Van a Tavaszi áldozat zongorára írt változatában egy visszatérő motívum, mikor rövid hangsor iramodik neki a billentyűkön, de csakhamar elvész, feloldódik a kapcsolódó dallamokban. Azután újra felbukkan, újra nekiiramodik, újra feloldódik. Mozog, állítja Shen Wei, a kínai származású koreográfus, lépeget és iramlik ez a dallam, s a hangsorra gyors és apró lépteket koreografált táncosainak. Megiramodnak, surrannak egy félkört, majd lendületük elhal, pontosabban átvált egy másik lendületbe. Az Egyesült Államokból érkezett Shen Wei Dance Arts előadása nem tavaszünnepet, szenvedélyt vagy történetet visz a színpadra, hanem Sztravinszkij zenéjét. Alapanyagként Fazil Say lendületes felvétele szolgál, s a ritmusban vándorló dallamokhoz tiszta tánc tapad, rendkívül szorosan, azzal a céllal, hogy a zene ne aláfessen, hanem mozgássá alakuljon, és ne valamit tegyen elevenné, hanem önmaga színpadi megjelenítését, formáját lelje meg.

Még nem ment le a nézőtéri fény, mikor a táncosok a színpad két széléről belépnek a játéktérbe, hogy elfoglalják kiinduló pozícióikat egy üres térben. A színpad elvont és naiv festményként áll alattuk, szürkés tömegére lisztszerű, fehér por szóródott, és szertelenül ráfestett világoskék vonalak jelölnek rajta mindenféle irányokat. Az egész leginkább egy csillagporos univerzumtérkép égitest forgalmát mutatja, de ez csak spekuláció, a szabad asszociációk végtelen tárházába léphet a fogékony néző. Az esetlegesnek tűnő vonalak folytatásaként a táncosok jelmezén csíkok tűnnek fel, s mozdulnak a vonalak mentén: a meginduló tánc szintén esetlegesnek tűnik első látásra, de mesterien helyezkedik a térben, nem egyenletesen szétszórva, mégis kiegyensúlyozott dinamikával töltve meg a csupasz színpadot. A precízen komponált kavalkád mindig a zene arányai szerint rendeződik formába, dallamokat és ritmusokat jelenít meg, rájuk reagál, velük együtt ismétlődik. A táncoló alakok közt nem alakul ki viszony, massza hullámzik, egységes tömeg, lendületet és irányokat váltogatnak a szürke figurák, s meg-megállva határozott, mégis lágy mozdulatsorokat végeznek, mintha a távol-keleti harcművészetek takarékos gesztusait emelnék át az artisztikus világba.

Az együtt mozduló alakok tömbjét egyszer bontja meg az addig szintén egységesen halványodó vagy erősödő színpadi világítás, s az elkülönített fénykörökben más-más ritmika kerül egymás elé: szóló elől, mögötte egy négyes, míg oldalt hátul egy hármas táncol szimultán. Végül az utolsó képben visszaáll az egység, mégiscsak felidézve valamiféle tavaszi áldozatot, ahogyan egy erős fénykör, mint valami máglya körül járnak szabad formákból álló, sajátos körtáncot a mélykékbe sötétedő sziluettek. Izgalmas, hogy a táncosok csupán be-belibbennek a fénykörbe, de soha nem állnak bele, a koreográfia nem erőlteti a kiemelést. Ez a fajta finom visszafogottság és alázat teljesedik majd ki az este második részében.

Az első borongós, rideg és szürkés hangulatához képest a második műsorszám egyenesen varázslatos, meleg és színekkel teli. Még hangsúlyosabb szerepet kap benne a koreográfus Shen Wei képzőművészeti ihletettsége és távol-keleti gyökerei. Csodálatos harmóniájú képekben elevenedik meg egy valóságon túli világ, amely különleges, meditatív hangulatával, valamint a mozgás és a színpadkép kifejező, de korántsem harsány megformálásával egzotikumnak tűnik. A produkció a Folding, azaz Hajtogatás, esetleg Hajlás címet viseli, s csakugyan hajló és hajlongó mozdulatok, ívekbe feszülő testek kapnak benne központi szerepet.

A kezdeti borongásban papszerű alakok tűnnek fel, félkört leírva végig siklanak a színpad két oldalán, és eltűnnek a hátsó takarásban. Kivilágosodik a színpad, és láthatóvá válik, mi minden hajtott ki a kínai koreográfus képzeletéből egy XVIII. századi kínai vízfestmény kapcsán. Ba Da San Ren háttérfallá nagyított alkotása az egyetlen kapaszkodó a színpadi világ hovatartozását illetően. Hatalmas szürkéskék felületbe helyezett nagyobb és kisebb halat látunk, mintha egy víz alatti világra utalnának. A papszerű alakok lassított tempóval vonulnak a színre, hajlongó mozgásuk könnyed, sietség és fickándozás nélküli, méltóságteljes lebegéshez hasonlatos, megerősíti a vízi motívumot, mintha az elsüllyedt Atlantisz lakóit látnánk. Koponyájuk scifibe illően csúcsosodik, de a tibeti szerzeteseket is megidézik kopaszságukkal, valamint a meztelen felsőtestük alatt a derekukra tekert vörös lepellel, amit a földre lógatva húznak uszályként maguk után, s apró lépésekkel haladva úgy néznek ki, mintha siklanának, sőt az ismétlődő lassú forgásoknál és meghajlásnál úgy csavarodik leplük a lábuk köré, mintha uszony lenne. De túl sok a mintha, az ember eljátszhat velük, ám jobban teszi, ha nem egyféle értelmezésnél ragad le, hiszen az ábrázolt látomás egyáltalán nem kíván egyetlen konkrét valamire utalni. Egyáltalán nem biztos, hogy az emelkedett figurák a vizek lakói, nem lehetünk biztosak abban sem, hogy Ba Da San Ren vízbe festette a halait, lehet, hogy az égbe, vagyis a színpadi látomás a szférákba emelve zajlik, nem pedig az óceán gyomrában, de talán mindez nem is fontos.

Shen Wei költői szürrealizmusát az előadás során egyre jobban kiismerve nyilvánvalóvá válik, hogy dőreség az apróságokkal bíbelődni, konkrétumok helyett sokkal fontosabb átadni magunkat az emelkedett atmoszférának, ami főként a harangjáték és vonósok harmonikus hangzására, meg valamiféle disszonáns tülkölésre épülő zenéből bomlik ki, mint megtudhatjuk a műsorfüzetből, ötvözve "a hagyományos tibeti Mahakala buddhista énekeit és John Tavener éteri melódiáit". A tiszta, kitartott hangzások mellé világos formák párosulnak a lassan vonuló képekben. Fekete lepelben egymásba fonódott androgün figurák tűnnek fel, csigalassúsággal szétválnak, egyikük a leplen kihúzza a másikat. Minden mozdulat megfontolt és szertartásos, de könnyed is, és a mozgások nem érnek véget, folytonos áramlásban vannak. Szemgyönyörködtetően úsznak be a képbe, vonulnak a fentebb említett vörös leples alakok, vágyakozva tekintenek felfelé, s amikor megállnak, elképesztő finomságú karmozgásokat végeznek. Az egyik ilyen résznél az előadás vége felé egy szólista válik ki a csoportból: Shen Wei táncol, virtuóz módon csupán a felsőtestével, de még az izmok rezdülésével is, az oldalt hajladozó többi kar előtt egy lépéssel, mint valami karvezető. Ez a mozzanat csengeti le az előadást, a halványuló fényben elhalnak a hajlások, hullámzó vonalak és lendületes ívek, az alakok felszállnak az égbe, mint valamiféle istenségek, s az ember tulajdonképpen most ébred rá, hogy nem is előadást, hanem valamiféle meditációt látott. A megragadott hangulat és látvány alázattal és áhítattal vezette végig valamin, nem is hatás, gyönyörködtetés vagy örömszerzés céljából, hanem elmélyülésre serkentve és segítve az elmélkedést.

Szerző: Sz. Deme László

Fotó: Christy Pessagno (Rite of Spring) Arató Balázs (Folding)