A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Egy születésnap és egy évforduló: Szabó Réka 44, Tünet Együttes 10 – ez az ürügy a két tételes Apropóra, a kiváló társulat legújabb bemutatójára. A 44 nem kerek szám, de hatásosan mutat: egyéb tulajdonságairól a koreográfus, táncos és matematikus Szabó Réka tudna hosszan mesélni.

A Tünet új estje – akárcsak elmúlt tíz éve – az önreflexió, tükörbe nézés, szembesülés és szembesítés terében mozog. Az estet a (mágikus) realizmus elemeltsége és őszintesége határozza meg. Szabó Réka szólót ad elő az est első részében, amelyet négyszereplős mű követ. Két számvetést látunk: míg az egyszemélyes Ez mind én leszek egykor (rém)álomszerű, dermesztő-groteszk képekkel, különös törésekkel, átváltozásokkal, billenésekkel, zavarba ejtő értelemmódosításokkal játszik, addig a Nem emlékszem, hogy így neveltek volna tömény igazságbeszéddel mulattat és üt olykor mellbe, s tart tükröt meglehetősen konkrét eszközökkel.
Szabó Réka dús, aranyfényű, kontyba rakott parókában kezdi szólóját, miután gondosan magunkra zárta kulccsal a színpad ajtaját: a játéknak majdnem a legvégén kopaszon, csupaszon áll előttünk, hogy búcsúzóul aztán nagyszerűen feloldja szorongató képeit és szavait egy röpke, pazar képben. Kibontott, kiszabadított hajjal, földig érő, gyöngyházas fénnyel csillogó ruhában táncol, alakjáról az 1910-es évek mozdulatművész úttörői jutnak az ember eszébe, a testet, a nőt, a nőiséget megszabadító és ünneplő ősanyák, e mezítlábas színi hősök.

apropo dg2

Már a szóló címe is különös nyelvi libikóka: Ez mind én leszek egykor – nem „egyszer” és nem „voltam”. Múlt és jövő kapcsolódik össze, a pillantás mindkét irányba vetül. A színlapon hangsúlyosan kiemelve Szabó Réka előző két szólója említtetik, az 1999-es Lila hangyász (melynek soundtrackje szól e műben, s erről a játék elején az előadó is beszél – angolul) és a 2006-os Lomtalanítás. Az előbbi címadója, a kis babzsák-játékfigura, mely a tizennégy évvel ezelőtti darabban mindvégig a színen tartózkodott, most is megjelenik: az üres játéktér jobboldalának felénk eső sarkában berendezett kis támaszpont asztalán hever a kedves plüss-veterán. Az asztalon egy keverő (mint a társulat legendás emlékű és sikerű Véletlen című játékában), aztán egy szék és egy ruhafogas a – majd az utolsó percben felöltött – tündérkirálylány-köpennyel.
Az angol nyelvű bevezetést követő felütés egészen zavarba ejtő: Szabó Réka beszédbe elegyedik a közönséggel, levadásztatja velünk a minden egyes nézői szék alá beragasztott cukorkát („Hoztam neked ajándékot”). Szemkontaktust keres és egyeseket a napjukról kérdez, aztán maga is mesél róla, hogy ma a Lukács Fürdőben járt és a zuhanyzóban egy, a csobogó víz alatt kecses gyakorlatokat végző, nyolcvannyolc éves (vagyis nála pont kétszer idősebb) nénikére lett figyelmes. Hangja különös izgatottsággal cseng. Lefojtott izgalmat, uralt indulatokat sejtet. Zaklatottságot leplez. Meglep közvetlenségével, az első pillanatban kirántja a biztos talajt nézője alól.
A táncosnő kibontja aztán kontyát: a Károlyi Balázs készítette, bravúrosan megalkotott műhaj a fenekéig ér, a játék során aztán szálanként, fürtönként hullik a padlóra. A táncosnő kirázza, kifésüli, kitépkedi a mesebeli aranyhajat, mely az apró, finom áramlással szétrebbenő hungarocell-golyók borította padlóra hullik.
A táncos-beszédes szóló mozdulataiban, szövegeiben talányos játékra kel a látható közönséggel és láthatatlan figurákkal. Játékosa gyereket altat mesével, csitít, nyugtat, ordítva, kamaszos hisztériával veszekszik a társsal, közönyös, kiégett felnőttként ráz le, a földön ülve számítógépezést pantomimezik és közben katatón módon ismétli: „dolgoz-dolgoz-dolgoz, számítógép-számítógép-számítógép”. Szellemes-szellemeskedő társkereső hirdetéseket is hallunk aztán angolul. Három alkalommal vad, rémisztő dörömbölésbe kezd egy újabb, láthatatlan alak a bezárt színházi ajtó túloldalán.
Az elhúzódó, rémálmokkal kísértő gyerekkor, az egymásba mosódó szerepek, az elviselhetetlenség, az irrealitás képei és hangjai sorakoznak Szabó Réka megrendítő szólójában. Benne van abban saját és kollektív korunk megannyi fájdalma, a szembesülés, a szembeszegülés, anyaság és gyerekség, az ébredés és elalvás metaforikus pillanata. Lelkem egy fontos társával beszélgettünk a közelmúltban Szabó István Álmodozások kora című filmjéről. A pillanatról, amikor az ember belelép a felnőttségbe, amikor eszmél, hogy benne áll abban, amitől hajdan – karnyújtásnyira tetsző időben – félt, irtózott, amibe, úgy remélte, soha nem keveredik bele. Ezt érezni itt is. Szembesülést, nekifeszülést, elrugaszkodást, jó és rossz beteljesedését. Mese és valóság bizarr párhuzamosát, egymásba csavarodását. A többi független alkotóval együtt mára kivéreztetett, de megtörhetetlennek érzett Szabó Réka nagy erejű, drámai szólója kivételesen személyes hangvételű híradás a mából.

apropo dg

A Gőz István, Furulyás Dóra, Szabó Réka és Szász Dániel előadta Nem emlékszem, hogy így neveltek volna üres színpadának előterében döntött kis táblákon számok sorakoznak 7-től 77-ig, hetesével. A bűvös számsor (egyebet ne is idézzünk, mint gyerekkorunk kedves könyvét, a 77 magyar népmesét) mögött a négy előadó áll. „Utálom a tornasort” – halljuk az első mondatot Szász Dániel szájából: hőseink előre gyalogolnak egy-egy mondattal valamely táblácskához, s lassan leesik, előttünk életévek sorakoznak, a hozzájuk rendelt szöveggel, hozzájuk lépő színész-táncossal.
A négyszereplős játék cseppet sem kevésbé felkavaró, mint a megelőző szóló. Ám itt a találó, röhögtető, elgondolkodtató, nagyon-nagyon spontán és őszinte mondatok egy erős fényben úszó színpadról, természetesen laza, gyakorlóruhás szereplőktől hangzanak el. Forró szék – ki nem játszott ilyesmit táborban, buliban, ha esetleg más néven is?
A Hollandiában élő rendező-mozgásszínész Ardai Petrának, a nálunk is ismert Space Színház alapító tagjának workshopja alapján készült előadás különböző életkorú, s korok közt szabadon lépegető játékosai egy-egy életszakasz kérdéseit, állításait fogalmazzák meg. Számot vetnek, felmérnek. Előttünk, nekünk és velünk. Soktucatnyi kérdésük, állításuk, felkiáltásuk egytől-egyik talál, magával ránt. Általános, bárki által kimondható, illetve személyre szabott mondatok hangzanak el tőlük. Önismereti játék darabbá kiforrott-kikristályosodott szüredéke ez a mozaikos játék, lelki hancúr és csoportos vallomástétel. A hét éves Dani mondja: „kóbor lovag leszek”, a harmincöt éves Pista szerint „apámnak ilyen idős korában már gyereke volt”, a huszonnyolc éves Dóra állítja: „most épp inkább színésznő vagyok, mint táncos, de annak nem olyan jó.” Réka (70) így tűnődik: „sajnálom, hogy csak úgy átrohantam az életemen, mint egy gyorsvonat. Még most is hova rohanok?”
Végtelenül egyszerűnek tetszik ez a játék, s pont keresetlenségével ragyog fel e maníros, viseltes pózokban tetszelgő korban. Nincs mondat, amely ne találhatna valakit telibe nézőterén. A darab első részét három „hetvenhét éves” gondolatai zárják: „gyönyörködöm bennük. Olyan szépek.”, „mit is akartam mondani?”, „sajnálom, hogy nem voltam bátrabb. Vagy gyávább.” A korok érzelmi orkánja után mi, előzetesen jól megdolgozott nézők válunk a Nem emlékszem… szereplőivé. A négyek a színpad előterébe jönnek és egy földre helyezett laptop köré kuporodnak. Minden nézői szék mellett egy egyszerű szavazógépet találunk (és juthat általa eszünkbe a Tünet interaktív, Voks című darabja). A szereplők kérdéseket tesznek fel nekünk, a színpad fölött pedig bekapcsol egy jókora monitor, mely a nézőteret ábrázolja. Válaszaink a képernyőn, a helyünknek megfelelő, számozott négyzetben láthatók – tartózkodás nincs, nem lehetséges, amint szemérmeskedés sem. A Tünetesek pillanatok alatt közösséggé kovácsolják a közönséget. A feltett kérdésre adott ideig lehet válaszolni, a program lezárja a szavazást és azonnal leolvasható a végeredmény. Megtudhatjuk, hogy hányan tudnának például szex nélkül élni (meglepően sokan), kik érzik úgy, hogy életükben jön még egy fénykor, vagy hogy kövérek-e, és a darab végén még arról is dönthetünk, hogy legyen-e tapsrend. Pajkosan leskelődünk, együtt röhögünk a négyekkel, és a darab után meglepően sokaknak nem akarózik hazamenni. Egy órával a taps után még több tucatnyi ember áll a MU Színházban és beszélget. A Tünet Apropója egy estés kezelés: nem tüneti.

Szerző: Halász Tamás

Fotó: Dusa Gábor


Képek az előadásból>>