Számos ajánlóban és cikkben olvasható az előadásaiddal kapcsolatban, hogy azok műfaja „fizikai színház”. Bosszantó számodra ez a bélyeg?
Inkább unalmas. Egyrészt túlmisztifikálja a munkánkat, másrészt a szakmának van egy cinikus része, akik ebbe belekapaszkodnak. Arra utalnak, hogy ez a meghatározás valamiféle fennhéjazás, utalás a műfajteremtési törekvésre a részemről, pedig ez egyáltalán nem szándékom. Ráadásul nem is én találtam ki, a produkcióimmal sem én hoztam kapcsolatba. Nem újdonság a magyar színházi életben, hogy táncosok és színészek együtt játszanak a színpadon, volt már erre példa. A célom, hogy létrehozzam az előadásaimat, nem az, hogy műfajt teremtsek.
Akkor hogyan határoznád meg műfajilag a Forte Társulat munkáit?
Kortárs színházként. Az, hogy ezen belül egy előadás mennyiben tánc és mennyiben prózai, az a produkció hangvételétől függ.
Ez a műfaji képlékenység nem rémiszti el akár a közönséget, akár szakmát? Mennyire fogadják el?
Nem hiszem, hogy egy előadás attól kerül közelebb a közönséghez, ha a címe alá írják, hogy „fizikai színház”, „táncszínház”, „kortárs színház” vagy „mozgásszínház”. A Forte Társulatnak egyébként kialakult egy közönsége, akik követik az előadásaink sorsát. A szakma más kérdés. „Senkiföldje”, én így nevezem a helyzetünket, ami egyébként tetszik nekem, de közben nyilván nem jó. A szakma egy része elutasítja a munkánkat, a kritikákból például kiolvasható egyfajta cinizmus, amivel nem nagyon lehet mit kezdeni. Félreértenek, előítélettel ülnek a nézőtéren. Vannak, akik táncelőadásokat várnak, vagy sérelmezik, hogy miért kell koreografálni, ha a szereplők beszélnek, miért táncolnak a színészek, amikor ez bizonyos értelemben prózai színház. Tehát elég sok a korlát részükről. A szakma másik része érdeklődve figyeli, hogy mi történik a társulat életében.
Az új úton, az új csapattal való elinduláskor elég volt a „Horváth Csaba” név és a mögötte álló teljesítmény? Megnyíltak előttetek a kapuk?
Nyilván nem volt könnyű az indulás, mint ahogyan semmi nem könnyű, főleg amikor az ember profizmusra törekszik. Az előadások mögött rengeteg a munka, a napi tréningezés, a folyamatos, jó értelemben vett kényszer, hogy a teljesítmény egyre jobb és jobb legyen. Jó érzés, ha az ember felfedez valamit, amit néhány évvel ezelőtt másképpen gondolt, mint most. A közönség szempontjából például nem a nevem vagy a személyem a lényeg, mert egészen mások nézik a Forte Társulat előadásait, mint nézték például a Közép Európa Táncszínház általam koreografált darabjait mondjuk nyolc éve.
És a társulat fenntartásához, az életben maradáshoz elég a neved?
Nem. Azt például katasztrofálisnak tartom, pedig optimista beállítottságú ember vagyok, hogy nemrég bemutattuk a két Beckett előadásunkat a Trafóban (Ó, azok a szép napok! és a Godot-ra várva) – és most ennyi. Szörnyű érzés, hogy a darabokat nem tudjuk továbbjátszani. Ősszel talán lesz még egy alkalom, de nyilván ettől nem lesz jobb a helyzet.
Eljöhet az a pillanat, amikor feladjátok?
Két hete volt a Beckett-bemutató, azóta nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna erre. Hogy vajon meddig tartható fent ez az állapot? Nyilván találni kell valamilyen megoldást, ez egyfelől finanszírozási kérdés. Nagyon fontos lenne, hogy találjunk egy helyet, ahol tudunk játszani, mert a csapatnak szüksége van rá, hogy többet játsszon. És a közönségnek is.
A kétezres évek elején elég sok díjat kaptál. A Forte Társulat mennyire van elkényeztetve ebből a szempontból?
Semennyire. És tulajdonképpen már én sem. 2001-ben kaptam egy Harangozó-díjat, azóta néma csend. Természetesen látom, hogy a kortársaim milyen díjakat kapnak, de úgy vagyok vele, hogy a díjaknak örülni kell, ha vannak, aztán kész. Nekem fontosabb, hogy a közönség szeresse, amit csinálunk. Másrészt száz Kossuth-díjat is odaadnék egy játszóhelyért.
Ha a Forte Társulat művészi útját nézzük, kimutatható valamilyen tendencia? Például a mozgás, a szöveg és a vizualitás arányát tekintve?
Ez a darabválasztáson múlik és azon, hogy milyen módon szeretném leginkább hangsúlyozni a mondandót. Vannak a repertoáron teljes művek is, például a Beckett-est darabjai, amelyekhez nem is nyúltunk hozzá, és van, ahol szabadabban, rugalmasan bánunk a szöveggel. Nincs abban tehát következetesség, hogy milyen arányban van jelen a szöveg és a fizikalitás. Amikor viszont mindkettő jelen van, részemről az a törekvés, hogy azonos súllyal szerepeljenek, támogassák egymást.
Ha valaki táncosként indul, mi indítja arra, hogy a mozgás mellé az előadásaiba más nyelveket is beépítsen? A tánc önmagában kevés?
Nem, de engem érdekel a színészet, a szöveg, a szöveg játékai, az azokkal való bánásmód. Azon túl, hogy fontos a tartalom, fontos a képi megjelenítés, a szövegben rengeteg lehetőség rejlik. És ha egy előadóművész esetében a szövegmondás fizikalitással párosul, az mindig nagyon különös dolgokra képes. Mindent zenére próbálok lefordítani, zenei formára transzponálni. Amikor csak tánccal foglalkoztam, akkor sem gondoltam másképp, akkor is úgy tartottam, hogy a tánc nem más, mint a zenének valamifajta képi megjelenítése.
Vannak olyan szövegek, amik különösen alkalmasak az ilyen játékra? Becketthez például már másodszor nyúltatok ebben az évben…
Beckett feltétlenül, a szövege eredendően nagyon zenei. Emellett, akár az Ó, azok a szép napok!, akár a Godot-ra várva esetében, nagyon izgalmas a tartalom. Az emberi sorsok, a véglények működése, az élet elfogadása és el nem fogadása, a kérdés, hogy az élet és a halál között mi történik. Szerintem például az élet és a halál között minden csupa mozgás és zene.
Ha ennek a stílusnak ennyire bizonytalan a fogadtatása, nem volt felelőtlenség ennek a jegyében elindítani a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a színházrendező-fizikai színházi koreográfus osztályt, amelynek Te vagy a vezetője? Mi lesz a majdani végzősökkel?
Azt gondolom, nagyon tág a lehetőségeik köre. Nyilván az évek során körvonalazódik majd, hogy melyikük milyen irányba megy tovább. Valamelyikük színész lesz, a másik koreográfus, a harmadik színházi rendező. A szak komplexitásának éppen az a lényege, hogy ha valaki például a prózai színházzal foglalkozik, akár mint előadó, akár mint alkotó, akkor is legyen köze a mozgáshoz, a tánchoz, a formákhoz. Bármi lesz is belőlük, akkor is esélyük van rá, hogy többet tudjanak, mivel sokfélét tanulnak, és ezáltal a lehetőségek nagyobb tárházából dolgozhatnak.
Az elmúlt időben több alkalommal dolgoztál kőszínházi társulattal. A részükről mennyire tapasztaltál nyitottságot erre a komplexitásra?
A hozzáállás pozitív, van egy hihetetlen érdeklődés a munkánk iránt, de nagyon sokszor nincsenek meg azok az alapok, amelyekre építeni lehetne. Az ember igyekszik a meggyőzőerejét használni, másrészt abból főz, ami van. Igyekszem mindig úgy fókuszálni a színészekre, hogy meglássam, mi áll jól nekik. Estem már bele olyan hibába, hogy ráerőltettem egy színészre egy mozgást, aki azt nagyon lelkiismeretesen meg is csinálta, de nem tudta olyan szinten és őszinteséggel elsajátítani, hogy az hasznára váljon az előadásnak.
Ellenkezés soha nincs?
De, találkoztam már vele. Ilyenkor nem tud az ember mit csinálni. Megpróbálja meggyőzni a színészt szeretettel, ha nem megy, akkor erőszakkal.
Szükség lenne reformra az oktatásban ilyen téren?
A reform már megvalósult, a fiatalok a Ladányi Andrea által bevezetett új rendszerben tanulnak, tudják, hogyan használják a testüket egy előadásban. Alapvetően majdnem mindenen változtatni kellett. Az órákon, a tananyagon, a tanárok személyén.
Előfordul, hogy a saját társulatodat is „összeereszted” az ilyen munkákban a kőszínházi tagokkal. Ezekből a találkozásokból mi sül ki?
Két ilyen produkciót csináltam eddig a József Attila Színházzal közösen. Mindkét alkalommal jól sült el a közös munka. Ez oda-vissza jó játék, úgy érzem, a társulatok kölcsönösen próbálnak megfelelni a másiknak. Ezek mindig jó hangulatú munkafolyamatok.
A Forte Társulattal milyen terveitek vannak?
A West-Balkán Színházban lesz november elején egy új bemutatónk, a Trafóban pedig februárban készítünk egy gyerekelőadást. A Közép-Európa Táncszínházban évekkel ezelőtt már rendeztem egy gyerekeknek szóló produkciót Do Ré Mi címmel, most a társulattal közösen döntöttünk úgy, hogy csinálunk egyet.
Tavaly Te magad is szerepeltél egy színházi előadásban. Lényegében a saját rendszeredbe kellett beépülnöd: táncosként kellett megállnod a helyed egy prózai szerepben. Okozott ez gondot?
Problémát nem okozott, de nehéz munka volt. Ennyi szöveget megtanulni, azt értelmesen és érthetően elmondani, értelmezni, eljátszani, jelenlétet tenni az egész mögé, a személyiségemet a lehető legigazabb módon megjeleníteni… Nehéz, de gyönyörű munka volt ez nekem. És a rendező végig fogta a kezem.
A rendező, Zsótér Sándor, miért választott Téged erre a szerepre? Melyik énedre volt szüksége?
Leginkább az alkotóra. Nem táncolok benne, koreográfiai elemek nincsenek az előadásban. A testemmel persze nyilván igyekszem alátámasztani, amit mondok. A választás a rendezői koncepció része, Hamlet ebben az előadásban egy rendező, egy társulatvezető. Sok szempontból gyengekezű, sok szempontból erőskezű.
Az interjút és a fotókat készítette: Halász Glória