Tizenkét éves fonalat vesz fel Krámer György, aki a Miskolci Nemzeti Színházban eltöltött majdnem egy évtized után ezúttal egy független színház tánctagozatának vezetésére szerződött pályafutásának egyik korábbi helyszínére, Veszprémbe. A koreográfus szerint alapvető, hogy egy társulat nemcsak a városban, hanem a városnak is alkosson.

A korábbi veszprémi működése alatt indult Veszprémi Táncműhely gondolatiságából, ambícióiból mi örökítődik át a most alakuló tánctagozatba?
Más volt akkor a világ, igazából újrakezdésről van szó. Amikor nagyjából két évtizede Vándorfi László a Petőfi Színházban elkezdte igazgatói működését, munkatársul hívott engem, és nem kellett túlságosan sok időnek eltelnie ahhoz, hogy megfogalmazódjon annak a gondolata, hogy a színház a kortárs tánc műfajában is jeleskedhetne. Apró lépésekkel kezdtük el valaminek a felépítését, amit korszerű dolognak szántunk. Elsőre nemigen ment, hiszen ki kellett próbálni, hogy a műfaj egyáltalán elfogadtatható-e a veszprémi közönséggel, a Vándorfi előtti időszak ugyanis kifejezetten a klasszikus, főleg prózai színházra szorítkozott. Ha elő is fordult zenés darab, a kortárs táncszínháznak nem volt hagyománya. Mi pedig elkezdtünk ilyen produkciókat készíteni, dolgozott itt Lőrinc Katalin, Ladányi Andrea, Fincza Erika, 1998-ban pedig elindult a mai napig működő A Tánc Fesztiválja. Akkor tervbe vettük, hogy a színház tagozataként alakuljon egy önálló táncműhely, amely kizárólag ebben a műfajban produkál. 2000-ben azonban megszűnt a működésünk a Petőfi Színházban, tehát tulajdonképpen egy tizenkét évvel ezelőtti fonalat vesz most fel a Pannon Várszínház, amelynek vezetője szintén Vándorfi László, a társulattal pedig megalakulásuk óta folyamatosan együtt dolgozom. Az élet úgy hozta, hogy leszerződtem ehhez a színházhoz, és az igazgató kérése az volt, hogy az akkor félbehagyott terveket teljesítsük ki most. A világ és a körülmények persze megváltoztak. A Pannon Várszínház egy különleges képződmény, nincs fenntartója, állami támogatásban esetlegesen részesül, nem hagyományos vidéki kőszínházi struktúrával működik. Vándorfi kérése egyébként az volt, és az elképzelés találkozik az én gondolataimmal is, hogy ha felépítünk egy táncműhelyt, akkor kapaszkodjunk a környezetbe, a finanszírozás, a szervezeti felépítés szempontjából, és nem utolsósorban művészi értelemben.



Milyen jellegűek azok a változások, amiket említett?
Jelentős eltérés például az, hogy a Pannon Várszínház működése önálló, önfenntartó, ezért a csapat szabadabb. Ennek kell megfelelő formát találni a táncszínház műfajának esetében is.

A tánctagozatnak feladata az, hogy kiszolgálja a színház egyéb előadásait?
Ez egy teljesen önálló kapacitás, alkotóműhely, ami persze a színházon belül létezik, művészi programjával kapcsolódik a Pannon Várszínházhoz. Hozzá kell tennem, igencsak az elején vagyunk a dolognak, ez az első szezonunk, egy konkrét programunk van. Ladányi Andreával fogunk készíteni egy kétszereplős darabot, amely ötvözi a tánccal többek között a kortárs képzőművészetet és zenét. Amellett, hogy alkotótársak vagyunk, ketten is táncoljuk, ezzel lényegében egy névjegyet szeretnénk letenni, a bemutatót márciusra tervezzük.

Miért olyan későn lesz a premier?
Még nincs kiforrva a struktúra, idő kell a kialakításához, nem mondhatjuk, hogy van biztos felállás, például hat táncos, akikre hosszú távon számíthatunk. Csatlakozunk ahhoz a kortárs színházi szellemiséghez, amelyet a Pannon Várszínház képvisel, amelyben nincsenek műfaji megkötöttségek, prioritások. Számunkra igen lényeges pont, hogy nem hagytuk ki mindebből azt az apróságot, hogy a színházat nézik. Abban a színházi eszmében hiszünk, amely fogyasztásra alkalmas, de nem kommersz, nem az önmegvalósításról és a köldöknézésről szól. Olyan kortárs táncszínházi részleget vettünk tervbe, amely egyrészt sok kifejezőeszközt ötvöz, másrészt figyelembe veszi azt a közeget is, amelyben létezik. A színházi keretek tágításával, újraértelmezésével kívánunk dolgozni, de nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy a színház közönség nélkül nem létezhet. Nem a kísérletező kedvünket vagy a művészi bátorságunkat veszítettük el az évek alatt, hanem egyszerűen ragaszkodunk ehhez az alapelvhez.

Bár a műfajnak vannak hagyományai a városban, Veszprémben a Petőfi Színház és a Pannon Várszínház mellett van megfelelő közönségigény a táncszínház műfajára is?
Lehet, nagyképűen fog hangzani, amit mondok. Tizenhat éve működik a veszprémi A Tánc Fesztiválja, amelyről szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy az ország legjobb szakmai fesztiválja. Kialakult a városban is egy törzsközönsége, a műfaj gyökeret eresztett. A kérdésre az a válasz, hogy el fogunk férni, a Pannon Várszínház rendszeresen teltházasan játszik, és tudtommal a Petőfi Színháznak sincsenek problémái a nézettséggel.

Ebben a kortárs művészeti szempontból is vízfejű, főváros központú országban vagy a határokon kívül milyen esélyei vannak egy induló vidéki táncműhelynek?
Az a szándékunk, hogy nemzetközi színvonalon, a nemzetközi vérkeringésbe bekapcsolva működtessük a műhelyt. Nagyon régi vesszőparipám, hogy miközben a kétmilliós Budapesten túlkínálat van mindenféle kortárs előadó-művészeti műfajból, a táncegyüttesek azzal küzdenek, hogy nem tudnak megfelelő előadásszámot produkálni, elfogy a közönség, le kell venni olyan darabokat a repertoárról, amelyek többre érdemesek, addig a teljes magyar lakosság talán 80%-a joggal panaszolhatná, hogy nem kap ebből a műfajból semmit. A belföldi forgalmazás ötven éves probléma a mi szakmánkban, nincs, aki ezt ambicionálja, megszervezze. Én az elmúlt tíz évben Miskolcon éltem, ahol az utóbbi években jelentős energiát fordítottunk arra, hogy Észak- és Kelet-Magyarországon „megsétáltassuk” az előadásainkat, a tánctagozat produkcióit. Nem megy persze az egyik napról a másikra, hogy meg is szeressék őket, hiszen sok helyen egyáltalán nem találkoztak még ezzel a műfajjal. Mi voltunk többek között Tokajban, Sátoraljaújhelyen, Kazincbarcikán, Ózdon és Tiszaújvárosban. Általában örömmel fogadtak, a műfajra van igény, ezért sem gondolnám, hogy Veszprém, ahol ráadásul már hagyományai is vannak a kortárs táncnak, rossz terep lenne. A nemzetköziségre visszatérve pedig fontosnak tartom megjegyezni, hogy Ladányi Andreában olyan partnerre találtam, aki jelentős kitekintéssel rendelkezik, évekig dolgozott Amerikában, Finnországban, a lehetőségeinkhez képest meg fogjuk próbálni a nemzetközi piacra való kilépést. Ez elsősorban nem is jó marketinget vagy állami támogatással megsegített turnézást jelent, hanem gondolkodásmódot.

Az 1998-ban indult fesztivál alapítása óta milyen utat járt be?
A fesztiválnak volt egy nagyon szép, felfelé ívelő szakasza, jó volt a kitaláció. Utóbbinak egyik pontja az volt, hogy nincs semmilyen más szempont, mint a szakmai minőség, a másik pedig az, hogy nyitottak legyünk, próbáljuk a műfaj határait minél szélesebbre tágítani. Ez azt jelenti, hogy miközben azt állítom, rendkívül fontos a szakmaiság, fellépett nálunk például kerekesszékes tánccsoport vagy a Baltazár Színház is. Ami pedig a nyitottságot illeti, a visszatérő szereplők mellett mindig teret adtunk a fiataloknak, voltak felfedezettek, fontos állomás volt például a kezdő Fehér Ferenc pályáján az itteni fellépés. Amíg erre volt anyagi keret, jelentős képzőművészeti, zenei élet is kísérte a fesztivált.

Hol tart most a fesztivál?
Úgy érzem, egy ideje stagnáló állapotban van a fesztivál. Másrészt egy évről évre megrendezett szemle csak abból tud válogatni, amit játszanak, és maga a táncszínházi szakma is egy helyben toporog. Abban bízom, hogy a finanszírozási nehézségek, az egyre szűkülő források nem látszanak a fesztiválon.



A Miskolci Nemzeti Színházban is volt lehetősége hasonló műhely kialakítására?
Más volt ott a felállás, az egy kőszínház, ahol hagyományosan és örökölten volt egy beosztott tánckar. Amikor Halasi Imrét kilenc évvel ezelőtt kinevezték igazgatónak, ő azzal a felszólítással hívott, hogy alakítsunk ki egy kétfunkciós tánctagozatot, amely egészen addig kettős szerepet tölt be, amíg valaki nem finanszírozza egy önálló együttes létét. A csapat tehát egyrészt beosztott tánckarként működött, kiszolgálta az előadásokat, a fennmaradó kapacitásával pedig elkészítette önálló táncszínházi előadásait, kezdetben évente kettőt, majd egy bemutatót. Ebből a szempontból műhelyként is működött.

Az új vezetésnek mi volt az indoka arra, hogy nem tartott igényt erre a műhelyre?
A szerződtetési tárgyalások végén közölte velem Kiss Csaba igazgató, hogy úgy döntött, Kozma Attilára bízza a tánctagozat vezetését, aki korábban koreográfusként dolgozott a színházban. Ezért nem volna szerencsés, ha ott maradnék, nem ajánlott szerződést, egyéb indok nem volt.

Konkrét kifogása volt az addigi működéssel kapcsolatban?
Nem lehetett, hiszen nem látott tőlünk semmit. Azt megjegyezte, hogy elképzelhető, ez egyike a rossz döntéseinek. Mivel Kozma Attila ugye szintén ennek a tánctagozatnak volt a koreográfusa kilenc éven keresztül, ha Kiss Csabának problémái lettek volna a munka minőségével, akkor az 50% arányban Kozma felelőssége is, ha pedig sikeresnek tartotta, akkor az 50%-ban az én érdemem.

Vannak már arra irányuló terveik, kikkel fognak együtt dolgozni a veszprémi műhelyben?
Produkciókra, akciókra verbuvált csoportokban gondolkodunk, mindig az adott funkcióra fellelhető, legjobban odaillő alkotókat és előadókat szeretnénk meghívni.

A márciusi bemutató utánra terveznek továbbit ebben az évadban?
Ez az egy bemutató lesz, a Pannon Várszínház évadába nem fér több. Ezt viszont emblematikusnak tervezzük. Már említettem, hogy az egyik hitvallásunk, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül a közeget, amelyben alkotunk, akikhez szólni akarunk. Mi is Veszprém, mi ez a Közép-Magyarország? Hogyan fogja a Porcelán – duettek egy házasságból című előadásunk ezt az eszmét képviselni? Mit is jelent ebben a régióban a porcelán? Veszprémtől 15 kilométerre van Herend, a betelepített sváb iparosok több évszázados hagyománya ölt testet a világhírű herendi porcelánban. Nem véletlen a cím, el is kezdtük a tárgyalásokat a Herendi Porcelánmanufaktúrával, de nem reklámszerződésről van szó, annál sokkal többről, szerves együttműködésről. Az alcím sem véletlenül emlékeztet Bergman filmjének címére, a darab a párkapcsolatokról szól, azok törékenységéről, a tradíció és a megújulás együttéléséről.

Addig milyen feladatai vannak a tánctagozat vezetőjeként?
A tánctagozat vezetőjeként nem olyan sok, bár meg kell próbálni a szakmai közéletben elhelyezni, illetve magát az előadást Ladányi Andreával összehozni. A Pannon Várszínházban továbbra is dolgozom koreográfusként, ahogy tizenkét évvel ezelőtt, illetve annál egy kicsivel szorosabb most a kapcsolat. Jelenleg is premierre készülünk, az évadot pedig az eddigiektől eltérően két mozgáskurzussal indítottuk, tehát az itt dolgozó színészek számára is jelentős változást hoz majd, hogy ide szerződtem.



Az interjút készítette: Halász Glória

Fotók: Bujdos Tibor, skype