Csakis üdvözölhetjük, hogy hosszú kihagyás után Kun Attila koreográfusnak ismét egész estés munkája ékesíti a hazai kortárs tánc palettáját. Melegen gratulálhatunk a Közép-Európa Táncszínháznak is a kereken nyolcvanötödik bemutatóhoz – nagyon szép szám. És végül meglepetten szomorkodhatunk, hogy a koreográfia üdítően friss mozgásanyaga jócskán próbára teszi a KET nagymúltú műhelyének jelenlegi ifjú táncosait, tisztelet a néhány kivételnek.
Persze premier, persze kevés volt az idő, persze nyomasztóan hat a táncosok egzisztenciális bizonytalansága, és más ezer ismerôs kifogást lehetne sorolni mentegetôzésképp. De hiába. Fájó hiányérzettel konstatálható, hogy bemutatásra került ugyan a Horda koreográfiája a Nemzeti Táncszínházban, pedig még egyáltalán nem érett be a Budapest Táncfesztiválon való bemutatkozásra, mert éppen a szemle összehasonlításában nagyítódnak fel azok a kidolgozatlanságok, amiken idehaza a premierek alkalmával sokszor hajlamosak vagyunk jóhiszeműen átsiklani.
Pedig a kezdő kép máris robbantana. Erőteljes a felütés Lajkó Félix erőteljesen vibráló, panaszosan tépő és panaszosan simogató, nemcsak kívül, de belül is zaklatottan zsongó futamaira. A Kárpát-medencei lelkünknek oly jóleső, ismerôs hegedű és citera fantáziák megágyaznak az elôadás hangulatának, és jókora kihívás elé állítják az elôadókat. Míg ugyanis Lajkó zsenijével kart-karba öltve a koreográfia próbálja táncban is fenntartani a vibrálást, addig a táncosok már a kezdő képben elcsúsznak, és innentől kezdve újra és újra tanyát ver köztük a riadalom. Óriási és kissé merev birkózás zajlik, ahogy az elôadók legalább technikailag partiban próbálnak maradni a kihívásokkal. És csak egy-egy véletlenszerű pillanatra marad bennük annyi pluszenergia, hogy táncukkal megérintsék a nézőteret is. Pont az hiányzik, amitől lángol és lobog Lajkó zenéje: a közlés dinamikája és az ihletett megszállottság.
Mádi László máskor erőteljes jelenléte ezúttal csak momentumokra korlátozódik, sokszor nyomtalanul elillan. Palcsó Nóra koncentráltsága magányos szigetként emelkedik ki a közös kompozíciók pontatlanságának ingoványából. Sokszor arctalannak és lélek nélkülinek tűnik a tánc, rendre hiányoznak az olyan előadói részletgazdagsággal felragyogó emberi viszonyok-pillanatok, mint amikor egy meghitt (és pontos) kettős után a nagyszerű Hargitai Mariann fémlavórban állva pusztán a pillantásával, kiszolgáltatott, mozdulatlan, de sugárzó lényével szelídíti magához a körülötte lévô széles fénykört remekül bebohóckodó Petrovics Sándor virgonc figuráját.
Ehelyett ámulhatunk és bámulhatunk, ahogy a közös mozgásokban valaki állandóan lemarad félütemmel, a vonulásoknál többször is zavaróan suta összekoccanás történik, még az is elôfordul, hogy a fiú rosszul nyúl a lányhoz és nem sikerül a többiekkel együtt emelni, a lány a földön kénytelen elsunnyogni, ami már egyenesen kínos látvány. Néha az ember talán már nem is a történéseket követi, hanem izgatottan szurkol, ne essen szét teljesen a koreográfia. Így pedig hiába minden izgalmas elem, képtelenség élvezni a produkciót. Más kérdés, hogy a viszonylag sok díszlet és rekvizítum mozgatása, használatba vétele is tördeli a táncokat, sokszor pedig az átdíszletezés alatti kényszerű sötét hosszadalmassága akasztja meg a dinamikát. De tocsoghatunk olyan apró piszkokban is, mint a kiemelésre szánt üvegbúrában csapdosó rovar, amit nem sikerül a színpad sötétjét áthasító pontfénybe helyezni. Vagy mikor a városi alak zaklatottan fut hátul a fekete nejlonok elôtt, de ahelyett, hogy a futásra koncentrálna, szüntelenül oldalra tekintget, és ezzel le is leplezi, mi fog történni, de még így se mindig sikerül elkapni mindent, amit felé dobnak. A nézô pedig bosszankodva merenghet: hiszen a KET nem túl régi emlékek szerint is a pontosan kivitelezett formai újdonságokról volt híres, most pedig fegyelmezetlenségekkel pepecsel.
Így aztán a Horda az elôadás szándékán túlmenően is mesél egy közösség belsô dinamikájáról, ha úgy tetszik, a színpadi szétcsúszások illusztrációként egészítik ki a hordák bomló, talajtalan, hasadó világát. Talán szerencsésebb is lenne még több hibában tobzódni, és szándékosan felvállalni ôket, úgy még gazdagabban lehetne körbejárni a “hordalét” fogalmát. Most még a komolyan vett vagy kissé ironizált népies életképekbe sűrűsödik mindaz a bonyolult és összetett közösségi viszony, amit a horda megteremt. Gondoskodik, táplál, akár a visszatérô mosdatást és kenyérosztogatást variáló képek. Elutasít, gyötör és kirekeszt, ahogy ugyanazoknak a képeknek az inverzei is megszületnek, kiegészülve hol incselkedôbb, hol vadabb kavalkáddal, totálisan egymásba gabalyodó karok és lábak arzenáljával, csendesebb, meditatívabb epizódokkal. A kompozíciókban ott rejlik a Horda, csak épp ez a “horda” még nem tart ott, hogy igazán kirobbanó érzékenységgel közvetíteni is tudja.
Kun Attila régebbi koreográfiáihoz képest ezúttal jóval több teátrális elemmel erôsíti a színpadi történéseket. De önmagukban ezektől sem tud sokirányúbb, bonyolultabb lenni a produkció, ha közben a táncosokból nem árad elő mindaz, amit ők a hordáról gondolnak, éreznek, átélnek. Hiába a fojtogatás a kemencesutban, hiába a kitörés lehetősége híján szűk szobában való színezéshez hasonló szimbolikus epizódok felhelyezése, ha a horda állapota nem születik meg a táncosokban. A horda steril marad, csak a Horda lehetőségét lehet pilanatnyilag kiolvasni, de igazi lényege még felfedezésre vár. Mi pedig kíváncsian várjuk.
Szerző: Sz. Deme László
Fotó: Lékó Tamás
Képek az előadásból>>