A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Viszonylag ritkán kerülnek mostanában a táncszínházak műsorára operák, ezért is üdítő választása Feledi János Puccini Le Villi című darabja. Az előadás, az ősbemutatóhoz híven hosszú zenei felvezetéssel kezdődik, hagyja, hogy a közönség gondolatait a dallamok kalandoztassák, lebegtessék, s mire felgördül a függöny már egészen  a XX sz.-i opera világának legjavában találjuk magunkat.

 

Erőteljes kezdéssel rögtön egy össztáncot látunk, szelíd, ugyanakkor dinamikus mozgásban modern balerinák, (átlátszó tüll szoknya, bőr mellény) billegik el a történet első felét, eközben mögöttük összeölelkezve meg átsétál a szerelmes pár, a kopasz fákból kirakott ligetben. Ruhájuk fekete-fehér, vőlegény-menyasszony toposzt idéz. Végre megszólal táncban a két főszereplő Barta Dóra és Bajári Levente is, felemelő érzés nézni őket, olyan könnyedek, akár Erosz isten a görögök hite szerint, aki mindig valami puhán lépked, sohasem keményen. A koreográfia egészére jellemző az az elegáns klasszikusság, fennköltség, ami ebben a duettben is megnyilvánul. Gyönyörű, ahogy az érzelmek fokozódását, az intimitást épp a mozdulatok apróbbá, rezdülésszerűbbé válása érzékelteti. Míg testük minden porcikája képes játszani, addig viszont az arcuk mimikája túlságosan egyoldalú, különösen Bajári Leventéé, aki mint valami szépségverseny győztese, ugyanazzal a „kötelező” mosollyal fogadja partnernője minden gesztusát, s ezen a későbbiekben sem, a szirén-csábítás során sem változtat, szerencsére tánctudása kárpótol kevésbé professzionális színészi képességeiért.

feledi_villi2

Az andalítóan szép szerelmi duett után, a boldog apa adja áldását a frigyre, Ménich Gábor szerepében. Először még nem értjük, örvendező mozdulatai miért ilyen gyámoltalanok, lagymatagok és elnagyoltak, aztán amikor a második felvonásban ugyanilyen tesze-tosza módon siratja el halott lányát, már világossá válik, hogy sajnos itt nem szándékos kifigurázásról van szó, hanem arról, hogy Ménich Gábor tánctudása és színpadi jelenléte messze szereplőtársai alatt marad. Karakterét tekintve ugyan jól illene rá a szerep, de amit kihoz belőle, az technikailag meglehetősen színvonaltalan, ahhoz viszont nem eléggé „bugyuta” a mozdulatsor, hogy iróniának beilljen, ebben a formában szánalmas reprodukció, markírozás marad.

Az első felvonás kiemelkedően jó része viszont Jónás Zsuzsa és Bajári Levente csábítás-duettje. Ez a rész egyébként az eredeti Puccini darabban csak szöveges elmondásként szerepel, a mozgásos megjelenítés Feledi János ötlete volt, és milyen zseniális! Jónás Zsuzsa immár vitathatatlanul Magyarország egyik legjobb táncosnője, olyan ékkő, amely minden helyzetben másként csillog, de kivétel nélkül fényesen. A bestiális figurák pedig különösen jól állnak neki. Mint szirén, ezúttal is magabiztos, profi, cseles, démonikus és annyira forró, hogy Puccini idejében bizonyára betiltották volna  miatta a darabot. A mozgásanyag is változatos, izgalmas, démonikusan jó! Sok a kreatív, modern elem is, gesztusmozgásokat, remegéseket, egész finom izomjátékokat látunk.

A második felfonás is tartogat meglepetéseket. Például az a stroboszkóp-villámlás okozta képvihar, amely a színpadra zúdul: a sötétben átszaladó árnyak mintha ezer helyen lennének, a fény felvillanásakor pedig szoborrá merevedett ikonok tárulnak fel. A lidércek (Jónás Zsuzsa, Balássy Szilvia, Lázár Eszter, Horváth Zita) sötétkék, szép esésű hosszú ruhát viselnek, továbbá valamiféle fej köré hajlított cipőkanálhoz hasonló szerkezetet, amely talán egy fekete lélegeztetőgép csövére emlékeztet leginkább. A jelmezekben is megfigyelhető ugyanaz az analógia, ami a táncban is, a klasszikus közé elszórtan ékelt elemek teszik pikánssá az előadás hangulatát. A mennyezetről óriáshinták lógnak alá, amelyeken ülve mint elvarázsolt keselyűk, a villik lesik áldozatukat. Megjelenik a bűnös, a hűtlen vőlegény, aki csalárdságával menyasszonya halálát okozta. ( Azt, hogy a menyasszony is lidérccé változott, a tánctér mögött lelógatott függönyre vetített szövegből tudjuk meg, ez azonban helyenként olvashatatlanná válik a függöny gyűrődései és törései miatt, ami mindenképpen zavaró.)

feledi_villi

Ezután már csak a nagy igazságszolgáltatás van hátra, amikor a villik az éjjel erdőben járó bűnös férfiút körbefogják, s addig nem űzik, táncoltatják, míg az holtan esik össze. Igéző, sugalmazott itt is a tánc, apró jelek teszik félelmetessé a mozgást, például a lengő szoknyás, sudár boszorkányok újra és újra lassan ökölbe szorítják kezüket, mintha ezzel jeleznék „a markomban vagy". Az üldözött azonban akkor rémül meg igazán, amikor halott menyasszonya, megőszült hajjal, halálsápadtan visszatér a túlvilágról, hogy újra megkísértse őt. A feszültség ezután fokozatosan feloldódik, a pár ugyanis a túlvilágon újra egymásra talál, így a fabula kitűnő drámai érzékkel egyszerre tesz eleget a tragikusság, a happy end és a mesei igazságszolgáltatás elvárásainak. A végkifejlet szépen felvezetett, a halálra táncoltatás valóban haláltánc szerű, szinte a középkori ábrázolások körtáncaira  emlékeztet, a végső duó pedig ismételten jól komponált, szuggesztív érzelmi dinamikájú. Egy dolgot azonban hiányoltam: ha már a díszlet ilyen jó lehetőset kínált a lelógatott óriáshintákkal, akkor a rendező-koreográfus miért nem használta ki ennek adottságait? A hinták funkciója abban merült ki, hogy a boszorkányok kétszer ráültek, erre minden bizonnyal pár szék is elegendő lett volna. Tovább színesíthette volna a látványvilágot a hinták mozgásba hozása, erőteljesebb bevonása.  Azonban ettől eltekintve is töretlen marad az előadás íve, s sajátos módon a drámaisággal párhuzamban egyre nő a táncban a kortárs figurák száma, úgy tűnik korunk mozgásvilága inkább szól a szorongásról, a borzongásról és bűnhődésről, mint a harmóniáról és a szerelemről.
Bevallom, azzal a „farmernadrágos” rutinnal és hétköznapisággal indultam ezt az előadást megnézni, ahogy a sokat színházba járó embereknek már profanitássá, rutinná teszik egy-egy mű megnézését, de Feledi János darabja újra visszaadott valamit abból az ünnepélyességből, szakralitásból, ami jó, ha nem kopik ki teljesen a színház fogalmából. A Le Villi ugyanis eseményszámba megy, tiszteletet és kíváncsiságot indukál és szórakozást, katarzist, elégedettséget ajándékoz.


Szerző: Viola Szandra

 

Fotó: Lékó Tamás

További képek az előadásból>>