Kétségkívül igen feszesen és technikásan peregnek a sivatag homokszemei Hámor József koreográfiájában. Olykor líraian hullámzó, máskor vadul csapkodó ez a homoktenger. A Karaván mégsem tár fel évezredekre eltemetett titkokat, nem mesél történetet az útra kélt emberekről. Egy ismerősnek tetsző, de pontosan meg nem határozható nép táncos folklórműsora, középszerre hangszerelve.

A mindent és mindenkit elsodró kivonulás lélekőrlő bizonytalanságát mondja el az előadás. A Közép-Európa Táncszínház kikerülhetetlen, mindig jelen lévő tükörfalához támasztja homlokát a koreográfia nyitányában a nő és a férfi. Egymás kezét fogva vívják harcukat az új iránt érzett félsszel és kétséggel. Indulnak, majd megtorpannak. Ismétlődő és egyre gyorsuló mozgássorral jutnak el a készenlét állapotáig. A tér hátsó felében a sötétségből felviláglik egy másik emberpár, akik combjukhoz, ölükhöz csapják égnek fordított kézfejüket, igazoló áldást várva a fény forrásától. A tér fekete síkjába fény hasít, egy lány fekszik a fénycsíkra szegezve a padlón, két világ (a fény és a sötétség) határmezőjében. Három táncos a nézőtér alól kúszik elő, mindeddig a tompa semmiben vegetáló lényekként törnek a fényes színre. A talaj sötétjét széles homokszín papírcsíkok törik meg, a nézőtér síkjával párhuzamos és a tér hátsó részébe mutató tört vonalban. Ez a világos sáv vezeti a karavánt útja során. A hosszú fehér és ujjatlan kaftánt öltött táncosok (négy nő és négy férfi) fénycsóvát követve kilépnek az untig ismételtből, a homályos ismeretlenben vonulnak, majd megérkeznek a reszketőn villódzó éjszakai fénybe. Sötétségből a sötétségbe jutnak. Az ókori egyiptomi falfestmények frontálisan ábrázolt figuráit idézik a szereplők. Derékszögbe hajlított karjukkal mutatnak megannyi irányba, bolygóként keringenek a tanácstalanság kietlenségében. Mikor kétségeiket nem oldja fel a felső igazolás, görnyedt háttal és pulzálva remegnek. Az ideges reszketés emberszívtől emberszívig hatol, míg a közösség egésze vibrálni kezd.

Az előadás a művészlét (sőt, az emberi lét), az alkotás keserű esszenciája: az alkotni, élni vágyók kivonulnak, majd a rideg és ismeretlen terepen egymáshoz simulva bolyonganak, míg az egyikük ismét kitör, s új útra hívja a közösséget. Az útját kereső, békét soha nem nyerő ember kényszere és béklyója a végtelenségig ismétlődő otthonváltás. A férfi a nőt (az intimitás és a meleg őrzőjét) vállára ültetve lép az ismeretlenbe. A vándor mégis az idők végezetéig otthontalan marad. A gondolat tolmácsolásáig, megértetéséig kétségtelenül eljut az előadás, a helyzetben rejlő drámát azonban képtelen kibontani és felfejteni. Nyolc táncos (Blaskó Borbála, Bora Gábor, Cserepes Gyula, Hargitai Mariann, Katonka Zoltán, Major László, Palcsó Nóra, Virág Melinda) asszisztálja végig alázattal és tehetséggel Hámor József koreográfiáját. A korántsem erőteljes vízió azonban gyengeségei ellenére sem hagy teret a személyiség, az egyéni sors felmutatásának. Az előadás során erre kizárólag a kiemelt Blaskó Borbálának és Bora Gábornak van lehetősége: az ő kettősüket átitatja a vágy lírája, a szexualitás, az általuk alakított pár hétköznapokban is vigyázott bensőséges szeretete.

A többiek rezzenéstelen maszkká merevedett arccal táncolják a néhány pillanatában valóban izgalmas, de többnyire maníros és tartalom nélkül való koreográfiát. Miben rejlik a nevezett izgalom? Az előadás első húsz percében némán, zenei kíséret nélkül léteznek a színen a táncosok. A suhanás és a lélegzetvétel sokszorozottnak hat a koncentrált csendben. Testzenével irányítják egymást és a fényt: szisszenéssel, kézcsapással, csattanó lépéssel. Imponáló, sőt lenyűgöző közösségi együttlét, a mozgássorok egymásba folynak, a lendület egyik táncos tagjaiból a másikéba áramlik. A koreográfia azonban nem bír olyan eredetiséggel, olyan vonzóerővel és súllyal (dacára a táncosok teljesítményének), hogy húsz perc némaságban megtarthatná a néző érdeklődését. Bora Gábor és Blaskó Borbála hallgatásban táncolt duójában megteremtődik az intim figyelem és mély játék, amelynek valóban kárára volna a hang és zene.

Egyébként nem válik indokolttá a "csendzene" használata, bár nyilvánvaló: a némaságra ítélt előkészületeket felváltó orkánszerű török zene már a karaván vonulását kíséri. Tehát a szakaszok közti kontraszt is felsejlik csend és hang ütköztetésében. De kifejezőerő és drámaiság híján a húsz perces előjáték olyan festmény vázlatának tetszik, amelyből éppenséggel hiányoznak a színek, ezért mankóként zenéért kiált. A zeneorkánt ismét csend követi, majd az előadás harmadik szakaszában, a vonulás végkifejletében ismét feltör a keleti ritmus. A koreográfia nyitánya ismétlődik meg a fináléban: egy mozgássorban megidéződnek azok a motívumok, amelyek kétséggel telítődtek az előadás elején, és kétséggel telítődnek most is. A táncosok a tükörnek feszülve alkotnak tömböt, kémlelő tekintettel nyújtják ki nyakukat a tömegből, fordítják el merev arcukat. A beteljesülés előtti pillanatokban feltörő szorongás visszafordítaná őket, mégis megérkeznek a vihartól megtörve a végponthoz, ami azonos az utazást megelőző utolsó stációval. A félhomályban hosszan imbolyognak a táncosok a vágyott nihilben, majd záróakkordként egyikük váratlanul kilép a csoportból. Egy újabb vándorút első pillanata ez. Tragikus képet fest a szabadságnak hitt csalfa mítoszról Hámor József. A vad és a vadat űző vadász egyaránt mi magunk vagyunk, ezért nem nyerhetünk soha megnyugvást. A vágyott nyugalom röpke idő alatt tespedtségnek tetszik, és útra kelünk megint. A termékeny gondolatból mégsem születhetett jelentős előadás: részben a táncosok személyiségének (és így a drámának) leplezése okán. Sajnálatos, hogy a karaván vándorlása során oly sok alkotói erő szóródott szét homokszemként a sivatagban.

Szerző: Halász Glória

Fotó: Dusa Gábor