt rendre groteszk izoláció, vagy éppenséggel egy klasszikus póz, ugrás tör meg. A GAGA-technikát Ohad Naharin saját együttese, majd civilek számára dolgozta ki és a Batsheva mai napig ezzel az egyetlen tréninggel fejleszti táncosait.

És ahogyan egy civilizáció felvirágzik, úgy hanyatlik majd le végül. Ohad Naharin – aki korábban jóval több hatáskeltő elemet használt munkáiban – a Sadeh21-ben most először, a legjobb helyen, a záró jelenetben hívja segítségül a teátralitást. A steril színpadot körülvevő fehér fal tetején egy magányosan álló férfitáncos alakja tűnik fel. Hosszasan áll, háttal nekünk, majd a fal mögötti mélybe zuhan. Ezzel azonban nem fejeződik be a darab, újabb és újabb táncosok hágják meg a falat, hogy  önszántukból vessék le magukat róla. Elnyújtott, katartikus haláltánc szemtanúi vagyunk. A nézőtér fényei folyamatosan felderülnek, heves taps, hulló táncosok és egyszer csak véget ér a folyam. Már senki nem tér vissza, a nézőtéri fény vakít, értetlenség – tapsrend nincs.


Szerző: Vida Virág
Fotó: Gadi Dagon