A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.


Ladjánszki Márta folyamatos emelkedéssel halad művészi útján. Akár egy butoh táncos, olyan kimérten vált pozíciókat, keres új utakat és lehetőségeket. Ez nem csak alkotói, egyesület vezetői és fesztiválszervezői munkáját jellemzi; hanem az évek során védjegyévé vált koreográfiáinak is. Egy amerikai bemutató után, a tizedik L1dance Fest -előtt, és egy készülő poznani produkció próbafolyamata közben beszélgettünk alkotói módszerekről, pőreségről és elhivatottságról a koreográfussal.

Egy szólónak minden esetben meg kell születnie a színpadon, amiben nagy szerepe van magának az előadónak. Idén nyáron mégis valaki más testén láthatta az amerikai közönség egy tíz évvel ezelőtti, saját magad számára készített, első számodat, az One -t. Megváltozik egy szóló esszenciája, ha valaki másnak tanítod be vagy előhívhatóak az eredeti gondolatok?

Ez volt az első alkalom, hogy valaki más táncolta a magam számára készített koreográfiát, ezért nekem is kihívás volt.  Tamara Ober maga keresett meg, mert ismerte a munkáimat . Ösztöndíjasként dolgoztam Minneapolisban 2005-ben a Zenon táncegyüttessel. 2007-ben készítettem el az Only You-t Amerikában és mivel nem tudtam minden előadáson ott lenni Tamara tanulta be a szerepemet, innen az ismeretség. A One-t szemlyesen tanítottam be, de az idei próbáinál, b nem tudtunk találkozni, a technika segítségével, Interneten instruáltam Tamarát. Technikailag is kihívás ez a koreográfia, mert sok a beforgatott pozíció benne. Ez alkati kérdés is és persze sok gyakorlás.  Az emberi csípő alapvetően kifelé fordul és én gyakran befelé használom a lábakat.  Tamara felé verbalizálnom kellett a belső gondolatokat és azt, amit látni szeretnék a színpadon. Amikor magam számára dolgozom, ezt nyilván nem teszem, akkor van egy belső ritmus, indíttatás, amit követek és ezt keresem meg újra, ha felújítom a darabot. A betanítás más munka, ahol rá kell kényszeríteni magamat arra, hogy megfogalmazzak dolgokat és emiatt ez számomra is egy fontos tanulási folyamat. A táncos nem én vagyok, ezért nem fogom ugyanazt látni, mint amit a rólam készült felvételeken. Bár az egy másik kérdés, hogy magamról látott videófelvételek alapján alkotott kép is más, mint amit én belül megélek.

Milyen módszerrel láttál neki az új feladatnak?

Mivel a One-nál a személyes munka most elmaradt és az Internet segítségével tudtunk csak együtt dolgozni, így új tapasztalatokat inkább a legújabb munkám során, Poznanban tudok gyűjteni. Ez a munka egy belső, tanulási folyamat része számomra, amely néhány éve kezdődött a helyzetjelentésM sorozatom készítésekor.  Három év alatt kilenc bemutatót tartottunk -  fókuszáltan dolgoztam úgy, hogy nagyon figyeltem a meghívott, felkért művészekre és azok egyéniségére. Az foglalkoztat, hogy amit a szólisztikus munkám által tudok magamról  - és úgy érzem, hogy egy magabiztos tudás van ilyen szempontból a kezemben - azt hogyan tudom előhozni egy másik előadóból. Tulajdonképpen nem csak előhozni szeretném, hanem felépíteni benne azt a biztonságot, hogy bízzon abban, amit csinál az jó, értékes és arra oda kell figyelni.  Mindenkihez másképp kell viszonyulnom. Szeretem, ha megy az oda-vissza kommunikáció és ehhez egyenlő partnerek kellenek.  Annak a módját kutatom, hogy hogyan tudom művészként segíteni a másikat a kiteljesedésben. Ez számomra egy fontos tanulási folyamat. Ha úgy dolgozom szólistával, hogy emberként és táncosként is érdekel (és ez így történt az utóbbi néhány évben), akkor belőle építkezem. Fontos, hogy ne kényszerítsem bele a saját mozgásomba, inkább az ő természetes, testbarátabb mozgásaikat használva az elképzeléseim szerint újrakonstruálva építsük fel a mozgássorokat. Abban már ott leszek én is, mert a kivetített képeim, filozófiám és érzéseim jelennek meg a koreográfiában.


ladjanszki_interju_kni


Az újszerű tapasztalatok után gondolom, hogy most az L1danceFest előkészületei kötik le az energiáidat. A fesztivál a tizedik évfordulóját ünnepli idén. Milyen előadásokkal készültök? Kik lesznek idén a vendégeitek és hogyan döntöd el, hogy kiket hívsz meg?

A fesztivál már a tavalyi évben is egy Európai Uniós együttműködés keretében jött létre. A DNA (Development of New Art) Continuum Program adta lehetőségekkel már második éve élünk. A főszervező továbbra is az L1 Egyesület, és  EU-s partnerek ajánlásaival válogatjuk ki a fellépők nagy részét. Ebben az évben lesz több lengyel, cseh és természetesen magyar csoport is, de Ausztria, Katalónia, Németország és Szlovákia is képviselteti magát. Ez utóbbi csoportot személyesen kutattam fel, mert ismerek korábbi munkájukat és mindenképpen meg akartam őket hívni. Színes lesz a program.

A fesztiválszervezés mellett jut időd a művészi munkára?

Igen, most egy poznani lánynak készítek szólót. Jövő márciusban lehet majd látni Budapesten.

Hogyan találod meg az alkotótársaidat, művészeidet?

Van például, amikor egy alkati sajátosságot keresek, mint például a Szuka című darabomhoz. Emlékszem abban az időben még a demonstrációs órákon is nézegettem a táncosokat, mert az érdekelt, hogy milyen a kulcscsontjuk. Olyan alkatot kerestem, aki nem vézna, de jól látható és ívelt ez a csontja. Egyébként dolgoztam már színészekkel, táncosokkal, zenészekkel egy projekten belül is; mindig olyan előadót keresek, akiről nem tudom levenni a szememet. Ez annyira fontos számomra, hogy van, amikor egy táncosnak csak az arcát figyelem és annak a kifejező erejét. Az érdekel, hogy mi az a tiszta állapot, ami kisugárzik belőle. Ha ez az intenzív jelenlét megvan, akkor ez nekem nézőként is izgalmas.

Vannak állandó vagy visszatérő alkotótársaid?

Igen. Zenészek és táncosok egyaránt. Varga Zsolt, nem csak a színpadon, hanem a magánéletben is a társam. Szaxofonon játszik és az elmúlt időszakban rendszeresen hozunk létre együtt előadásokat. Garai Julival és Lakat Andreával évek óta dolgozom együtt, de mostanában Kovács Noéminak is egyre több koreográfiát készítek. Ő nem professzionális táncos, de nagyon jó alkata van és nyitottan, érdeklődéssel telve adja át a kezembe önmagát. Ez nagyon jó egy alkotónak.

Könnyen dolgozol, vagy sokáig forgatod magadban az elképzeléseket, mozgássorokat?

Azt szoktam mondani viccesen azoknak, akikkel dolgozom, hogy ha tovább melegítenek, mint én, akkor rosszul járnak, mert előbb-utóbb elkezdek koreografálni és akkor azt mind meg kell tanulniuk. Az a jó, ha úgy melegítenek be, hogy rögtön munka készek, mert akkor belőlük kezdek el töltekezni.

A munkáid sokszor egy-egy képet bontanak ki és nem jellemző rájuk a mindent elsöprő lendület sem. Mennyire jellemző szerinted a statikusság a munkáidra?

Egyre jobban. De inkább lassúságnak nevezném. Sokszor kérdezik meg tőlem, hogy tanultam-e butoh-t. Két alkalommal volt erre lehetőségem, Ko Murobushi-nál Bécsben és Carlotta Ikedánál épp itt Budapesten. Mindkétszer nagyon megviselte a testemet és nem éreztem otthon magam ebben a technikában. De a butho idő- és a belső energia  kezelésével azonosulni tudok, mert én is ezzel foglalkozom. A Terpeszkedő combok koreográfiámmal a II. Szóló Táncfesztiválon indultam vele és komoly vitát okoztam a zsűriben mert kiírtam, hogy „kortárs mozdulatlanság”. A tánc, számomra tág fogalom, amely sokkal szélesebb szeletét fedi le a mozgásnak, mint egy gyors kombináció vagy mozdulatsor és beletartozik a mozdulatlanság is.

Akkor ez olyan, mint a zenében csend…

Igen. A szünet sokszor jó rendező elv. Sokszor jó a hang-kavalkád (ugyanígy a mozgás-kavalkád is), de egy idő után elfárad a befogadás és akkor már inkább egy massza kezd dominálni, ami hat rám, de nem tudom igazán átélni. Azt hiszem, emiatt szeretem a minimalista építkezést mind zenében, mind táncban.

Az előadásaidba belefér az improvizáció?

A lassú építkezésbe belefér az improvizáció. Foglalkozom is ezzel mostanában. Koroknai Zsolttal és Varga Zsolttal van egy triónk, amely Mezon Temporary néven egy performance fesztiválra született. Élő zene és élő kamera szerepel benne; ez egy improvizatív előadás, de ugyanakkor strukturált is. Tudjuk, hogy mi után mi jön.

A színpadképeid általában minimális szcenikára építenek, díszletet például nem is igen használsz, de mindig van valamilyen fontos kellék, amely az előadás egész atmoszféráját meghatározza. Ezek az erőteljes képi elemek már a kezdetektől jelen vannak, vagy a próbafolyamat során kerülnek bele a darabba?

Ami ennyire meghatározó elem, az már az elejétől kezdve a koncepció része. A díszletnek nem vagyok szakértője, másrészt pedig anyagi vonzata van. Szeretek fénnyel tereket kijelölni.

Ezek szerint a te fejedben születik meg a teljes képi világ?

Elképzeléseim vannak, de szeretek szabad kezet adni az alkotótársaimnak. Fényben, kosztümben is számítok a szakemberek segítségére. A poznani darabban életemben először dramaturg segítségét kértem. Most fogok először úgy dolgozni, hogy valaki beleszól abba, hogy mi történik a színpadon. Meglátjuk, hogyan működik, de ki szeretném próbálni. Sokszor érzem a darabjaim dramaturgiai ívét, de tudatosabbá szeretném tenni, mi miért következik. Annak idején Csabai Attilával közösen alapítottuk meg a KompMániát, és azért működtünk olyan jól együtt abban az időben, mert ő nagyon vizuális szemléletű művész volt, én pedig mozgás-centrikus, így jól kiegészítettük egymást. Már jó ideje nem a KompMánia égisze alatt dolgozom, és mozgáskoncentrált dolgokat készítek – nekem a test áll a fókuszban. A test információit próbálom előhozni.

Ez a testnek egy kívülről érkező provokálása vagy először egyfajta lélekállapot elérésére törekszel a táncosnál, amely kihoz belőle valamilyen mozgássort?


Mindkét módszert használom. Az már kevésbé jellemző, hogy úgy provokálnék egy táncost, hogy egy konkrét szituációt írok le, amibe bele kell magát képzelnie. Nem szeretem a színészkedést, és ez könnyen átcsúszhat abba. Inkább, például  autentikus mozgáskörrel indítok, amely nagyon egyszerűen csukott szemes improvizációt jelent, befelé figyelést, majd az élmény visszaadását. Ez mindig felhoz valamit és nekem alkotóként az is jó, ha a táncosok emocionálisan lesznek motiváltak, de az is, ha a fizikalitásra koncentrálnak.

Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával a színpadi meztelenség, vagy ahogyan nevezed, pőreség kapcsán arról kérdeztelek, hogy hogyan látod művészként az emberi testet. Akkor azt mondtad, hogy minden emberi test tökéletes. Most eltelt néhány év, változott valamit a megítélésed vagy a mezítelen testhez való viszonyulásod?

Az emberi test mindig egyéni és mint egyén mindig tökéletes. Érdekes módon azonban művészként most kevésbé foglalkoztat a pőreség. Amikor én indultam, akkor ennek a dolognak volt még valami frissessége és sokan hozzám is kapcsolták.

Talán Frenák Pálhoz is…

Igen, de ő azért másképp közelíti meg a meztelenséget. Ott általánosságban inkább szép testeket látunk. Én nem szeretem annyira a szép táncosokat, mert nagyon nehéz a szépségéről elterelni a figyelmet. A felvállalt meztelenség önmagunk elfogadása is, amely sokunknak egy vágyott állapota. Ha a meztelenséget valaki nem szereti nézni, akkor valószínűleg önmagával vannak konfliktusai.


Egy korábbi interjúdban azt válaszoltad arra a kérdésre, hogy van-e kedvenc saját előadásod, hogy inkább mérföldkövekként tekintesz vissza a munkáidra. Volt olyan mérföldkő, amely után teljesen más irányba indultál el?

Emlékszem egy periódusra, amikor klasszikus értelemben elkezdtem táncolni. Amikor a színpadi lassúságot dinamikusság váltotta fel. A Terpeszkedő combok és a Berger Gyulával készített, mindennapi mozgásokat beemelő trilógia volt az mérföldkő, ami után elhatároztam, hogy „ táncbetétet” is beépítek a következő előadásba. Ez a Szuka volt és nem csak a három táncosnőnek, hanem magamnak is koreografikus részeket komponáltam. Az ezt követő Ladies First is még teljesen  táncos, ezután viszont visszatértem a lassabb kifejezésmódhoz. A Lankadó extázis is fordulópont volt; ekkor a csoportos történetek érdekeltek. Ebben a koreográfiában nyolcan voltak és a zenészeket és a táncosokat összevegyítettem. Később a Kéretlen kérőimben már tizenkét emberrel dolgoztam.

Hol tartasz most ebben a folyamatban?

Mindig újabb felületét fedezem fel a munkának. Elegem lett a sok szereplőből. Most Poznani munka foglalkoztat. A szereplőm eredetileg nem táncos, hanem dramaturg és kurátor, de nagyszerű színpadi egyéniség.

Sokat utazol, Magyarországon pedig most változások történtek a kultúratámogatásban, -finanszírozásban is. El tudod képzelni, hogy elhagyd az országot és máshol folytasd  koreográfusi pályafutásodat?

Azt nem tudom elképzelni, hogy egy életre itt hagyjam a gyökereimet. Van egy olyan érzésem, hogy nekem itt van tennivalóm és ebben a művészeti ágban. De valóban a feltételek rosszabbak, mint sok más országban, emellett rengeteg időm és energiám megy el a bizonyításra, az utánajárásra, pályázatírásra. Most az L1 Egyesületben is markáns változás történt, sajnos az L1 Táncműveket el kellett hagyjuk.  Ez azt generálta, hogy az évek óta zajló folyamatokat legalizáltuk és kimondtuk, hogy ez egy megújult egyesület. Aki akart, továbbléphetett, valamint új tagok is beléphettek. Ezzel az évvel ez a döntés hivatalossá vált, innentől határozottan én viszem tovább az L1 Egyesületet - ez is ideköt. Az én elképzeléseim alapján folytatjuk a munkát, szeretnék fiatal tehetségeket is felkarolni. Egyelőre kisebb formában dolgozunk, mert kevés támogatást kaptunk. A működési támogatás kapcsán az NKA-nál még nem tudnak szerződéseket aláírni, ezért még ott lebeg a fejünk felett, hogy a megítélt támogatást meg fogjuk-e kapni. Egyébként nem politizálok, de kívülről nézve logikus folyamatnak látom a jobbratolódást Európa-szerte, amelynek a kultúrában a fő irányelve a hagyományőrzés. Ezt meg tudom érteni, de az zavar, ha elvágják az útját annak, aki nem a "hagyományos" hagyományőrzéssel foglalkozik. Sajnálnám, ha a kortárs művészetnek vissza kellene térnie underground művészetbe. Hiszen ne felejtsük el azt sem, hogy a jelen újdonsága az a jövő hagyománya lesz!


Az interjút készítette: Vida Virág
Fotó: Kővágó Nagy Imre