Démonok lépnek a fehér porpódiumra, revüjüket az emberi lélek sötétje és fényessége közti skálán játsszák. Az alkotó visszaszámol, a színek végül szürkévé olvadnak. A sorvégi nulla kerekségével megszületik a bőr alatti lényháború indítója és elszenvedője: az ember.
A nőiség hét szólóból álló vallomásszínháza után Gergye Krisztián a férfi, sokkal inkább az ember hétszólamú küzdelemszimfóniáját énekelte meg. Szembetűnő a két koreográfia építkezési iránya közti különbség: a hét női lélekseb akarnok kitárulkozást mutat, a belső sérülései torz maszkokban vetülnek ki, fájón, olykor hisztérikusan üvöltenek a megértésért. A színháztól mélyebben átitatott, elrajzoltabb figurák vonulnak a fénybe.
A folytatásban a külsőből hatolunk a mélybe: a kevésbé teátrális alakok nem kiáltanak orvoslásért, hiszen ők a védelmezők, ősidők óta magányosan keringő titánokként törődnek sorsukba. Nem hordják kínjukat a nőkhöz hasonló látványossággal küllemükön, milyenségük fokozatosan bomlik ki, kioltják és kiegészítik egymást, de nem kérik számon a mindenséget. Tömörek, a barokk festmények gazdagságával árnyaltak. Életadó elemük a föld, a tér közepén elhintett fehér porkört dúlják szét, és formázzák újra. Az anyasötétségből jönnek, fürdőt vesznek a fényben, majd visszaolvadnak a feketébe. A szólók visszafelé számozása szerint a sor végén a kört formázó nulla áll: kezdete és vége mindennek, mint a középen világító kerek porpódium, amelyből születik, és amelyben űrt hagyva maga után elenyészik az élet.
Ebbe a körbe emeli be visszafeszített lábfejét a fekete hajúra mázolt első démon (Téri Gáspár). A fényfolt körül terpeszt és oson gyanakodva a feszes keleti harcos, majd a kockáztatás hirtelenségével lép a fehérségbe. Fényruhát ölt a kételkedés és a konok ráció derékban szigorúan csíkozott, szamurájforma nadrágjára. A lelket óvó fal és a kétely feloldódik a fényben, így egymást váltva megmutatkozhat a további öt árnyalak. A piros hajú lidérc (Katonka Zoltán) ingerült vadász, Robin pajtásként vakon lődözgeti nyilait: a védekezésből eredő esztelen támadókedv, a könnyelmű gyilkolás figurája ő, következetes folyománya a váratlanul megtört kételkedésnek. Miközben a fénykörben nyilaz, a háttérben kézen, más nézőpont szerint a plafonon jár a zöld hajú Nárcisz (Major László). Elődjét váltva önmagát csodálja a fehér porkörben. Önmagába fordul az én, majd ennek markáns ellentéteként megjelenik a teret betöltő robosztus erő (Szögi Csaba).
Tenyerét a plafonhoz nyomva Atlaszként tartja a mennyet. Külleme fémes és sötéten csillogó, formát mutatva az előtte színen járt két díszesen foszlott lény képlékenysége és hajlékonysága után. Száját szétfeszítve gorgófejjé torzítja arcát, nyelvét kiölti. Ellentmondást nem tűrő ereje bikadobbantásokban dübörög a térben. A szóló ezúttal kiegészül, négy lény táncol karban a férfiuniverzumot mozgató erő körül. Borús ómen, hogy köztük van a széttartó erők szintéziseként születő ember is. A finom árnyalatokat elmosó gigászi erőnek behódol annak gazdája. A lelket megemelő, megváltónak hitt remény (Cserepes Gyula) fehér szoknyaként repülő nadrágban, hosszú és színezetlen hajú ifjú képében libben a körbe. Az éterien tiszta karakter megfejtése bántóan egyértelmű társaihoz mérve: mindenki egy lélekbugyor színét jeleníti meg, de árnyalatok összességeként. Az éteri fehéret ráadásként a legsötétebb démon űzi el a fényből, és a Krisztusforma alak bő öltözetével porfelhőt kavarva hemperedik ki a színről. A vörösben izzó Lucifer (Bora Gábor), az én gáttalanul negatív szereplője jellemzően szokatlan irányból, a nézőtér felől érkezik a térbe, majd ragadozóként nyújtózza körbe újra és újra a porhalmot. Mikor beletapos, rommá pusztítja, vadul pörögve kavar fullasztó felhőt maga körül. Ujjaival felnyomja orrát, zihálva fújtat, szarvakat mutat, megteremtődik az előadás második önpusztító erő szülte maszkja.
Az erők vihara utáni nyugvásban tántorog a világra a nulla, vagyis az ember (Gergye Krisztián). Jelenlétének töltése világos és nyugalmas, a rémekké torzult színek bőre alá, a lelkébe vonultak vissza. Az alakok jellemző gesztusait megidézi mozgásában, kecsessége mégis feledteti azok szélsőségeit. Hátrahajolva keresi szemével a hasonszőrű tekintetet. A szétzilált portengerből kört simít, de ezúttal a padló feketéje mutat körformát. Az ember bizonytalanul hátrál ki a fényből, amely már a hiányt világítja meg. A különféle húrok zaklatott pendítése, a kíméletlen felmutatás halált, legalábbis embernyi űrt hagyott hátra. Por helyett semmit.
Az alkotót az alkotás természete semmisíti meg, majd szüli újra, hiszen a válasz felkutatása után újabb kérdés várakozik. Mindannyiszor fürdőt kell vennie belsőjének mitológiájában, amelynek szereplői kérlelhetetlenül mondják monológjukat. A lélek sötét bugyrából a félhomályba vonulnak elő néma meghajlásra az árnyalakok. Valamennyien finoman bólintanak, az ember földig hajol. A misztériumjáték örök vesztesének gerincét saját démonjai görbítik alázatosra.
Szerző: Halász Glória
Fotó: Lékó Tamás