A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Egy születésnap és egy évforduló: Szabó Réka 44, Tünet Együttes 10 – ez az ürügy a két tételes Apropóra, a kiváló társulat legújabb bemutatójára. A 44 nem kerek szám, de hatásosan mutat: egyéb tulajdonságairól a koreográfus, táncos és matematikus Szabó Réka tudna hosszan mesélni.

Tudom jól, nem vagyok éppenséggel egyedül Izland iránti odaadó érdeklődésemmel. Soha nem tudtam felfogni, hogyan hasíthat a kortárs művészetek vizein e mindentől távoli, bűvös sziget ilyen rendíthetetlenül, innovatív tehetséggel és mozgékonysággal. De az ember olykor csalódik, és nincs is ezzel baj.

Bartók Béla tánctrilógiája olybá tűnik, a koreográfusok Mount Everestje. Mélységeinek veszedelme és magasságainak igézete arra csábít, hogy az alkotók újra és újra kísérletet tegyenek meghódítására. A feladat minden esetben veszélyes hazardírozás, melyben nemcsak a koreográfia, de az alapmű is megmérettetik. A trilógia pilléreit, A fából faragott királyfit és A csodálatos mandarint ezúttal Román Sándor és az ExperiDance dolgozta fel.

Angelin Preljocaj tabuélen táncol. Koreográfiáiban jellemzően olyan határterületeket kutat, melyeknek legalább egyik mezsgyéje az ismeretlenbe mutat. A tartományba, ahová megnevezhetetlen tilalom miatt egyszerűen nem szokás lépni. Ezt a küszöbpontot rajzolja körül és hágja át mostani, Annonciation és Helikopter című vendégelőadásaiban is.

Mióta a budapesti kortárstánc megszállottjainak Bethlen téri zarándokhelye profilt váltott és -bővített, a tánc azóta is köszöni és remekül érzi magát a KET után (ismét) Bethlen Téri Színház repertoárján. Lehet, hogy a gyerekfoglalkozások és a közönségcsalogató könnyedségek, vagy a hajdan helyi kabaré megújítására tett erőfeszítések nagyobb látogatottságnak örvendeznek, de ennek ellenére kár lett volna, ha a racionalizálásban bármilyen elkapkodott fenntartói tollvonással eltűnt volna egy kísérletező műhely.

Roppant keresztet cipel, aki távol a hasonlatok képzelt világától, a meztelen anyagiságban keres kifejezést. A vállalkozás amilyen egyszerűnek tűnik, valójában éppoly komplikált, ugyanakkor fölöttébb veszélyes is. Nemes Nagy Ágnes írta egyik esszéjében, hogy a lét lényegi tudomásai a verbalitás labirintusain túl kezdődnek. E tartományt jobbára időtlen tapasztalat és a saját kor gyúrja-formázza, rendezi, míg maga is útvesztővé nem szilárdul – mégsem lehet tézeuszi dörzsöltséggel keresztülsétálni rajta, mert falai minduntalan a bolyongóra omlanak.

Viszonylag ritkán kerülnek mostanában a táncszínházak műsorára operák, ezért is üdítő választása Feledi János Puccini Le Villi című darabja. Az előadás, az ősbemutatóhoz híven hosszú zenei felvezetéssel kezdődik, hagyja, hogy a közönség gondolatait a dallamok kalandoztassák, lebegtessék, s mire felgördül a függöny már egészen  a XX sz.-i opera világának legjavában találjuk magunkat.

A világ élvonalbeli kortárs táncegyüttesei közé sorolt izraeli Batsheva két koreográfiával érkezett Rómába, a nagyszabású Romaeuropa Fesztiválra. Az első estén egy sokat játszott, nagysikerű koreográfiával, a Deca Dance-el arattak zajos sikert, a második előadás inkább a tánckedvelő ínyenceknek nyújtott élvezetet, letisztult, minimál formavilágával. A tavalyi évben bemutatott Sadeh21, Stanley Kubrick filmklasszikusának a Space Odyssey-nek a táncos adaptációja. A koreográfia megalkotása közben Ohad Naharin együttesével az űrutazás helyett azonban inkább az emberi test körüli metaforikus utazásra koncentrált.

Szinte napra pontosan tizennégy éve, 1998 őszén mutatkozott be Magyarországon, a Japán Alapítványnak köszönhetően a világhírű Sankai Juku, Amagacu Usió társulata. Az együttes akkor kultuszelőadását, az Unecut hozta el Budapestre, a viszontlátásra pedig mostanáig kellett várnunk.

A táncelőadások egyik általános jellemzőjének mondható a preverbalitás. Talán a műfaj ezért is áll még ennyire stabilan a lábán ( a film és az internet térhódítása ellenére is), mert olyan tartalmakat képes artikulálni, amelyekre más kommunikációs formák alkalmatlanok. Az Artus társulat 100 ölelés című előadásának mottója azonban annyira döbbenetes, hogy nem lehet az előadás értelmezési mezején kívülre zárni, mi több, ez esetben a verbalitás előzi meg a mozgást.