2011 decemberében tíz éves a Nemzeti Táncszínház, egyúttal az intézményt a kezdetektől vezető Török Jolán igazgatói regnálása. Az igazgatónő ugyan egy évtizede nem gondolkodhat nyolc órás munkaidőben és hétvégében, de a mindezért jutalmul kapott bizalom erőt adott a feszes tempóhoz. Amelyből egy év múlva kiszáll, és az új generációknak, különösképpen a legifjabb korosztály egyik képviselőjének, unokájának szenteli majd az idejét.

A tíz évvel ezelőtt kitűzött célokból mi került megvalósításra, mennyire sikerült megfelelni az akkor felrajzolt koncepciónak?
Amikor 2001-ben megtudtam, hogy én fogom vezetni az újonnan alakult Nemzeti Táncszínházat, akkor tisztában voltam vele, hogy az intézménynek az lesz a feladata, mint a húsz éve működő Táncfórumnak, vagyis a profi táncegyüttesek repertoárját mutatja majd be. A Táncfórum korábban infrastruktúra nélkül képviselte a társulatok érdekeit, fellépési helyszíneket bérelt számukra, ez cigányélet volt, hiszen egyik nap a Budapesti Operettszínházban, másik nap a Thália Színházban, majd a Madách Színházban vagy a Pesti Magyar Színházban léptek fel. Holott, aki valaha előadó-művészettel foglalkozott, az tudja, hogy egy helyszínen minimum két napot mindenképpen próbálnia kell egy társulatnak ahhoz, hogy minőségi produkciót állítson színpadra. Ezért volt nagyszerű, amikor megnyitotta kapuit a Nemzeti Táncszínház. Amikor elfogadtam az igazgatói pozíciót, tudtam, hogy nem képviselhetünk egy stílust. Éppen ezért olyan stratégiát dolgoztam ki, amelyben negyven társulat és minden stílus jelen van, illetve fontosnak tartottam, hogy a művészeti tevékenységen túl vállaljunk valami mást is. Ez a gyermekek és az ifjúság művészeti nevelése volt, amiben a profi együtteseknek ugyan már volt tapasztalatuk, de nem olyan mértékű és annyira változatos, mint ahogyan az a terveinkben szerepelt. Ezen az úton indultunk el, ezt elfogadták az együttesek is. Mondhatjuk, hogy tíz év alatt több generációt is felneveltünk, és arra is nagyon büszke vagyok, hogy megérintettünk egy rendkívül problémás korosztályt, a tinédzsereket, tizenöttől tizennyolc éves korig, akik küzdenek önmagukkal, a körülöttük lévő világgal. És ezt  táncelőadásokkal értük el, ami nagyon jó érzés. Éves szinten pedig tizenhárom-tizenöt új produkció született, ehhez mi is hozzájárultunk, inspiráltuk az alkotókat. Arra szintén büszke vagyok, hogy ezek az előadások nem egy színházi évadon keresztül, hanem több szezonban is műsoron vannak a Nemzeti Táncszínház repertoárján, ami már önmagában tükrözi a minőséget, mert ha egy darab kevésbé sikerült, azt nem lehet több évadon át eladni. A megnyitásunkat követő időszak elismerését tükrözi az is, hogy a kulturális kormányzat úgy döntött, hogy a 2005-ben megnyílt Művészetek Palotájában is jelen lehetünk. Az alkotóink meg tudták mutatni, hogy ők is képesek grandiózus műveket létrehozni. Olyan alkotások születtek, amelyek kedvéért vidékről is a fővárosba utaztak, hogy láthassák őket.



A tíz évvel ezelőtti sajtó lelkesen üdvözölte a Nemzeti Táncszínház létrejöttét, mondván, hogy a „táncszakma végre kőszínházat kapott”. Amilyen magasztos, olyan nyomasztó is lehet: egyetlen intézmény képviselni tudja, le tudja képezni az egész szakmát?
Tulajdonképpen mindig is volt a szakmának igénye erre, de nem talált meghallgatásra. Amikor a kulturális kormányzatnak már nagyon elege volt abból, hogy a szakma kiabál, akkor megteremtették a Táncfórum számára a képviselet lehetőségét, amely idézőjelbe téve volt csak befogadó színház, a már említett okok miatt. Nem rendelkezett repertoárral, infrastruktúrával, csak megkapta a színházbérlés lehetőségét. Nagy munka volt a maroknyi kis csapat számára a nézőkkel olyan intenzív kapcsolat kialakítása, hogy mindig magukkal tudják vinni őket az éppen aktuális előadás helyszínére. A megalakult intézmény biztonságot jelentett, nekünk, a társulatoknak és természetesen a nézőknek, hiszen lehetőséget adott arra, hogy a táncművészet nézőinek számát bővítsük. Ahhoz nem fért kétség, hogy itt minden stílusnak jelen kell lennie, de természetesen eközben nem feledkeztünk meg arról, hogy például a vezető amatőr együttesek jubileumi rendezvényei, a táncélet nyolcvanéveseinek születésnapi ünnepségei itt történjenek meg. Létrehoztunk fesztiválokat, illetve az is benne van a hétköznapjainkban, hogy az itt látható produkciókat belföldre kiajánljuk, az együttesek tájolhatnak, eljuthatnak olyan hátrányos helyzetű településekre, ahol nincs színház. Mindazt, ami az alapító okiratban benne foglaltatik, sőt, azt meg is haladva, teljesítettünk.

Mennyiben volt hatással az igazgatói működésére, hogy eredetileg táncművész?
Ez nagyon hasznos dolog, már a Táncfórum idejében is az volt. De nem csak én dolgoztam gyakorló táncművészként korábban, hanem többnyire a táncfórumos munkatársak is, például Galambos Tibor és Salamon Attila. Ezért is fogalmazódott meg bennünk, hogy kell egy hely a táncművészetnek. A mi időnkben álmodni sem lehetett ilyesmiről. Továbbá merem remélni, hogy az együttesek és a nézők azt érezték, és érzik ma is, hogy ez a színház róluk szól. Bízom benne, hogy minden itt dolgozó átvette tőlem ezt a szemléletet, hogy mindezt szolgálni kell, csak akkor működik.

Már több olyan tevékenységet említett, ami a produkciós működésen túlra mutat. Mennyiben vált fórummá az elmúlt tíz évben a Nemzeti Táncszínház?
Létrehoztunk fesztiválokat, például a tánc világnapja tiszteletére kizárólag mi rendezünk fesztivált, holott a világ szinte minden pontján megünneplik. Sokáig szervezői voltunk a győri Magyar Táncfesztiválnak. Jövőre lesz tíz éves a Keszthelyi Táncpanoráma, amely kihelyezett miliőben szolgálja a turizmust. Ide tartozik a fiatalok művészeti nevelése, a beavató program középiskolásoknak, olyan fantasztikus moderátorokkal, mint például Novák Péter. Rendszeresen járunk a düsseldorfi kulturális vásárra, ahol a magyar társulatokat képviseljük. És nem utolsósorban fesztiváljaink alkalmával neves külföldi együtteseket hozunk Magyarországra, a szakma és a közönség örömére. Ez egy nagyon komplex, nem szokványos színházi tevékenység.

Az évtized kultúrafinanszírozási hullámzása hogyan érintette a színházat? Mi volt a mélypont?
Nagyon boldogok voltunk, amikor megszületett a döntés, hogy a Művészetek Palotájában kapunk évente száz napot, illetve az ehhez szükséges finanszírozást. 2006 őszén borzasztóan nagy krízis volt, amikor ezt a támogatás elvették. A jelenlegi büdzsénk nem éri el a 2002-es év szintjét. Ami pozitív, hogy nagy összefogás van a Nemzeti Táncszínház és a társulatok között, nem engedtünk a szakmai nívónkból, most is születnek új művek, változatos a repertoár. A történetnek van egy sajnálatos és szégyenletes pontja is, nevezetesen, hogy az előadások költségtérítése annyira alacsony, hogy sokszor a fellépők bekerülési költségeit sem fedezi, szinte nekik kerül pénzükbe, hogy előadnak egy produkciót. De azt gondolom, ők is érzik, hogy milyen itt a nézőközönség, milyen remek táncművészetet szerető bázis jött létre tíz év alatt, akiket kár volna elveszíteni azzal, hogy csökkentjük az előadások számát.

Milyen ez a közönség?
Nagyon jó. Értő szemmel nézik az előadásokat, befogadóak. Érdemes felhívni a figyelmet a vendégkönyveinkre, a beírások nagy része arról szól, hogy milyen magas színvonalúak az előadások, hogyan érintik meg a nézőt, miképpen köszönik meg a havonta váltakozó képző- és fotóművészeti kiállításokat. És az is jellemző, hogy magát az épületet, ezt a kis ékszerdobozt dicsérik.

Amelyből 2009-ben majdnem ki kellett költöznie a Nemzeti Táncszínháznak. Milyen volt megélni?
2009 tavaszán reppent fel a hír, de fantasztikus volt az összefogás, ahogy a szakma és a nézők kart karba öltve kiálltak értünk. Ma is őrizzük azokat az aláírt íveket, amelyeket végül szerencsére nem kellett használnunk, mert a botrány elcsitult, és fellélegezhettünk. Ugyanabban az évben pedig átvehettük a Príma Primissima Díjat, ami végképp elűzte a fejünk fölül a viharfelhőket.

A működésük megkezdése óta maga a táncszakma mennyire alakult át? Hatékonyabb lett például összefogásban, reprezentációban, a közönség megszólításában?
Kétségtelen, hogy itt lehetőséget tudtunk biztosítani az utóbbira, például a tánctanítások, közönségtalálkozók alkalmával. Az itt fellépő társulatoknak bővült a nézőközönsége. A szakma szeret itt fellépni, idejönni, ez az otthonuk, jó látni, amikor találkoznak egymással, nézik a másik előadásait. Szerintem fantasztikus dolog, hogy a vidéki társulatoknak itt van a rendszeres budapesti fellépő helye. Nem érzékelem egyébként, hogy a táncszakma egységesen fel tudna lépni, bár ahogy a mi ügyünk is bizonyítja, nagy dolgok érdekében képesek együttműködni, akkor állami, önkormányzati, független társulatok egyaránt kiálltak a színházért.

A fiatal alkotók felé mennyire nyitottak?
Vannak nálunk fiatalok, hogy csak néhány nevet említsek, Barta Dóra, Duda Éva, Fodor Zoltán is rendszeresen dolgozik a színházban, a Refektóriumban gyakori fellépő Feledi János.

Utóbbi nyertes, 2011-es igazgatói pályázatában, amelynek folyományaként még egy éven át, 2012 végéig irányítja a Nemzeti Táncszínházat, azt kérte, az intézmény új vezetője 2012 júliusától már dolgozzon Ön mellett az intézményben. Milyen tulajdonságokkal rendelkező direktornak adná át nyugodt szívvel a színházat?
Sok dolgot át kell beszélnünk, át kell adnom ahhoz, hogy zökkenőmentes legyen a váltás és a színház működése, ezért kértem ezt a megoldást, azt gondolom, ez így etikus. Ha más jön ide, annak nyilvánvalóan más jellegű tervei, koncepciója lesznek. Fontos azonban a nyitottság, az, hogy képes legyen megtartani a sokszínűséget, az alázat, amivel a befogadó tevékenységet szolgálni lehet. Sokkal nagyobb reklám kellene a magyar társulatoknak külföld irányába, hogy meghívásokat kapjanak nemzetközi fesztiválokra, színházakba. Ehhez nagyon komoly nemzetközi munkakapcsolatra lenne szükség, ezt nem tudtam megvalósítani olyan színvonalon, amilyenen szerettem volna.

Hogyan alakult akár a színházhoz kötődő vagy attól független tánctársulatok száma ebben a tíz évben?
Az elmúlt években osztódással szaporodtak, gyakori eset, hogy egy profi társulatból kiválik valaki, és rögtön saját formációt alapít. Nem gondolom azt, hogy ez helyes. Jelenleg körülbelül negyven társulat működik a szférában, szinte lehetetlen annyi előadást megvalósítaniuk, főleg úgy, hogy ahhoz nézők is üljenek, amelyre a működésükhöz szükségük volna. Ezért tartom fontosnak, hogy bel- és külföldi forgalmazásra legyen nagyobb büdzsé, mint ami a rendelkezésünkre állt. A kérdéshez kapcsolódóan van egyébként egy történetem. Igazgatóként egy társulatvezetővel bementem egy kulturális államtitkárhoz. A válasza az volt a pénzért lobbizó társulatvezető számára, rendben van, ön alapított egy társulatot, de miért gondolja, hogy nekünk azonnal kötelességünk ezt eltartani? És ebben nagy igazság van. A szakma ezt még nem bírálta felül, hogy mit kell kezdeni azzal, ha valakinek kipattan a fejéből a társulatalapítás ötlete, megvalósítja, majd minden lehetséges fórumon pályázati pénzekért kiabál, miközben nagy és akár több évtizedes múltú társulatok küszködnek a megélhetéssel, szégyenletes táncosi fizetésekkel. Akkor miért osztjuk tovább az amúgy is szűk keretet? Ha valaki alkotni akar, bekopogtathatna például egy már létező együtteshez.



Kultúrpolitikailag mennyire aktív, vállal szerepeket?
Addig a pontig igen, amíg hiszek abban, hogy valamit lehet tenni. Ha úgy látom, egy helyzet értelmetlen, kilépek.

Volt erre példa?
Igen, sok évvel ezelőtt, amikor a független társulatok működési pályázatának kuratóriumi tagja voltam. Szóvá tettem, hogy mielőtt megítélem az összeget, szeretném látni, hogyan számolt el előző évadban az együttes, mire egy kolléganő azt mondta, ahhoz nekünk semmi közünk. Holott a számlák mögé a színházi szakember lát, nem a pénzügyi, formailag ezek többnyire rendben vannak. Akkor azt mondtam, ebben nem szeretnék részt venni, kiléptem.

A Táncpedagógusok Országos Szövetségének elnöke. Erre a társadalmi tevékenységre maradt tér az igazgatóság mellett?
Húsz éve végzem ezt a tevékenységet, méghozzá társadalmi munkában. Az elnökség egyébként nagyon jó, remekül azonosulnak azzal a szemlélettel, amit képviselek. Nagyon fontosnak tartom a szabadidő hasznos eltöltését. Nálunk hatalmas az amatőr táncmozgalom, minden korosztályban és mindenféle irányzatban, a néptáncban, a balettban, a divattáncokban egyaránt. Ezeket tanítják pedagógusaink, akiknek lényegében érdekvédelmet biztosítunk, önkormányzatokkal tartjuk a kapcsolatot, rendeletek előkészítésében kérik ki a véleményünket. Mindezen belül persze van erősíteni való, az a célom, hogy aki táncolni szeretne, aki ezzel szeretné eltölteni a szabadidejét, az tehesse, még akkor is, ha a családi büdzsé ezt nem engedné meg.

Nemrég törvényjavaslatot terjesztettek a korhatár előtti öregségi nyugdíjak megszüntetéséről. Mintha odafentről nem látszódna tisztán ennek a pályának a jellege.
A pályára való felkészüléssel a legtöbb időt egy professzionális táncművész tölti el, mégis az ő működése a legrövidebb. Ez megoldatlan probléma, ma már nemigen tudják a társulatok huszonöt évig foglalkoztatni a táncosokat. Ezért meg kéne alapozni a táncművészek fizetését, egzisztenciát biztosítani számukra. Ha nincs nyugdíj, hogyan is lehetne elősegíteni egy táncos számára az életpálya módosítását, azt, hogy ne legyen törés az életében?

Mik a tervei 2013-ra?
Miután átadom az igazgatói széket, először is szeretnék pihenni. Ez nem nyolc órás munkaidő, és nem olyan munkakör, amelynek keretein belül szabadon gondolkodhatsz a hétvégéről. Egy rendkívül fontos dolgot azért megéltem a tíz év alatt: ez a bizalom. Amit a munkatársaimtól és az együttesektől kaptam. Ugyanis az nagyon jó dolog, ha valaki este fél tizenegykor még felhív téged, és elmondja a problémáját, mert bízik abban, hogy odafigyelésre talál. Szeretnék pihenni, született egy csodálatos unokám, akit most még ritkán látok. Szakmai téren pedig nagyon szeretném elérni, hogy a gyermekek számára elérhetőek legyenek a remek programok, amelyekkel a szocializációjukat segíthetjük elő ebben a rohanó világban.



Az interjút és a fotókat készítette: Halász Glória