A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Számtalanszor elképzeltem már olyan táncot, ahol nem csak látáson mintegy érzékcsere által lehet tudomást szerezni az érintésről, hanem maga a bőrfelület, a tapintás aktusán át is részei lehetnek a nézők a befogadásnak. A Japán hét keretében vendégszereplő BATIK társulat darabjának címe is Shoku, vagyis érintés. Az érintés pedig leginkább a kapcsolatfelvételről szól, értsük azt fizikálisan vagy metaforikusan, egymás, önmagam és a határok megtapasztalását is jelenti egyúttal. Vagy legalábbis nagyjából ilyen előfeltevéseink lehetnek a cím alapján.  

Mindig is meglep, milyen meglepően kortárs műfaj a butoh. Döbbenetes, hogy mozgásanyagában és filozófiai hátterében milyen ősire, kiforrott tradíciók láncolatán át ránk hagyományozódott bölcsességre emlékeztet. Pedig a robogó modern kor művészeti találmánya, mint például a performansz és társai, s szintén hozzájuk hasonlóan alig néhány évtizedes, de gazdagon szétburjánzó múltra tekint vissza.

Földszínű, fűző-motívummal tűzdelt jelmezek, afro-amerikai mozgásvilág, szoláriumként világító téglalapok. Hagyományosan nem ez jutna eszünkbe a reneszánszról, a humanizmusról, Janus Pannóniusról.  Egy antropomorf, ám az előadásnál valószínűleg visszafogottabb, harmónia-kedvelő, latin eredetű kultúrát képzelnénk inkább, ha az irodalomkönyvek tanítása mentén haladna képzeletünk. Bozsik Yvette azonban a Mars kultusz görög eredetét dolgozza fel, ha a nietzschei felosztáshoz ragaszkodunk, mely ez esetben kitűnően alkalmazható, akkor annak is inkább a sötétebb, zabolátlanabb, zsigeribb azaz dionűszoszi oldalát ragadja ki.

Porcelán – akárcsak a családi ezüst: a béke, az otthon szimbóluma. Törékeny, kényes, nemes kincs, amelyet generációk hagynak egymásra, ha megadatik nekik a békés átadás lehetősége. Ha nem megy át tank, vagy repesz a nappalin, ha nem a lesben álló szomszédok lopják el azt az első, adódó pillanatban. Ha nem pusztítják el, ki féltve őrizte egy életen át.

Csakis üdvözölhetjük, hogy hosszú kihagyás után Kun Attila koreográfusnak ismét egész estés munkája ékesíti a hazai kortárs tánc palettáját. Melegen gratulálhatunk a Közép-Európa Táncszínháznak is a kereken nyolcvanötödik bemutatóhoz – nagyon szép szám. És végül meglepetten szomorkodhatunk, hogy a koreográfia üdítően friss mozgásanyaga jócskán próbára teszi a KET nagymúltú műhelyének jelenlegi ifjú táncosait, tisztelet a néhány kivételnek.

Kimunkált játék zajlik a színpadon a Corpo Grupo elôadásában, megingás nélkül, mert nincs az a fékevesztett pörgés, ami után a táncosok egytôl-egyig ne stabilan indítanának új irányba új ritmikát és mozgássort. Magabiztos könnyedséggel, mint az egyensúly zsonglôrei. Nincs habozás, toporgás, félrelépés és megingás: minden bonyolult mozdulat épp addig tart, ameddig a táncosok akarják, és máris új felfedezésekre indulhatnak.

Hogyan is lehet egy előadást kezdeni? Mielőtt elkezdődne, már tart a darab? Miközben a nézők beszállingóznak hangos, ütemes légzés járja át a termet. De milyen sokféleképpen lehet levegőt venni! Sóhajtozva, pihegve, erotikusan, álmosan szuszogva stb. Ez azonban itt minden bizonnyal a szorongás hangja, leginkább egy lélegeztető gépre kapcsolt beteg monoton pulzálására asszociál.

Egy születésnap és egy évforduló: Szabó Réka 44, Tünet Együttes 10 – ez az ürügy a két tételes Apropóra, a kiváló társulat legújabb bemutatójára. A 44 nem kerek szám, de hatásosan mutat: egyéb tulajdonságairól a koreográfus, táncos és matematikus Szabó Réka tudna hosszan mesélni.

Tudom jól, nem vagyok éppenséggel egyedül Izland iránti odaadó érdeklődésemmel. Soha nem tudtam felfogni, hogyan hasíthat a kortárs művészetek vizein e mindentől távoli, bűvös sziget ilyen rendíthetetlenül, innovatív tehetséggel és mozgékonysággal. De az ember olykor csalódik, és nincs is ezzel baj.

Bartók Béla tánctrilógiája olybá tűnik, a koreográfusok Mount Everestje. Mélységeinek veszedelme és magasságainak igézete arra csábít, hogy az alkotók újra és újra kísérletet tegyenek meghódítására. A feladat minden esetben veszélyes hazardírozás, melyben nemcsak a koreográfia, de az alapmű is megmérettetik. A trilógia pilléreit, A fából faragott királyfit és A csodálatos mandarint ezúttal Román Sándor és az ExperiDance dolgozta fel.