A veled kapcsolatos szaksajtót böngészve olyan kifejezésekre bukkantam, mint félhomály, (szép)lelkek, madárnő, tündérnő, nosztalgia. Mintha egy különös varázsvilág lenne az előadásid forrása.
Azt gondolom, ez inkább a Pillangó ballada, a Nagyon jól vagyok, lszi ne keress! révén vetődhetett fel, amely valóban konkrétan mesékből indult ki. A próbafolyamata során az egyik improvizációs házi feladat például az volt, hogy Benedek Elek A rózsát nevető királykisasszony című meséjére csináljanak helyzetgyakorlatokat, amelyek kiindulási pontként bele is épültek a darabba. És az Ahol az álmokat foglyul ejtették idején is erőteljesen foglalkoztatott az álom-mese kapcsolat, de a 2010-es Felhőman idején már nem. A darabok készítésénél mindig próbálok egyébként kapcsolódó irodalmat olvasni, begyűjteni mindent, ami segíthet, legyen az filmes vagy képzőművészeti alkotás.

A 2010-es év tehát változást hozott. Előtte, utána is voltak hasonló cezúrák?
A Pillangó ballada 2008-ban egy új korszak kezdete volt. Korábban Szabó Csongor volt a fő táncosom, valamennyi darabom az ő főszereplésén alapult, mikor ő elment, nagy törés volt számomra, és azóta sem találtam olyan férfitáncost, aki átvehetné az ő szerepeit. Tehát akkor játszunk régi darabokat, amikor a svédországi Cullberg Balett társulatából hazajön szabadságra. És az ő távozásával kezdődött az is, hogy számos kritikában az áll, nekem női világom van. Akik ezt írják, azok számára valószínűleg kimaradt az a periódus, amelyben Szász Dániel, Szabó Csongor rendszeresen dolgoztak velem. A 2006-os Bolero volt az utolsó előadás, amely erősen vegyes, férfi-női világ volt. Attól kezdve valóban egy kicsit éteribb irányba indultunk. A Nagyon jól vagyok, lszi ne keress! esetében például a meseszerűség onnan jött, hogy nagyon sok mesében a királykisasszonyok várnak, a belső instrukció az volt a táncosok részére, hogy miután ötven éve ülnek egy toronyban, hahózzanak, hogy valaki meghallja őket. Az Ahol az álmokat foglyul ejtették kapcsán még foglalkoztunk az álmokkal, de sokkal absztraháltabb formábban. Azóta ez a világ valóban megszűnt, bár a legutolsó darabom, a Mit tudjátok ti ismét sok szürrealitást, álomszerűséget tartalmaz.
A nemek aránya miért alakult így az előadásaidban? Jóval több nő van a színpadon, mint férfi.
Úgy gondolom, az én mozdulataim akkor mutatnak jól, ha az előadásuk nagyon pontos, egy kritikában olvastam is hasonlót nemrég. A táncosnak igen pontosnak kell lennie ahhoz, hogy a mindenféle apróságok érvényesüljenek, és bevallom, fiúknál ezt nem annyira találtam meg. Női táncosokban jobban megvan ez a precizitás, de azért fiúk is szerepelnek a darabjaimban, például Grecsó Zoltán volt a Basta cosí! című előadásban, de az nem igényelt annyira aprólékos munkát, illetve az Ahol az álmokat foglyul ejtették című produkcióban Kelemen Krisztián és Fülöp László. Vannak tematikák, amelyek a nemek aránya miatt ki is esnek. A pályám elején sok párkapcsolati dolgot készítettem, meg is kaptam utána, hogy csak erről a témáról szólnak a darabjaim. De én úgy érzem, hogy a Hull az elsárgult… vagy a Lépni sem, nézni sem… segítségével nagyjából elmondtam, milyen színeit láttam, éreztem meg ennek a területnek. Persze nagyon remélem, hogy lesznek még olyan fiútáncosok, akikkel hosszú távon együtt dolgozhatok majd.
Tényleg nincs semmilyen ideológiai magyarázat e mögött?
Tényleg nagyon kevés az olyan táncos, aki számomra megfelelően tudja tolmácsolni a mozgásnyelvemet. Még a lányok sem mindig, de hadd emeljem ki például Egyed Beát, aki amikor bejött a próbaterembe, elképedtem, hogy minden mennyire jól áll rajta, ilyen volt Arany Virág is. A Mit tudjátok ti című Karády-darabbal kapcsolatban viszont eredetileg is azt éreztem, hogy női darab, amelyben komolyabb szerepe végeredményben egy férfinak, Gergye Krisztiánnak van, az ő szerepe nem is táncos jellegű. Nagyon ragaszkodom egyébkén azokhoz, akiket megszerettem, akikkel jó dolgozni. De az is előfordul, hogy „hozzám csapódnak” emberek, így volt például Kelemen Krisztiánnal, akivel a Közép-Európa Táncszínházban találkoztam, és utána másoktól is hallottam, hogy szívesen dolgozott velem. Fülöp László pedig megkeresett, korábban eszembe sem jutott, hogy érdekelné a velem való közös munka. Utóbbit nagyon fontos szempontnak tartom.
A férfiak egyébként jellemzően milyen szerepet játszanak a darabjaidban, milyen minőséget hordoznak?
Gergye Krisztián az említett darabban egyfajta konferanszié, két férfitáncos (Barabás Béla, Novak Gábor) pedig nagyon erős férfienergiát visz a színpadra egy tangó segítségével. Krisztián köztes figurája ellenpontozza a Karády-dalok szentimentalista világát. A két férfi pedig inkább a férfiak hiányát szimbolizálja. De a darab tényleg tipikusan női, nekem olyan, mint egy hatalmas interjú.
Interjú, veled?
Velem is, de a táncosokkal is, bárkivel. Egy kritikus írta, hogy szerinte elcsépelt kérdés az „akarsz róla beszélni?” Én azt gondolom, régebben talán tényleg poénnak tekintettük, ma viszont nagyon aktuális. Például olyan ismerőseim is járnak pszichológushoz, akik régebben kifejezetten távol tartották magukat ettől az egésztől. Alig van olyan a környezetemben, akinek nincs legalább egy pszichológusa vagy jósnője, egészen hihetetlen. Az előadás tehát olyan, mint egy nagyinterjú, és a végén elhangzik a kérdés: „te mit mondanál, ha egyetlen szóban kellene összefoglalnod az életedet?” Különös, hogy milyen kemény szavak hangzanak el a többféle generációs táncosnők szájából. Az első előadás végén a kérdésre még a tangós fiúk is válaszoltak. Mindketten azt mondták, álom. Ez az egész darabnak adott egy idézőjelet, keretet. A lányok részéről olyan szavak hangzottak el, mint radír, oszlás, hiány, felhő. Amikor először hallottam, a radír számomra nagyon megrázó volt. Érdekes, hogy egyedül a külsős fiúk használtak igazán pozitív kifejezést. Többen a fejemhez vágták egyébként, hogy túl komolyan gondolom Karádyt, szerintem nem így van, a szöveg számomra itt mellékesebb, inkább helyzeteket rendeltünk hozzá a dalszövegekhez.
Mi az, ami Karády Katalinból megjelenik benne?
Főképpen a dalok, az általuk hordozott szentimentalizmus, nincs igazán életrajzi vonatkozása. Már régóta szerettem volna az ő dalaira dolgozni. Bennem sokszor van olyasféle kíváncsiság, hogy mit bír ki az anyag. A Hull az elsárgult… esetében például először csak egy duett létezett, Góbi Rita és Szabó Csongor előadásában, és kérdés volt, hogy ki lehet-e hozni belőle egy egész darabot is. A Pillangó balladánál az volt az érdekes, hogy vajon mennyi ideig bírható ki, hogy valaki, ahogy a darabban Nagy Csilla, hosszú ideig, esetünkben huszonöt percen keresztül háttal áll egy előadásban. Engem a forma nagyon erősen izgat, szerintem nem baj, ha egy alkotónak a formai érdeklődése időnként esetlegesen erősebb, mint a mondanivalója. A Bolero esetében is így történt, 2010-ben a Trafóból érkezett egy felkérés, hogy csináljuk meg a korábban a Mini-a-túrák sorozat keretében bemutatott lámpás darabom egész estés verzióját, így lett egy eredetileg húsz perces darabból hetvenöt perces, hiszen Steve Reich zenéjét csak nem vághatom meg. Majd a legtöbben azt mondták, hosszú lett és unalmas. De volt olyan, aki életében először hallotta ezt a zenét, és teljesen elvarázsolódott. A kritikusok pedig unták. A határok feszegetése tehát veszélyekkel jár. A Karády Katalin-dalok esetében pedig az izgatott, hogyan lehet köréjük mondanivalót találni, és kortárs mozgásanyaggal párosítani őket. A munka elején egyébként kétséges volt, hogy kizárólag ilyen dalok legyenek-e, vagy keverjük őket valami nagyon maival. Az alap pedig az volt, hogy legyen egy óriási interjúszerűség konferansziéval, és nem is akart mélyebb lenni ennél, inkább egy showszerű valami, amelyben egy vidámabb szólót követ például az oszlás kifejezés egy interjúban. Ez a kettősség Karády dalaiban is megvan.

Említetted, hogy a táncosok a saját asszociációikat is beleszőtték az előadásba. Mennyire engedsz számukra teret a munka során?
Azt hiszem, a Nagyon jól vagyok, lszi ne keress! volt a határvonal. Én nagyon sokáig úgy működtem, hogy centiről centire belőttem a táncosaimat, ennek köszönhetően a munkák nagyon pontosak is lettek. Szerintem a mai napig nem érzik úgy, hogy olyan nagy szabadságuk lenne, de volt változás. A szógyűjtésnél például kifejezetten érdekelt, hogy megmutassák önmagukat. Feltettem azt a kérdést is, hogy ki mitől fél a legjobban. Nagyon izgalmas volt, hogy mennyire hasonló téma körül mozgott a lányok válasza. Továbbá alkalmazni szoktam azt a kreatív gyakorlatot is, hogy felteszek mozgássorokat, amelyekből az ő szerkesztésük alapján születnek különböző kombinációk. Imádom ezt a feladatot, mert az én mozgásanyagom marad ugyan, de az ő szerkesztési metódusuk alapján.
Sokszor elhangzik veled kapcsolatban, és természetesen tapasztalható is, hogy te olyan koreográfus vagy, aki nem ismétli önmagát. Ezt te is így látod? Van esetleg mégis olyan szál, ami összeköti a darabokat?
Számomra is fontos, hogy ne unjam meg magam. A mozgásanyag egyébként nyilván hasonló és az ízlésem is, de ezek külső szem számára jobban érzékelhetőek. Amikor a Közép-Európa Táncszínházban készítettem a Valami történ(e)t című darabot, amely Virág Melinda koreográfiájával együtt ment le aznap este, az előadás után egy kritikus azt mondta, nem tudta beazonosítani, hogy melyik az enyém. Nagyon örültem neki.
Ennek nem feltétlenül örülne mindenki.
Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy megleptem. Számomra is fontos, hogy mindig új és új dolgokat tudjak kipróbálni. Ebben sok tudatosság is van, ezért vagyok szomorú, amikor ezt az ívet nem látják, nem értékelik. Mostanában kezdett előtérbe kerülni nálam a kérdés: kinek készítsek darabot? A nézőknek, a szakmának vagy a kritikusoknak? Elég sok előadást nézek, heti szinten egyet biztosan, én magam is észlelem, hogy szakmabeliként jóval kritikusabb vagyok másokkal szemben, és igyekszem is magam visszafogni, mert ha láthatóan van benne ötlet, munka, azt nagyon értékelem. De már nehéz egymást meglepnünk. Én ráadásul elsősorban magamat akarom, és az ember attól is szorong, hogy a táncosai ne unják meg.
A tematikában van kapcsolódás az egyes darabok között?
A befogadótól függ, hogyan értelmez egy darabot. A Basta cosí! esetében volt különös élményem. A szaksajtó nagy része szerint szerelmi háromszöget mutatott be, és bár utólag elismerem, hogy értelmezhető így is, de abszolút nem ez volt a szándékunk. Erre egy nem szakmabeli ismerősöm az előadás kapcsán a számmisztikáról kezdett el beszélni. Elámultam, mert azt is hozzátette, hogy szerinte köze nincs egy szerelmi háromszöghöz, ráadásul civilként kapcsolta össze a számmisztikával, amire én nem is gondoltam. Számomra a darab a változtatást nehézségéről szól, erre találtam a visszaszámlálást leképezésként, hiszen milyen nehéz is az 1-es számhoz visszajutni. Abban az időben az foglalkoztatott, hogy a semmittevés után egy igen aktív periódus következett, mire feltettem magamnak a kérdést: de akkor miért nem csinálom ezt már fél éve? Az emberek zöme persze a legegyszerűbb magyarázatot gyártja le. A korai darabjaimban az érzelmi dolgok jobban foglalkoztattak.
És azt sikerült eldöntened, hogy kinek csinálsz darabot?
Ez új jelenség az életemben, úgyhogy nem igazán. Régebben soha nem is volt ez kérdés, majd jött ugye a Felhőman, és sok ismerősömtől az volt a visszajelzés, nekik ezt tetszett a legjobban, mivel szórakoztató darab volt. Ők persze civilek voltak. Nem igazán tudtam ehhez képest a rossz kritikai visszhanggal mihez kezdeni. Az én darabjaim változtak vajon meg? A két dolog elvált egymástól, a kritikusok és a nézők véleménye, előtte ez egybeesett. Az új darab kapcsán is úgy érzem, a „nem” felé hajlik a szakmai vélemény.
Még nem találkoztam olyan koreográfussal, aki ilyen intenzíven követi a kritikai visszajelzéseket, a darabjai kapcsán idézni is tud belőlük. A legtöbbször erre a felvetésre az „én már nem olvasok kritikákat” a válasz.
Ez mindenképpen fontos visszajelzés, hiszen egy pályázathoz is kell csatolni kritikákat, persze lehetőleg jókat. Másrészt egy szakma része vagyunk, amely ráadásul a felett is ítél, hogy mennyi pénzt kapok. Ha egy ügyvédi irodában dolgoznék, akkor is meg kéne hallgatnom a főnököm véleményét, nem mindig a magam feje után menve csinálni a dolgokat. Igazából érdekelnek is a visszajelzések. Sokszor kapok például olyan kritikát, amely alapján ki tudom egészíteni a darab szinopszisát, mivel én nem tudom verbálisan olyan pontosan megfogalmazni, amit szeretnék, mint mozdulatban. Ha a pályám elején olyan kritikákat kapok, mint mostanában, már egészen biztosan elhagytam volna. Most már fontosabbak számomra a közönség részéről kapott visszajelzések. Például, a Facebookon nemrég írta nekem valaki, hogy a barátnője látta a Karády-darabot, nagyon tetszett neki, ő is szeretné megnézni. Vagy a következőt írta egy lány: „összefoglaljam egy szóban, milyennek találom a darabot? Elképesztő.” Vannak ezenkívül olyan emberek, akit okosnak tartok, fontos számomra, hogy mit gondolnak. De izgalmas volt az is, hogy a Felhőman esetében mennyire más olvasatok születtek, mint ami az én célom volt.
Számodra fontos, hogy mindig ugyanazok az emberek vegyenek körbe, amikor dolgozol? Van hozzájuk baráti kötődésed?
Van, ami persze nem mindig jó. Viszont én nem is nagyon tudnék enélkül dolgozni. Ha az ember elmegy egy színházhoz vagy idegen társulathoz, akkor nyilván koncentráltabban és távolságtartóbban dolgozik. Az első csapatomban, amely Csongor távozásával szétesett, mindenkit a barátomnak tartottam. Majd megérkeztek a fiatalok, és most már őket is a barátaim közé sorolom. És tényleg ragaszkodom hozzájuk, mert úgy gondolom, hogy akikkel dolgozom, extra tehetséges emberek, ráadásul beszélik az én mozgásnyelvemet, amely talán nem is igazából technikailag nehéz.
Miért olyan nehezen elsajátítható ez a mozgásnyelv?
Biztosan amiatt is, amit már említettem, hogy az indulásomkor mindent előre belőttem. Van egy képem arról, amit szeretnék, és ahhoz ragaszkodom. Sokszor vannak vitáink, akinek az alkata eltér az enyémtől, nem magas és vékony, már nehezebben sajátítja el, mert máshogy áll rajta a mozdulat. Emellett nem szélesen mozgunk a térben, minden aprólékos, ahogy ezt elkezdik koszolni, egy hatalmas katyvasszá válik.
Baráti körben ezt könnyű keresztülvinni?
A két dolog elválik, de vannak könnyebb és nehezebb próbaidőszakok. Megpróbálok úgy működni, hogy a táncos jól érezze magát. Talán azért szeretnek velem dolgozni, mert tisztelnek, és elhiszik, hogy amit mondok, abban igazam van.
És a körön túlra is nézel, kirándulsz olykor?
A Közép-Európa Táncszínház jubileumára készítettem egy produkciót, a Valami történ(e)t című darabot, a csapat, az általuk összpontosított energia lenyűgözött. Ezek mindig kihívások, félek is tőlük, de részben éppen azért vállalom el, mert nem győzhet a félelem. Pont azért mondok igent, mert nagyon be vagyok ijedve. De a vendégmunkák inkább színházakban jellemzőek, alkalmazott koreográfusként. Utoljára a Szekszárdi Német Színházba kértek fel, a Hamupipőke című darabban színészekkel dolgoztam együtt, és nem kellett alkalmazkodnom egy fölöttem álló rendezőhöz. Sok közöm nincs a gyerekekhez, de amikor bejöttek, majd kacagtak, az elképesztő élmény volt. Előtte sokáig Harangi Máriával dolgoztam, akivel együtt végeztünk a Színművészeti Egyetemen. Közös munkánk volt például a Gólyakalifa az Operaházban. Legutóbb pedig Laboda Kornél vizsgadarabját koreografáltam az Ódry Színpadon, igen vicces színészekkel.
Évadonként általában hány saját bemutatód van?
Általában egy.
Ez bizonyos szempontból szinte luxusnak számít, más értelemben nagyon kevés. Hogyan engedheted meg magadnak?
Szerintem ennek van realitása, az embernek kell az idő, hogy feltöltődjön. Másrészt most ellentmond ennek, hogy éppen érzek inspirációt arra, hogy belekezdjek egy újba. A Mit tudjátok ti című előadást májusban kezdtük el próbálni, majd jött a nyár, ami többé-kevésbé szét is szabdalta. Végül megérkezett az ősz, és mindenki szét is széledt, logisztikailag sem tudnám a táncosaimat befogni. Legközelebb tavasszal térhetünk vissza rá. Az NKA-tól egyébként én soha nem kaptam többet egy produkcióra 1,2 millió forintnál, ehhez a működési támogatásomból hozzá is kell tennem 1-1,5 millió forintot. Ha novemberben utóbbit végre megkapom egyáltalán, akkor ez az össze egyből le is vonódik belőle. Tehát ha szeretnék is még egy produkciót készíteni, anyagilag sem engedhetném meg magamnak. Legfeljebb egy szólót. Az ember vagy tavasszal vagy ősszel mutathat be előadást. Engem inkább az szomorít el, hogy rengeteg munkával megszületnek a darabok, majd elhalnak. Mikor újra lehetőséget kapunk, elölről lehet kezdeni az egészet. Nem tudom, én voltam-e ügyesebb régen, vagy a rendszer változott. A Felhőman például csak a bemutatón ment le, és annyi. Pedig borzasztóan sokat változik, fejlődik egy darab, a Pillangó ballada például köszönőviszonyban sincs már azzal, ami a premieren volt. Nonszensz, hogy 2 millióért készül egy darab, amit kétszer tudok eljátszani.

Hol van akkor a hiba? Túl sok az alkotó?
Igen, nehéz játszóhelyet találni. Előző nyáron a Hull az elsárgult… kapcsán például hosszan leveleztem a Gödör Klub olyan munkatársaival, akik valószínűleg nem is ismernek engem, arról, hogy hadd mutassuk be INGYEN a darabot, idén nyáron A katona története esetében szintén sok küzdelem volt, de az előadás végül pótszékes teltház lett. A Merlin Színház most újra nyitott a tánc irányába, ott Magács Lászlónak köszönhetően van és lesz helyünk, a Mika Tivadar Mulató hasonlóan. De az én darabjaim eléggé tér- és földigényesek, úgy látszik, ezután már a tér nagyságához is kell alkalmazkodnom.
A tavalyi évad zárolása, majd elvonása, az idei támogatás késése hogyan érintett?
Az időzítés miatt okozott gondot, ha előre tudom, nyilván nem őszre, hanem decemberre időzítem a bemutatómat. Álmomban nem gondoltam volna, hogy október 11-én kölcsönöket kell felvennem ahhoz, hogy be tudjuk fejezni a munkát. Szerintem iszonyúan hálásnak kéne lenni annak a pár alkotónak, akik még nem döntöttek úgy, hogy elhagyják a pályát. A bemutatónk előtt két héttel kezdték el rebesgetni, hogy idén késés lesz, esetleg ismét zárolás is, és röhej, de azon kellett a munka közepén gondolkodnom, hogy mi lesz velünk anyagilag, nem tudtam a darabra koncentrálni. Elkezdtem azokat az ismerőseimet hívogatni, akik anyagi vagy kapcsolati tőkével rendelkeznek. Amikor mindez felmerült, összehívtam az embereket, és feltettem a kérdést: lemondjuk-e a bemutatót? A jövőben felmerülő költségeket akkor ugyanis még szét tudtam volna osztani közöttük. Azt mondták, csináljuk. Nem pénzt kérni kínos elsősorban, hanem a tény, hogy én, egy alkotó oda jut, hogy fel kell hívnia embereket, hogy pénzt kérjen tőlük. Szerintem mi soha nem voltunk, leszünk profitorientált terület.
Aktív vagy egyébként kultúrpolitikailag?
Alkatilag nem vagyok olyan típus, aki kimegy az utcára. Ki is kérem magamnak, hogy ilyen idők jöttek el. A Facebookon társulatként vagyok jelen, ami nyilván nem hivatalos, mert akiket én a társulatom tagjainak tartok, azok még másik ezer emberrel is dolgoznak. Szóval, a Facebook profilom kapcsán tettem fel magamnak a kérdést, megoszthatok-e olyan dolgokat az oldalamon, amelyek az én személyes meggyőződésemet tükrözik. És arra jutottam, hogy igen, mert most muszáj, de azért nem gondolom, hogy a politikával össze kéne fonódnia a nevemnek.
Vágysz olyan társulatra, amelynek a tagjai nem dolgoznak ezerfelé?
Jó lenne, ha egyszer megvalósulhatna, de bár nem akarok pesszimista lenni, azt kell mondanom, ez a csapat néhány pillanaton belül külföldön lesz. Egyre jobb fiatal táncosok kerülnek a pályára, és nincs semmi, ami marasztalná őket. Másrészt annak idején Csongor esetében is azt tapasztaltam, hogy amikor elkezdett Kun Attilával dolgozni, én abból is profitáltam. Nem is tudok annyit fizetni nekik, hogy kizárólag velem dolgozzanak, egy fiatal táncosnak pedig jó is, ha minél többet, többfélét tanul. Vannak nagy találkozásaim, de lehetséges, hogy csak én élem meg így, és aki továbbmegy, annak mással még nagyobb találkozása lesz. Úgy működik ez, mint a párkapcsolatok.
Külföldön mennyire gyakran léptek fel?
Idén csak kétszer voltunk, nincs menedzserem, és nekem macera ezzel foglalkozni. Varsóban a Nagyon jól vagyok, lszi ne keress!-t játszottuk, Londonban a Pillangó balladát. 2009-ben és 2010-ben is voltunk a Kanári-szigeteken, egy koreográfus versenyen, amelyhez egy turné is kapcsolódik, a résztvevőket a fesztivál igazgatónője választja ki. A nyolc kiválasztott közül két éve három magyar volt, megfordult már arrafelé az Artus Társulat, Fehér Ferenc, Grecsó Zoltán, Nagy Csilla, Réti Anna, pont azon mosolyogtunk, hogy a Kanári-szigeteken valószínűleg azt gondolhatják, Magyarország kortárs táncos nagyhatalom, egy közép-európai Hollandia.
Te jogot is tanultál? Sokszor merültek fel különböző ehhez kapcsolódó munkahelyek.
Elvégeztem a jogi egyetemet, az utolsó évet pedig már párhuzamosan jártam a Színművészeti Egyetemmel.
Előtte táncoltál is?
Én nagyon rossz táncos vagyok. Zákány Magdolna néninél tanultam táncolni, ahogy Ladjánszki Márta és Csabai Attila is. Majd az ő társulatának tagja lettem, ahogy Szász Dániel, Márta és Gergye Krisztián is. Akkoriban még nem volt olyan szintű professzionális képzés, mint ma a Budapesti Kortárstánc Főiskolán.
A joggal teljesen szakítottál is?
Dolgoztam a Belügyminisztériumban és ügyvédi irodában is. A Pillangó ballada idején elképesztően megosztott volt az életem. Az irodában ültem hat órát, amint kiléptem, mindent félre kellett tenni, gondolkodni a darabon, rohanni a próbaterembe, reggel kezdődött elölről az egész: iroda, próbaterem. Amikor a Nagyon jól vagyok, lszi ne keress!-t készítettem, már fizetés nélküli szabadságra mentem.
A Lábán Rudolf-díj megerősített abban, hogy jól döntöttél?
Egyrészt nagyon megtisztelő volt, örültem neki. Amikor átvettem, akkor éppen egy próbafolyamat közepén voltam, arra gondoltam, remek, de ettől még nem lesz könnyebb a munka. De jó olyan emberektől visszajelzést kapni, akik a zsűriben ülnek. Mindenesetre nem ezért csinálja az ember, nem ez az, ami megerősíti. Azt gondolom, mindig tudjuk, hogy milyen, amit csináltunk. Ha azonnal nem is, de mondjuk fél éve múlva megnézem videón, és képes vagyok objektíven nézni rá.
Volt olyan darabod, amit utólag rossznak tartottál?
Igazából nem (nevet).
Az interjút és a képeket készítette: Halász Glória