Szokatlan – ám annál is érdemesebb – helyre került egy állami elismerés idén március 15-én: a Magyar Ezüst Érdemkeresztet olyan valaki kapta, aki maga sosem táncolt, de két évtizede töretlenül dolgozik a táncművészetet kiszolgáló lényeges háttér-funkciókban, elméleti és gyakorlati síkon egyaránt. A díjat Halász Tamás a Táncarchívumban végzett munkájáért és a Parallel című folyóirat főszerkesztőjeként kapta. Régen éreztem egy kitüntetést ennyire fontosnak.

Készült már veled egyáltalán interjú?

Személyemet érintő nem, de szakmai szinten az én személyem nem is fontos, „nem erre szerződtem”. Egyetlenegy készült azért: egy komolyabb, háttérbeszélgetés-jellegű anyag, ami a nagyszerű cseh szaklap, a Taneční Zóna Magyarországgal foglalkozó számában jelent meg. Annak a kiadványnak afféle kommentátora, idegenvezetője lettem, így aztán velem is készült egy beszélgetés.

Szakterületünk elismert és tisztelt elméleti szakembere vagy. Te hogyan mutatkoznál be, mit tartanál fontosnak elmondani magadról?

Szervező-gyakornokként dolgoztam Szabó György mellett, a PeCsában, 1992-től. Írni is ekkor kezdtem, mégpedig először a Kortárs Csíra – Jump Magazinba, a Hargitay Ákos alapította, első olyan lapba, mely alapvetően kortárs tánccal foglalkozott. Huszonévesen sokfelé publikáltam, próbálkoztam még szépirodalmi dolgokkal is. Szokták rosszmájúan mondani: sok kritikus elfuserált művész és igazából a vágyott szakterületen kompenzál. Ez rám nem biztosan nem vonatkozik: grafikusnak tanultam, ki is élhettem-élhetem a művészi vénám.

Ez mennyire hat a jelenlegi tevékenységedre?

Ha például előadáson jegyzetelek: – rajzolok is. De az elméleti tudásrész is segítségemre van: nem árt az általános művészettörténeti háttér annak, aki mondjuk táncról kritikát ír (például képi utalások, kompozíció, párhuzamok elemzése terén). De az építészettörténeti és elméleti eszköztár is jól jön.



Térjünk át korábbi, szervezői munkádra: ez honnan indult?

A hajdani Casus-kollégium hallgatója lettem húsz évesen; nagyon vonzó volt akkor a művészeti menedzserképzés, óriási távlatokkal, – ma ez a távlat már jóval kisebb...  Az 1990-es évek eleje óriási jelentőségű korszak volt itthon – munkahelyemen, a Táncarchívumban mindent dokumentálunk, s mostanában különleges figyelemmel, elszorult szívvel nézek vissza, mi minden is történt másfél-két évtizede. Akkoriban, s már a rendszerváltás előtti években is számos érdekes, progresszív és világszerte ismert csapat jött a vasfüggöny, majd annak romjai mögé: én a rendszerváltást kamaszként éltem meg, a kultúra területén is rendkívüli élményekkel gazdagodtam. A tánc világa – idővel pedig az az összművészetiesség, amit az a látvánnyal és a zenével együtt nyújt – már egészen korán vonzani kezdett (gyerekkoromban két évig jártam Berczik Sári nénihez és rövidebb ideig néptáncra is). Még a PeCsa előtt, már a „Kisképzőben”, ahova középiskolába jártam, megérintett ez a világ.  
Érdekes emberek jártak hozzánk: némelyekből színész vagy táncos lett (mint Gold Bea, Mészöly Andrea, Szabó Győző és mások). A Casusban mi voltunk az első évfolyam, osztálytársam volt a tánc világában ismert Szabó Adrienn, Zsoldos László - és olyan remek szakemberek tanítottak, mint Fuchs Lívia, Regős János, Szkárosi Endre, Tana-Kovács Ágnes – és számtalan, alkalmi előadónk közt Szabó György is. Végül gyakornokként mellé kerültem, a Petőfi Csarnokba. Nagyon lényegesek nekem e kezdeti évek: a gyűlő tapasztalatok mellett fontos, olykor nemzetközi barátságok is szövődtek ekkor. Ma már eléggé elképzelhetetlen ez: kisinasként beszélgetsz egy világhírű művésszel Pesten, majd pár év múlva ott mászkálsz vele a városában… A Magyarországon először fellépő Meredith Monk társulatával például nagyot buliztunk egy barátom lakásában, megmutattam nekik a várost – aztán, pár évvel később ő vitt el a Ground Zerohoz.
A Petőfi Csarnokban töltött évek után az Artus produkciós munkatársa lettem az 1990-es évek közepén, a tapasztalt Beatrice Rossi oldalán: nagyon jó és szép időket tölthettem velük, később, egy évig a Szkéné Színházban dolgoztam. Ebben az időszakban alig írtam, lekötöttek a feladatok.

Dehogynem: a Kortárs Csírában például!

Na jó, kis butaságokat… Most viszont azon gondolkodom, hogy meg kéne írni a 90-es éveket, különösen a kor elképesztő vendégjáték-dömpingjét: ez egy igazi kegyelmi időszak volt. Épp az emlékeztet erre, ahogyan a pályájára emlékező Szabó György nyilatkozik szívszorító interjúkban, mesélve a pezsgésről is, ami akkor jellemezte a kortárs tánc területét: megszállottan lehetett akkor ezzel foglalkozni, s ő volt e kor szervező-főhőse. Csak egy példát hadd ragadjak ki, amikor például pár héten belül két világhírű Philippe is megfordult Magyarországon: Genty és Découflé meg a francia tánc világhírű együttesei, szépen sorban… ebben Alain Lombard-nak , a Francia Intézet akkori, a modern tánc iránt mélyen elkötelezett igazgatójának is oroszlánrésze volt. De Hollandiából, és (a nagyszerű Viveca Abrahamsnak, a British Council hajdani igazgatójának köszönhetően) Nagy-Britanniából is sűrűn jártak ide nagynevű vendégek: számukra izgalmas volt hozzánk jönni, míg másoknak egyenesen itt is élni.

Mikor kezdtél komolyabban írni?

A ’90-es évek utolsó harmadában. Az Ellenfény 1996-ban indult – oda elhívott szerzőnek Sándor L. István főszerkesztő. A lap kezdeti, hősi időszakában valódi műhelymunka kezdődött: élveztem, sokat kaptam akkor e szellemi közegtől.
Hetedik éve már magam szerkesztek egy lapot, a Parallelt, nagyszerű társaimmal közösen: szerkesztőként, „íratlan etikai kódexemben” három dolgot tartok alapvetőnek: humanizmus, ügyszeretet, értelem.

Nemcsak a szerkesztést, minden más munkát is ezek alapján végzel!

Köszönöm, igyekszem. Emberség, szelídség, okosság nélkül nem lehet dolgozni, s ami nem ezen alapszik, azt nem tolerálom. Emlékszem, amikor – kurátorként – például tettleges bántalmazással fenyegettek, hetekig zaklattak, azt nehezen bírtam, fel nem foghattam, hogy ide lehet jutni. Egyre durvul a közbeszéd: az online fórumokon még a színházi vonalon is a legalpáribb szintre süllyedt.
A Parallel egyik alapvetése, hogy ne a most uralkodó tendenciákat szolgálja ki. A Táncarchívum munkatársaként magam is tudom szavatolni, hogy komoly forrásokat kikutatva, hiteles és fontos, hiánypótló információkat tudjunk tovább adni. A lapnál szerkesztői elv, hogy terjedelem tekintetében tízezer karakternél alább nem megyünk, mert nem gondoljuk, hogy három mondat után mindenki elfárad: lényeges az összefüggések felfedezése, az elemzés – ez, például egy életmű összefoglalása meg nem fér bele pár mondatba. A munkám során folyton abba ütközöm, mennyire nem hagyunk nyomot magunk után. Nem írunk például leveleket, csak 6-8 mondatos e-maileket, pár szavas sms-eket küldünk. A Bartók és a tánc című kiállításunkat rendeztük pár éve, amikor egy Lengyel Menyhért-levelet megilletődötten a kezemben tartva belém nyilallt: utánunk, ebből a korból mi marad? 



Hogyan éled meg a kultúrát, az előadóművészeti területeket érintő változásokat?

Az elmúlt hónapokban arra kényszerültünk például, hogy lemondjuk a Táncarchívumnak járó összes külföldi szaklapot – a magyarok közül több még meg sem jelent az idén –, a folyóirat-polc aktuális része üres. A Dancing Times példányai 1930 óta szinte hiánytalanul sorakoznak a raktárunkban – 2011-ig. A legalapvetőbb dolgokra se jut pénz. Az Archívum amúgy igazán pezsgő hely: évente 2-300 kutatót, látogatót fogadunk. Alig van kapacitásunk professzionálisan gyűjteni: sok barátunktól, kollégáktól, társulatoktól kapunk különböző adományokat. Jönnek és beszélnek arról, hogyan élnek, dolgoznak, ha még egyáltalán – én meg néha szeretnék ólmot önteni a fülembe, hogy ne kelljen hallanom a sok keserűséget, amikről persze részletesen tudok. Alkotói erejük teljében lévő, nemzetközi szinten elismert művészek vannak tétlenségre kárhoztatva, tavalyi támogatásuk utolsó morzsáit élik most fel. Sokan vannak olyanok, akiket például a rengeteg külföldi szakembert ide vonzó, legutóbbi dunaPart platformon hívtak meg külföldre. Jelentős részüknek már esélyük sincs utazni.
Tánctörténészként és archivistaként, sokat tanulva a gyűjteményt vezető kollégámtól, barátomtól, Szúdy Esztertől, óhatatlanul összehasonlítok: milyen lehetett a tánckultúra, egyáltalán, a világ az Operaház megnyitásakor, vagy a XX. századi magyar balett születése idején. Milyen idők voltak, amikor művészek a haláltáborokból, vagy kitelepítésből jöttek haza, és először álltak oda a rúd mellé, először léptek be a próbaterembe… A múlt korszakai nagyon izgatnak, ezért tartom alapvetően fontosnak az „oral history” műfaját művelni: beszéltetni, akit még lehet. Emlékszem, amikor az Archívumban töltött első heteimben kezembe került egy stanecli, rajta egy elődöm kézírása: „ismeretlen mozdulatművészeti fotók, Dienes Gedeont megkérdezni”. Előtte pár héttel temettük el őt, a tekintélyes tánctörténészt, Dienes Valéria fiát. Most, amikor alig van, aki foglalkozik mindezzel érdemben, amikor dominál az önépítés, a felszínesség, amikor oly kevesen éreznek kedvet a látványos momentumokkal nem csábító, de nagyon kemény „aprómunka” iránt, amikor fontos kiadványok nem készülhetnek el, mert nem jut nekik támogatás, nem szabad hagyni, hogy a tánctörténet (közel)múltját a sírba vigyék magukkal annak résztvevő, érdemes, öreg tanúi. A múlt ismerete nélkül nem lehet építeni a jövőt. Ennek megértetése a Parallel egyik legfontosabb hivatása.
Nemrég volt nálam pár szakmabéli, fiatal barát: meséltem nekik Pór Annáról, a magyar tánc kilencvenhetedik évében, három éve meghalt nagyasszonyáról s persze, nem tudták, ki volt ő. Megmutattam nekik egy ötvenpercnyi felvételt, melyet akkor készíthettem, amikor órákat ültem nála Szúdy Eszterrel, ki napokig faggatta őt az életéről egy, a Parallelben megjelent sorozatához. (Anna néni nem akarta, hogy fotózzam: két linzer közé dugtam el titokban a pici gépet, - mint utólag kiderült, észrevette, de nem szólt… Aztán ez lett róla talán az egyetlen, hosszabb mozgókép.) Lenyűgözte őket…
Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet részeként működő Táncarchívum egyike Európa legnagyobb szakgyűjteményeinek. Hét éve dolgozom ott. Megdöbbent, hogy a szakma számos, meghatározó alakja azt sem tudja, hogy létezünk, pedig – egyebek közt – félmillió fotó és 9000 mozgókép-felvétel, egy ötezer kötetes könyvtár, közel kilencven hagyaték és száz folyóméternyi dokumentáció vár rájuk is. A gyűjtemény látogatottsága megötszöröződött az utóbbi időkben. A hatalmas állomány túlnyomó részét még nem lehet sajnos online áttekinteni: erre az egészre hét éve másfél dolgozói státusz jut.

Beszéltünk a 90-es évekről, a PeCsáról, de annak utóda, a Trafó most ki tudja, milyen irányt vesz majd. Te, aki Szabó Gyuri mellett indultál, hogyan éled meg mindezt?

Nagyon fáj. A Trafó nem csupán a tánc, de a színház, a zene, a képzőművészetek területén is rendkívüli szerepet visz: ezt komoly és a terepen, a helyszínen járatos ember nem vitathatja. A ház megnyitása óta legalább ötszáz produkciót láttam ott. Nem érzékeltem azt a bizonyos „ízlésterrort”. A finomhangoláshoz meg ott az asztal, ahová higgadtan le lehet, le kell ülni és civilizált stílusban beszélgetni egymással. Egy-két éve a kezembe került a világhírű bécsi táncfesztivál, az ImpulsTanz aktuális szórólapja, és megállapítottam, hogy a programban szereplő, nemzetközi produkciók jelentős részét már láttam itthon, s szinte minden felsorolt alkotótól-együttestől már valamit legalább. Szinte egytől-egyig a Trafó Kortárs Művészetek Házában.



A Színházi Intézet hosszú ideje, minden évben megjelenteti a Színházi évkönyvet: ennek társszerkesztőiként is precízen követjük a hazai táncélet történéseit, bemutatókat, vendégjátékokat, a magyar együttesek külföldi fellépéseit. Hét év alatt, ha nem akarom, akkor is átláthattam volna, kire van igény a nemzetközi porondon, ki jár valódi, „éles” turnékra, valóban fontos helyszínekre, jelentős fesztiválokra egy komoly és korrekt, hatalmas mezőnyt megmozgató, nemzetközi mezőnyből kitűnve.
Emlékszem jól az internet előtti időkre, a postán feladott demó-videókazettákra, halvány, eltévedt faxok, elkallódó levelek nyomorúságos világára. Mára ez alapvetően, minden porcikájában megváltozott. Egy kisiskolás gyerek is tele tudja pakolni magával a világhálót. A nyilvánosság karnyújtásnyira van. Démonokat fabrikálni, bűnbakot keresni, aki gáncsol – ez elég gyenge és vacak dolog. Mindamellett evidens, hogy pénz nélkül nincs utazás, egy jó menedzser meg csodákat tehet. De csodákat tehet az is, ha valaki tisztességesen megtanul egy idegen nyelvet, az viszont drámai, ha még az anyanyelvével sem boldogul. Fájdalmas, hogy a területről az elszegényedés miatt az a kevés, professzionális menedzser is kivonult legnagyobbrészt, aki az elmúlt húsz évben tette jól a dolgát.
New York-ban, bő egy évtizede volt szerencsém a hírneves Bebe Miller Dance Company előadását követő fogadáson részt venni. Az est prospektusában ott volt a szokásos – az összegek szerint kategorizált – támogatói névjegyzék is. Magánemberek névsora, akik pár száz, vagy éppen pár tízezer dolláros adománnyal segítik az együttes munkáját. A donátorok természetesen meghívást kaptak a bankettre. Beszédbe elegyedtem egy „aranyfokozatú” úrral és nejével, s rákérdeztem, mi viszi rá őket arra, hogy bőkezű támogatók legyenek, mire azt válaszolta: negyed századdal korábban, Miller az egyetemükön lépett fel. Azon az estén csókolták először meg egymást, azóta az úr tehetős orvos lett. Egy másik bolygó, természetesen, egy egyre távolodó galaxis…

Itthon Szögi Csaba próbálkozik hasonlóval a régi-új Bethlen Téri Színházban… de ejtsünk még pár szót arról is, amikor kurátorként dönthettél az általad jól ismert társulatok támogatásáról…

Nem szerettem azt a helyzetet. Sokkal jobban szeretek írni egy társulatról, mint arról dönteni, hogy mennyi pénzt kapjon. Ez alkat, személyiség kérdése. Igyekszem folyamatosan magamon tartani a szemem, bár van, aki szerint rólam a kritika lepereg. Van egy gyönyörű mondás: hatalmat csak annak szabad adni, aki ódzkodik tőle. Vagy pedig méltányolni kell az ódzkodását és békében hagyni, hogy csinálja a dolgát, amire mondjuk az életét tette fel. Ma kevés ódzkodó kerül döntési helyzetbe.
Fontos kincsünk a tisztesség, talán a legfontosabb, én pedig nagyon óvom a magamét. Rühellem játszani a mindenhatót. Véleményem van, ha a helyzet adja, leírom, vagy elmondom. Nem írok olyan társulatról például, amellyel valaha érdemi munkakapcsolatban álltam, hiszen engem sem kritikusnak hozott a gólya, a szakmai tevékenységem sokrétű. Soha nem megyek próbaterembe, soha nem akarom a nevem színlapon látni, legfeljebb, ha idéznek tőlem, de a színpadra, játéktérbe se szívesen lépek, mert az nem az én helyem, ott nekem semmi dolgom. A Táncarchívumban pedig nem lehet semmilyen jelentősége annak, mit tartok egy-egy alkotóról, előadásról.

Az interjút készítette: Lőrinc Katalin
Fotó: Arató Balázs