Ladányi Andrea több életet él: hét emberét, hogy fenntartsa társulatát, a színházi koreográfusét, hogy saját produkciókat hozhasson létre, a színészét, aki nem is az, a pedagógusét, akire még nem értek meg a diákjai és a világpolgárét, aki előrébb jár, mint ahova született. És valószínűleg ő lesz az első olyan táncos, aki egy társulatnyi önmagával táncol majd együtt.

A BL című előadás előtt beszélgetünk a Bárka Színházban. Ez a rendhagyó találkozás, egy táncos és egy dobos egymásra találása hogyan történt?

Körülbelül két éve együtt dolgoztunk egy Presser-dalokból összeállított musicalben: Borlai Gergő volt a zenei vezető, én a koreográfus. Engem korábban nem érdekelt különösebben a dob, Gergő ötlete volt, hogy csináljunk valamit közösen. Aztán, amikor elkezdtünk próbálni, szárnyalni kezdett az egész. Már az elején kikötöttem, hogy nem fogok improvizálni. A kezének a mozgását, ami egy őrületes koreográfia, képeztem le táncra, de olyan is volt, hogy én mutattam neki valamilyen mozdulatot, ő pedig dobbal visszaadta. Biztosan tudtam, nem akarok kortárs táncelőadást csinálni.


BL - Fotó: Dusa Gábor

Hogyhogy nem akartál kortárs táncelőadást csinálni?

Untam már a terjedelmeket, az önmegvalósító időket. Nagyon sok táncelőadás azon bukik el, hogy nem feltétlenül élvezhető, mert az alkotó időnként beleszeret és belemerül abba, amit csinál, ami a nézőt már valószínűleg nem érdekli. Belehabarodhat egy történetbe, egy zeneműbe, egy vizuális élménybe, ami inspirálja. Itt ilyesmiről szó sincs. A BL esetében konkrétan tudtam, hogy semmilyen szerkezet nem érdekel.

A saját pályádon voltak olyan előadások, amiket „önmegvalósítónak” tartasz?

Ez nehéz kérdés. Egyetlen munkámra sem tudom azt mondani, hogy nem szeretem, mert mindegyiket imádtam csinálni. Máshogy nem is tudnék dolgozni. A kortárs művészet egy csodálatos és mással összehasonlíthatatlan életforma. És pontosan azért, mert állandóan, a nap huszonnégy órájában ezt csinálod, képeket, víziókat látsz, amiket megvalósítasz, szereted is ezeket.

A befogadót, a közönséget ezek szerint fontosnak gondolod?

Ez mindig fontos szempont. Az említett „szerelemtől” függetlenül. Az alkotót ugyanis néha eltölti az alkotás mérhetetlen öröme. A közönség kiszolgálása sokféleképpen értelmezhető valami, amivel sokan vissza is élnek. A nézőkkel való kommunikálás alapvető, ha önmegvalósítani akarok, egyedül bemegyek egy stúdióba. Egyébként ez jellemző is. Vannak olyan fázisok az életemben, amikor azért táncolok, hogy magamat „szórakoztassam”. Például elkezdjek kidolgozni valamit. De a közönségre az ilyesmi nem tartozhat.

Jellemző a magyar táncéletben, hogy figyelembe veszik a befogadót?

Előfordul, hogy valaki annyira elborul a saját munkájával kapcsolatban, hogy nem veszi észre, milyen minőségben vagy milyen kvalitású szereplőkkel rakja színpadra azt. Magyarországon a mai napig zűrzavarosak a „professzionális”, az „alternatív” és a „dilettáns” kategóriák. Elmosódnak a határok. Az újságírók és a nézők nagyon szívesen mondják rá szakmailag teljesen dilettáns előadásokra, hogy fantasztikusak. Olyanokra, amelyek mögött tudás sincsen. Holott csak a tudás birtokában lehet ellene menni valaminek. Aki kicsit többet lát a világból, az tudja, hogy van körülbelül húsz együttes a világban, akik megtámadhatatlanok. Lehet, hogy nem tetszik egy adott előadás, de szakmailag nem lehet belekötni. Ilyen nálunk nincs. Persze a kortárs kísérletezők munkáiban is mindig van öt-tíz perc, ami egészen zseniális. A sokadik próbálkozásra már egy egész előadásuk működhet ilyen színvonalon, negyven-ötven perc zsenialitással, amitől beájul a világ. De élesen lehet látni, ha valaki műkedvelő. Tehát lehet, hogy az ilyen kísérletezéseket sem megnézni, sem támogatni nem kéne. Nyugat-Európában ezen a téren nincs zavar, pontosan tudod, mire váltasz jegyet. Az ára, a reklámhordozója egyaránt elmond róla mindent.

A BL fogadtatásában mindenki egyetértett abban, hogy a produkció egyedi és különleges. Miben rejlik ez?

Igen, két hét alatt írtak róla vagy tizenöten. Lehetett érezni, hogy számukra nagy élmény volt. Ritka szerencse, hogy két ilyen komoly minőségű ember áll a színpadon. Szerintem az is meglepte a közönséget, hogy milyen felállásban csinálok előadást. A zenei szólam a testemen keresztül születik meg a színpadon. Szóval, meglepődtek.

Te is meglepődtél?

Én nagyon kevés koreográfussal dolgoztam a pályám során, ami tudatos döntés volt. Gergővel nagyon jó dolgozni, mert más. Azt biztosan éreztem, hogy szeretem csinálni. De ahogy mondtam, nekem másképp nem is menne. Ami a befogadást illeti, a sikert nem lehetett borítékolni. Egyszer meghívtam a világhírű Jorma Uotinent egy olyan művével, amit a Párizsi Operában játszottak. Azt hiszem, itt csak két alkalommal mehetett, alig kellett valakinek.

Más munkáidra is jellemző, hogy ilyenformán tágítod a kereteket? Hogy művészetek lépnek kölcsönhatásba?

Engem borzasztóan érdekel az építészet, a belsőépítészet, a dizájn. Ezek mindig meghatározták a munkáimat. Finnországban pedig megtanultam, mi a világítás, vagyis a profi világítás, amit nálunk szinte lehetetlen létrehozni, mert nincs hozzá megfelelő géppark. A verbalitás és az ének szintén megjelent az előadásaimban. Mindig a darabnak megfelelően. Akkor használom ezeket, amikor helyük van, és ha valaki megfelelő szinten tudja prezentálni. Nálunk például tíz-tizenöt év múlva lesz olyan videó technika, mint Nyugat-Európában. Ennek ellenére volt egy időszak, öt-hat év, amikor minden előadásban videóztak Magyarországon. Csak azért használni filmet, mert menő, hülyeség.  

Jellemző volt valaha, hogy „csak” és tisztán tánc volt az előadásaid kifejező nyelve?

Mondjuk a szólók esetében. Nem a szólóesteken, mert azokat fel kell építeni, azoknak pontos dramaturgiájuk van. Azokra gondolok, amikkel gálákon lépek fel. Ezek a zene „muszájának” kitáncolásai.

Thank you - Fotó: Lékó Tamás

Ezzel az attitűddel, a saját út és irány ilyen pontos ismeretével hogyan tudtál klasszikus színházi keretek között dolgozni? Például a Győri Balettben?

Az volt életem első munkahelye, társulata. Ilyenkor az ember izgatottan és nyitottan fogadja, hogy mi vár rá, aztán rájön, hogy amit kap, azt egyáltalán nem szeretné. Finnországban is voltam társulati tag, azt imádtam is, de a győri tagság nem volt túl pozitív élmény. Leszámítva a szakmaiságát. De mint életforma, nem tetszett. Érdekes viszont, hogy a finn társulatot mennyire humánusnak és maximális minőségűnek találtam. Ezek szerint mégis tudnék ilyen keretek között létezni… De amikor hazajöttem, egyáltalán nem volt olyan csapat, ahova elmehettem volna, vagy el akartam volna menni. Ezért, és mert át akartam adni, amit kint tanultam, csináltam saját társulatot, a LA Dance Companyt. Azt a szellemiséget azonban, amit hazahoztam, végül nem tudtam átadni, mert ez is pénz kérdése. Nem sétálhatok be az Operába azzal, hogy embereket hívjak az előadásomba, mert senki nem mondana le az ottani fizetésről egy ilyen életformáért.

Ez a társulat ma olyan intenzitással működik, ahogy szeretnéd?

Nyolc évig működött teljesen professzionális formában. El kell engednem az embereket, mert egyedül nem bírom. Nagy a különbség abban, ahogy engem és mondjuk egy velem hasonló korú koreográfust támogatnak. Egy ilyen produkciónak például, mint a BL, ketten, Gergő és én keressük meg az árát. Ebben nem foglalkoztatok más táncost. Évente van két premierem.

Miért nem kapsz elég pénzt?

Fogalmam sincs. Évente nyerek körülbelül nyolc díjat. Sajtóproblémám még soha nem volt. Így alakult, a pénzosztók megszerették ezeket a leosztásokat. Tíz évig harcoltam ez ellen, próbáltam lázadni, hangot adni ennek a dolognak. Teljesen reménytelen. Nekik teljesen mindegy például, hogy egy olyan koreográfusnak adnak negyvenmillió forintot, aki lényegében kiviszi a pénzt az országból. Ebben sok a szubjektivitás és a politika is.  

Tehát a kevés bemutató kizárólag pénz kérdése?

Persze. Amikor az ember már hét másik ember életét éli, akkor azt mondja, nem. 

Rengeteg színházi koreográfiát készítesz. Ezekbe hogyan tudod átültetni, amit a kortárs táncban csinálsz?

Egy ideig én is számoltam, aztán már nem, körülbelül ötvennél tartok. Ezekből keresem a pénzemet, iszonyúan sok energiát igényelnek ezek a munkák. Soha nem akartam volna színházi koreográfus lenni, ma sem akarnék. Ha nem ide születek, eszembe sem jutna ilyesmi. Az élet hozta így. Relatíve nagyon sok pénzt ajánlanak ezekért a munkákért, amiből meg tudom csinálni a saját produkcióimat. De sok energiába tellett ezt a szakmát megtanulni. Azt is tudtam, hogy azokat a lépéseket nem akarom, amiket mindenhol látni. A formanyelv az enyém, a szabályok természetesen a műfajokból jönnek.

Mit kellett megtanulnod?

Iszonyatosan sok mindent. Például azt, hogy hiába találok ki egy lépést, az biztosan nem lesz ugyanolyan egy színész tolmácsolásában. Alapötlettel kell menni, és a színésszel kell dolgozni. Emellett darabot kell tudni olvasni, az persze a rendezőtől függ, hogy ezt mennyire engedi, mennyire nem. Szóval, ez egy külön szakma.

A színházi koreográfiák szerepet játszottak abban, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem Mozgás Tanszékén bevezettél egy reformot?

Nem, az az amerikai tapasztalataimhoz köthető. Amikor ott voltam, naponta vettem hét-nyolc órát. Reggelente tükröt pucoltam a balett teremben, és azzal fizettek, hogy részt vehettem az órákon. Ezzel a lehetőséggel reggel tíztől este tízig éltem is, még a szteppet is kipróbáltam. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok a táncról semmit. Jó példa erre, hogy az ember azt hiszi, tudja mi az a sasszé. De az minden stílusban, így a balettben, a kortárs táncban, a jazzben, a hip hopban más és más. Amikor hazajöttem, Székely Gábor felkért erre a feladatra, és arra gondoltam, hogy ez lenne a legizgalmasabb út. Így a hallgatók a stílusokban és a dinamikákban is el tudnak igazodni. Például a tai chi dinamikájának semmi köze a hip hopéhoz. Ha valaki ezekkel tisztában van, le tudja képezni, akár egy párbeszéd kapcsán is. A képzés kurzusjellegű: tizenkét kurzusból áll, két hetes váltásokban.

Gyakorlatban már látszik az eredmény?

Ez leginkább az osztályfőnököktől függ, nem a Mozgás Tanszék kezében van. Azok az osztályok, amelyeknek a vezetői támogatják a dolgot, jobban hasznosítják, építik be a tanultakat. De az az általános, hogy nem épül be. Azért csinálják, mert le kell belőle vizsgázni. Hetven diákból kettő-három tréningezik tovább. Pontosabban: ennyi foglalkozik a testével vagy a fizikumával bármilyen formában. Ami azért nem túl sok. Ehhez képest az ország legjobb tanárai tanítják őket.

A „mi értelme” kérdés is felmerül…

Ez mentalitás kérdése. Ebben az országban azok, akik felvételiznek, az a mód, ahogy felvételiznek, azok a célok, amiket kitűznek vagy éppen nem, nem teszik lehetővé a fejlődést.

Ha már a színészetnél tartunk… A József Attila Színház Az öreg hölgy látogatása című előadásában 2008-ban eljátszottad a címszerepet, Claire Zachanassiant. Erről sokat és sokfélét írtak mindenfelé. Ami érdekesebb, az talán az, hogy a POSZT-on ezért megkaptad a legjobb női főszereplőnek járó díjat. Ennek mi lehet az oka?

Egyrészt a Zsótérral való találkozás. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az előadást megelőzően szinte csak az ő színházát néztem négy-öt évig. Mert érdekelt. A színházimádatom lényegében leszűkült az ő munkáira. Nagyon tisztelem, és mivel ő úgy gondolta, meg tudom csinálni, nem kételkedtem benne.

De mi lehet a konkrét ok?

Talán az, hogy én nem tudom azt, amit a színésznők. Semmilyen trükkös, színésznős megoldás nem volt a játékomban. Inkább egy halálosan komoly intellektuális közlés. Egyfajta ártatlanság és tisztaság. És szellemi azonosulás a szövegkörnyezettel.

Nem nyomasztott, hogy ez a drámairodalom egyik legnagyobb szerepe?

Egyáltalán nem, nem olvastam, nem láttam korábban egyetlen előadást sem, ami a drámából készült. Fogalmam sem volt arról, miről szól. De ezek a dolgok akkor sem riasztottak volna vissza, ha mondjuk tudtam volna, ki mindenki játszotta el előttem ezt a szerepet. Zsótér eleve mást akart. Azt a nagyon furcsa tartást és fegyelmet, ami ezt a nőt jellemzi. A próbák során agyilag, mentálisan, biológiailag teljesen megváltoztam, mert olyan dolgot csináltam, amit előtte soha. Mindezt három hét alatt, mert mástól vettem át a szerepet. Színpadon beszélni, szöveget tanulni sem tudtam. És tisztában voltam vele, hogy azzal nem lehet megoldani a szerepet, hogy „mennyire érdekes, hogy a Ladányi szöveget mond”, mert ez önmagában senkit nem izgat. 

Főleg azért, mert a József Attila Színház közönsége talán nem is tudja, ki az a Ladányi.

Igen, én abban hiszek, hogy el kell varázsolni a közönséget. Az előadónak kell megfognia őket. Jó példa a táncból, hogy egyáltalán nem mindegy, egy darabot milyen társulat interpretál. Ami az egyik csapat előadásában zseniális, mások feldolgozásában talán teljesen középszerű.  

Te mit kaptál el a figurából?

A történetet. Nagyon izgatott Az előadás nyelvét is nagyon szerettem. Száraz, rövid, mai. Claire Zachanassian egy bitang csaj, nagyon rendben van. A kitartása is megfogott. Ez rám is nagyon jellemző, a legmélyebb gödörből is ki tudok mászni.

Ez két éve volt. Kaptál hasonló felkérést?

Nem kért fel senki prózai szerepre, még Zsótér sem. Az eredmények és a díjak ellenére. Pedig nagyon szívesen csinálnék hasonlót, ha egyszer sikerült, sikerülne másodszorra is.

Mik a terveid a következő évadra?

Egy szuper dolog. Sztravinszkijnak van egy Tavaszi áldozat című műve, amit 1910-ben kezdett el írni Nicholas Roerich festő közreműködésével. 1913-ban mutatták be Nizsinszkij koreográfiájával. Egy videó megosztón találtam meg ennek a szólóját, amiről, bár elég tájékozott vagyok ezen a téren, azt hittem, egy kortárs koreográfus munkája. Kiderült, hogy egy Millicent Hudson nevű táncos-koreográfus hölgy tizenhárom éven át dolgozott ennek a darabnak a restaurálásán, bármifajta mozgókép nélkül, csak leírások alapján. Ami azért lenyűgöző, mert egyszerre hetvenen vannak a színpadon, mindenki máshogy számol, máshogy mozog. Egészen páratlan és kortárs. Ennek a szólóját fogom élőben megcsinálni. Ami rendhagyó lesz az előadásban, hogy az egész balettet, minden szerepet egyedül táncolok fel videóra. Iszonyú munka lesz. Ősszel mutatjuk be. Ez a tisztelgésem is azelőtt, hogy becsapódtam.


Az interjút készítette: Halász Glória
Fotó: Dusa Gábor, Lékó Tamás