A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Pártay Lilla októberben 70. születésnapját ünnepelte, leghíresebb munkáját, az Anna Kareninát 1991-ben mutatták be a Magyar Állami Operaházban, ahol 50 éve dolgozik táncosként, koreográfusként. A kerek jubileumok alkalmából a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas mesternőt pályatársai, barátai is felköszöntették. Templomában, az Operaházban sétálgatva külföldi lehetőségeiről, családjáról, karrierjének rögös útjáról, a fiatal táncművészek nehéz helyzetéről és kutyájáról is beszélgettünk.

Rengeteg pályatárs, barát érkezik az Anna Karenina jubileumi előadására, és a köszöntésre; Hágai Katalin, Szakály György, Rotter Oszkár, Pongor Ildikó…, na jó, nem is sorolom tovább, egyszerűen jó látni.

A jubileumokon mindig meghatódom, nem is tudom sírás nélkül kibírom e, de azért az ünnepeket nem szabad túl komolyan venni. Figyeld meg, a gratuláció, pezsgős koccintás és egy kis beszélgetés után mindenki szalad majd haza. A ma estének azonban azzal is megadom a tiszteletet, hogy szakítva a több éves hagyománnyal fekete ruha helyett színeset választottam. És igen, örülök a barátoknak, mert sokan vannak itt… Ötven év alatt szerencsére rengeteg rendezővel, táncművésszel, karmesterrel, zenésszel hozott össze a sors. Addig amíg csak táncoltam, a szakmának szűkebb területén mozogtam, ám akkor is voltak impresszáriók, akik lehetővé tették, hogy külföldre utazhassak. Nyári szerződéseim is szép számmal akadtak, melyek elsősorban a megélhetést biztosították. A két hónapos vakációk helyett én mindig dolgoztam, és miután Várnában, a balett-versenyen 1968-ban első koreográfiámmal díjat nyertem, nyitottabbá vált a világ is. Berlinbe kaptam szerződést, mely felfokozott, munkával teli időszakot hozott. Előfordult, hogy felszálltam a repülőgépre, este a Komische Operben a Hamupipőkében léptem színpadra, másnap pedig Budapesten a balett-rúd mellett gyakoroltam. A politikailag és szakmailag is igen izgalmas és színes hatvanas évek végének oxigén-dús változásai szerencsével kecsegtettek, nem kellett azért küzdenem, hogy átlépjem a határt. A Hattyúk tavában pl. először Münchenben táncoltam. Ezt azonban csak egy darabig lehetett bírni.

partaylilla70_eder

Nem gondolt arra, hogy külföldön telepedjen le? Hiszen olyan időkben is eljutott nyugati országokba, amikor ezt még nem tehette meg mindenki. Vonzó lehetett. Táncolt Berlinben, Monte Carlóban, a müncheni Staatsoper szólistája volt, de még Peruban is fellépett.

Ó, persze, hogy felmerült bennem, azonban családi helyzetünk nem tette lehetővé.  A húgom elhagyta az országot, és ezután politikailag elítélendő társaságként jegyeztek minket. Három évig útlevelet sem kaptam, mentoraimnak köszönhetem, hogy később ezt az intézkedést visszavonták. Ráadásul idegenvezetőként dolgozó testvérem disszidálása olyan traumát okozott szüleimnek, hogy akkor már végképp eldőlt a sorsom, tudtam, hogy nem hagyhatom el őket. Megbarátkoztam a gondolattal, hogy én itthon fogok karriert építeni, ugyanis olyan időszakról beszélgetünk, amikor a munkavállalás vagylagos volt, nem lehetett kétlakiként dolgozni, csak bizonyos meghívásoknak tehettem eleget. És van még valami, imádok Magyarországon élni.

Művész családból származik, felmenőiről mindig sokat és büszkén mesél.
Festőművészek voltak szüleim, édesanyám 94 éves koráig élt. Szeretném ha gyűjteményes kiállításuk végre megnyílhatna, ők ugyanis sajnos mindenről lemaradtak. Nehéz korszakba születtek. Édesanyám apja, Éber Sándor egyházi festő volt, a monumentális feladatok, a freskófestés vonzotta elsősorban. Élete során 22 templom, illetve iskola falát díszítette faliképeivel. Hozzátenném, hogy remekül rajzoltam én is, de azt gondoltam, nekem ehhez már nincs kedvem, ráadásul jó géneket örököltem. Öt éves koromban választottam életcélt, azóta tudom, hogy erre születtem, a balett a mindenem, az Operaház a templomom. Milyen érdekes azonban, hogy pénz híján is el lehetett érni a célunkat. Klasszikus művész család sarjaként sajnos nehéz anyagi körülmények között nőttünk fel testvéreimmel, de Nádasi Ferenc magániskoláját ajánlották nekünk, ahol Kun Zsuzsa, Fülöp Viktor és Orosz Adél is tanult. Anyukám megígérte a mesternek, hogy lefesti ha felvesz engem. Nádasi csak annyit fűzött hozzá; majd ő eldönti, hogy jó e a lány, és ha megfelel, akkor nem kell fizetni. Megfeleltem. 1961-ben bekerültem a színházba, ahol természetesen a karban kezdtem pályafutásomat és az utolsó sorból az elsőbe kerülni nagy mutatvány volt. Rengeteget tanultam, még az idősebb balett művészek lábfejeit is folyamatosan vizsgáltam.  Érdekelt, ahogy  Kun Zsuzsa zuhanás nélkül ereszkedik le a cipőjéről. Szeretném látni  amint a mai fiatalok ellesik a technikákat elődjeiktől, de ők nem ilyen lelkesek.

Ön egyszer azt nyilatkozta, hogy egy dolog hajtja, a maximalizmus, azaz mindent a közönségért… Sikeres bemutató után megnyugvással dőlt hátra, vagy elkönyvelve a nézők szeretetét már is rohant a következő feladat után?
Nos, már nem vagyok annyira mazochista, hogy ne élvezzem a sikert. Korábban sokat ostoroztam magamat, és ennek ellenére is azt mondhatom teljes értékű az életem. Háztartást vezettem, mindig volt kutyám, családtagjaimat ápoltam és még most is kertészkedem. Az önsajnálat is elmúlt, már nem dőlök hátra az ágyban siránkozva ha valami nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. Sőt, ég bennem a tettvágy így nem eresztek le. Ez tart fiatalon.

Ezek szerint a mozgás a mai napig fontos része életének? Persze ha valakinek vizslája van, akkor nem ülhet egy helyben….
Még a sétáltatás is kondiban tart, kikapcsol, de a sors kegyeltjeként kaptam egy olyan testet, ami nem igényel komolyabb karbantartást. A mai napig annyit eszem, amennyi jól esik, dolgozom, rohanok. Azt sajnálom, hogy alkotásaim közül mindig csak egy vagy kettő szerepel repertoáron és rengeteg idő eltelik néha a darabok között. Az Anna Karenina három év után látható újra. 1991-ben irgalmatlan küszködés árán mutattuk be, mikor kész lett ugyanis közölték, hogy nincs rá pénz. Szó volt arról, hogy gépzenével megy majd az előadás, amit eleve kizártam. Talán azért is kellett várni a premierre, mert soha nem a kapcsolatrendszerért, hanem csak a munkának éltem.  A véleményem mellett végig kiálltam, nonszensznek tartottam, hogy egy egész estés Csajkovszkij művet magnóval játszunk. És győztem. Pont ezért mondom, hogy ez a 50 év leginkább egy hullámvasúthoz hasonlítható.

Koreográfiáját táncművészekre, táncművészeknek írja. A Tolsztoj adaptáció esetében kik inspirálták?
Bizony, amikor a Kareninán dolgoztam, két balerina lebegett előttem, Pongor Ildikó és Hágai Katalin. Vronszkijként kizárólag Solymosi Zoltán tudtam elképzelni habitusa, kiállása és tehetsége miatt, és Szakály György is inspirált. Mindig figurákban gondolkoztam.  Amikor azonban generációt ugrunk, nagyon nehéz megtalálni a tökéletes karaktereket, elképzelhető, hogy hónapokig kell gyúrnunk valakit azért, hogy megfelelő legyen az adott szerepre. A technikai tudás csak egy szelet, de nagyon sok múlik a színjátszáson. Elmesélem mit is tettem szerelmes ifjúként. A várnai versenyen eredetileg egy egészen más koreográfiával indultam volna, de az nem hozott lázba.  A Manon Lescaut viszont annál inkább. Megnyílt a föld az előadás közben. Rám olyan hatással volt a nyitánya, hogy azonnal megindult bennem a mozdulat, megszületett első művem. A partnerem, akár csak Seregi László és akkori igazgatónk, Lőrinc György rábólintottak az ötletemre. Később a BBC riportere megkérdezte, hogyan tovább, mire azt válaszoltam, hogy táncolni szeretnék még hosszú évekig és ha eljutok odáig, hogy marad bennem ötlet és gondolat, akkor szívesen készítek koreográfiákat.

Erre jóval később, 25 év elteltével került sor.
És én ezeket az éveket végig- sőt túltáncoltam, még 50 évesen is főszerepem volt.

A jubileumok alkalmával kívánt valamit, 2011-ben mit üzenne a BBC-nek?
Azt szeretném, hogy legalább kettő vagy három művemet, vetésforgóval visszaállítsák. Én azzal is maximálisan egyet értek, hogy szükség van a tradicionális előadásokra. A Hattyúk tava izgalmas és jó, mert formában tart és a klasszikus alapokat erősíti, de Seregi mester darabjain kívül a Pártay művek azok, amelyek nemzeti balett értékűek. Tarsolyomban van egy újabb nagy balett, Munkácsy élete az Aranyecset nyomán. 2009-ben benyújtottam az ötletet, a bemutató jövő tavasszal lett volna, aztán jött a köztes igazgató váltás, a vezetőség törölte a programból. És itt ismét beigazolódott, hogy a mi szakmánk körforgásból áll, vákuumszerűen hol beszippant és rengeteg feladatot ad, hol pedig kiköp magából. El lehet keseredni, de minek. Annyira mondjuk örülni sem szabad, mert nem tudhatod mi lesz holnap.

partaylilla70_eder2

Például új balett igazgató érkezik. Sok direktorral dolgozott az évek során, mit tanácsol a fiataloknak, az új szemléletet, a változásokat, hogyan kezeljék ?
Azt szoktam mondani, hogy soha ne foglalkozzanak mással, csak azzal, hogy mit érhetnek el az életben, mit adhatnak a közönségnek. Sorsdöntő a balettintézetben töltött idő, szemellenzős ember lesz belőlünk, nem tudunk kitekinteni. Ha megfogadnak egy jó tanácsot, nagyon kell nyitni, tanulni kell. Csak így lehet megúszni a teljes elkeseredettséget. Az is igaz, hogy mire erre rájönnek eltelik rengeteg idő, mert bölcsesség és évek kellenek ahhoz, hogy átlásd mit tehettél volna másképp. Én viszont nem tartoztam soha a feladó típusok közé. Most ugyanebben a cipőben járok, nem öregedhetek meg. Akárhány évet kell várnom, nekem még meg kell csinálnom a Munkácsy művet, meg kell mutatnom a közönségnek.

Híres munkái, az Anna Karenina, az Othello (a velencei mór), az Elfújta a szél is rengeteg izgalmas karaktert felvonultat, ugyanakkor a tragikus szerelmi történeteknél könnyen át lehet lépni a giccs és a természetesség határvonalát.
Nálam pont nem a túlzások dominálnak. Kétszer olvastam el a Kareninát sírva, még a ló halálát is megkönnyeztem. Amikor Finnországban dolgoztam Horváth Zoltán rendezővel 88 körül, megnéztem Tolsztoj drámáját finnül. Azonnal megfogott a lélektani része, nem is nyugodtam meg soha többet, zenét kerestem és tudtam, hogy csak Csajkovszkij lehet a megfelelő. Hatalmas regényből szűk forgatókönyvre szorítkoztam. És pont a sallangot hámoztam le róla, emberekben gondolkoztam, nem a körítésen. Nézd, én is akkor tudtam jól táncolni, ha történetet kellett előadnom mert a színészi véna balett-táncosként is meghatározó volt az életemben. A mai fiatalok hajlamosak a technikában elveszni, de a közönséget – én ezt vallom – meg kell fogni. A katarzist el kell érni, minden körülmények között. Leborulok a modern baletten, be is építettem koreográfiáimba ezen a területen szerzett tapasztalataimat.
Meggyőződésem azonban, hogy az Operaház programjában a tartalom nem mehet a látvány rovására. Szériában persze mehetnek a kísérletezőbb estek. Amikor három felvonásos produkciókon dolgozom, mindig azon elmélkedem, hogy figyelembe kell venni a múlandóságunkat is. Szeretnék olyan előadást alkotni, ami maradandó és hosszútávon működik.

Béjart- és Balanchine-darabokban is táncolt, és persze dolgozott a legnevesebb magyar koreográfusokkal: többek között Harangozó Gyulával és Seregi Lászlóval. A különböző látott és tanult stílusok közül sajátjának tekinti valamelyiket?
Nem hiszem, mivel én az imént felsorolt zseniális művészek esszenciája vagyok. Minél többet táncoltam, annál jobban összeállt a fejemben egy-egy koreográfia, persze szigorúan a saját karakteremnek megfelelően. Ha hiányzik a „megkülönböztethetőség”, kvázi az egyéni íz a munkádból, akkor talán nem ez a megfelelő pálya.  Viszont soha nem hittem a polihisztorokban, az egyszerre tökéletes alkotó- és táncművész aki még igazgatóként is dolgozik nem létezik. Azt vallom, hogy egyszerre egy területen lehet 100%-osan teljesíteni.

Azt mesélik, elképezetően kitartó és végsőkig képes harcolni ügyeiért. Ugyanez elmondható a fiatalabb generációról?
Őszinte leszek, nem lennék ma táncművész az Operaházban. A kor elvárásai nincsenek összhangban a művész lelkével. Úgy látom a huszonévesek tudatosították magukban milyen rövid életű ez a szakma, és ezért a maximumot szeretnék kihozni az aktív évekből, anyagilag. A logikát értem, de az én korosztályomnak ez nem adatott meg, így aztán soha nem a pénzen volt a hangsúly. Nem azért mentem Berlinbe, hogy meggazdagodjam, csak a szakmai fejlődésem, a kíváncsiságom hajtott. Mi vígan éltünk egy szobakonyhában a szüleinkkel 40 éves korunkig. A mai napig azért dolgozom mert van mit mondanom. Hidd el, szerencsére megengedhetném magamnak, hogy otthon ücsörögjek. 

Ücsörgésre most biztos nem lesz idő, lassan felgördül a függöny, az Anna Karenina után már a művésznőé a főszerep. Várjuk a Munkácsyról készülő előadást, ám leginkább sok hasonló estét és boldogságot kívánok!
Köszönöm. Látod, mosolygok, mert ez a péntek ilyen.  Most az okoz örömöt, hogy élvezem az eddigi munkám gyümölcsét. A tettvágy még hajt, a Munkácsy-baletten pedig remélem találkozunk.





Az interjút készítette: Vass Kata
Fotó: Éder Veronika