Kiss János pályáját és munkáját a szinte lehetetlen küldetések kísérik: tagja, majd vezetője lett egy olyan balett együttesnek, amelynek létrejöttét számos körülmény nehezítette, párbeszédet kísérel meg a politikai döntéshozókkal, és párbeszédet próbál generálni a táncszakma tagjai között. A táncba vetett hite nélkül talán már elveszett volna a nagy eredmények, a felkiáltójelek és a kilátástalannak tűnő küzdelmek útvesztőjében.

Az eddig kétévente megrendezett győri Magyar Táncfesztivál 2013-tól évente várja a vendégeket. A szakmában mindent vissza kell nyesni, de a rendezvény ezek szerint sikeres.
Ez elsősorban Győrnek köszönhető, a polgármester úr egyszerűen feltette nekem a kérdést, miért nem évente rendezzük meg a fesztivált? Kezdetben tartottunk ettől, mert nem akartuk, hogy önismétlő, elcsépelt legyen, de a fesztivál „megizmosodása” és az óriási közönségigény ellentmondott ennek. És most már én is úgy gondolom, a táncművészek is megérdemelnek egy komoly és rendszeres fesztivált, amelyen évente megmutatkozhatnak. De ha visszamegyünk egészen a gyökerekig, akár azt is mondhatjuk, hogy annak köszönhetjük a sikert, hogy 1979-ben a különböző szintű ellenállások dacára megalakult a Győri Balett. Egy olyan ipari városban, ahol kijelentették, hogy nincs szükség rá, mert a táncnak itt nincsenek hagyományai, a szakma ellenkezéséről nem is beszélve. És most mégis itt tartunk, Győr a tánc egyik legfontosabb hazai színtere lett. Tapasztalom, hogy mennyire jó a fesztivál nemzetközi híre is, rengetegen jelentkeznek külföldről. Igyekszünk ebben az irányban nyitni a jövőben, de azért jól kell ezt kezelni, hiszen elsősorban a hazai táncművészet bemutatása, képviselete a cél. Az az elképzelésünk, hogy Európából inkább újságírókat hívunk meg, hogy minél több szó eshessen a sajtóban a magyar alkotókról, táncosokról, ilyenformán részévé válhasson a magyar táncművészet a nemzetközi vérkeringésnek. Emellett felmerült, hogy német mintára táncvásárt is rendezhetnénk. Számomra az a legfontosabb, hogy a fesztivál híd legyen a profi művészek és az amatőrök között. Szerencsére rengetegen és számtalan műfajban táncolnak ebben az országban, ehhez igazodva tematikus napokat, kísérőrendezvényeket is szervezünk. Lényeges pont a határon túliak jelenléte is. A fesztivált idén júniusban rendezzük meg.

Egy vidéken működő együttes repertoárját mennyiben kell alárendelni a szélesebb közönségigénynek, és mekkora tér marad a kísérletezésnek?
Mindig törekedtem arra, hogy óvakodjunk a provincializmustól, az együttes része a nemzetközi táncéletnek. Mindig viszolygok, ha olyanféle kifejezéseket hallok, mint a „közönség kiszolgálása”, hiszen a közönséget nem kiszolgálni, hanem szolgálni, nevelni kell. A tánc nemcsak az esztétikumról szól, hanem elsősorban történetek elmondásáról, érzelmek kiváltásáról. A közönséget nem szabad lenézni, a főleg gondolati értelemben vett olcsóság mindig visszaüt. Fontos viszont, hogy a közönség nagyon szereti, ha érti is, amit lát. Valamilyen mankó kell neki, mi éppen ezért gyakran nyúlunk világirodalmi, történelmi, művészeti alapokhoz. A kísérletezésnek is mindig meg kell jelennie, tulajdonképpen minden új mű létrehozása kísérlet. De más értelemben is teret adunk ennek, van egy műhelyünk, amelyben a „Fiatalok a Fiatalokért” program keretében ifjú koreográfusok alkothatnak, olyan fiatalok, akik közvetíteni szeretnének valamit – és nem is feltétlenül csak a kortársaiknak. Ilyen volt a Velekei László által rendezett, az Óz, a nagy varázsló című regényen alapuló Forgószél, avagy a képzelet csodája című előadás, amelyet eredetileg a gyermekközönségnek szántunk, de kiderült, minden korosztály szereti.

Az együttes sikertörténete azért nem volt teljesen töretlen: amikor a társulatalapító Markó Iván 1991-ben távozott, megkérdőjeleződött a folytatás?
Az nem merült fel, hogy abbahagyjuk, de szembesülnünk kellett azzal, hogy mindent a nulláról kell kezdenünk, hiszen Iván a teljes repertoárt letiltotta. Ráadásul valóban nehéz volt új minőséggel megtölteni, átalakítani azt a hozzá kötődő bélyeget, amelyre egyébként büszkék voltunk. A művészi koncepció változatlan maradt, továbbra is táncszínházi formákban gondolkodtunk.

Sokféle szerepet vállalsz a kulturális életben, a kultúrpolitikában, vezetőségi tagja vagy a Magyar Táncművészek Szövetségének, a Táncbizottságnak – hogyan látod a táncszakma érdekérvényesítésének sikerességét?
Viccből azt szoktam mondani a kollégáknak, azért olyan nehéz a helyzet, mert mi, táncosok nyaktól lefelé kaptuk a képzést. Ez természetesen nem igaz, vagy nem mindenkire igaz, de tény, hogy a táncművészek lobbi tevékenysége valamennyi művészeti ág közül a leggyengébb. Vannak néha különleges esetek, amikor összefog a szakma, de a folyamatos jelenlét sajnos nem jellemző. Balog Zoltán miniszter úrral rendszeresen tárgyalunk, legutóbb egy hosszú beszélgetésen igyekeztünk képet adni neki a táncélet sanyarú sorsáról. Igyekszünk tájékoztatni, de azt tapasztaljuk, nagyjából tisztában is van a helyzettel. Én azt látom igazán katasztrofálisnak, hogy a szakma 80%-a struktúrán kívüli, ettől annyira bizonytalan a helyzet, ettől van a majdnem totális tervezhetetlenség. Pedig a kis együttesek közül sokan már itthon és külföldön is bizonyítottak. Ez a mi felelősségünk. Többször elmondtam már, hogy nem vállalok el többé semmilyen pozíciót, de ezzel magamat és a szakmát tagadnám meg. Hinnünk kell abban, hogy meghallgatnak minket, és sikerülhet megfelelő működési feltételeket kiharcolnunk ennek a művészeti ágnak.

Ha meghallgatnak, megértenek Benneteket, akkor mi okozza a problémát?
Az okok inkább szakmán belül keresendőek. Az a vélt, de egyre inkább azt gondolom, valós probléma, amelyet a függetlenek és a struktúrán belüliek konfliktusa okoz. Mondok egy példát, két zenész akkor is be tud menni „kézen fogva” a minisztériumba, ha amúgy gyűlölik egymást, tudok ilyenről, a táncosoknál ez nem fordulhat elő. A zenei és a színházi lobbi is erősebb a táncos érdekérvényesítésnél, de én született optimista vagyok, hiszek abban, hogy az egyik fél erősíthetné a másikat. Viszont az biztosan nem fordulhat elő többet, hogy a társulatok működési támogatását ilyenformán ítélik meg, utalják, vagy sokkal inkább nem utalják, akkor inkább kommunikálják tisztán, hogy nincs pénz.

Lehetségesnek tartod a párbeszédet a struktúrán innen és túl?
A legnagyobb problémának Magyarország vízfejűségét tartom. Mindenki Budapesten tolong, sajnos természetes, hogy a létbizonytalanság és az állandó verseny konfliktusokat szül. Kiütik egymást a ringből, mintha más város nem is létezne. Nem értem, a függetlenek miért nem tudnak műhelyeket létrehozni más városokban is. A dolog másik része, hogy nincsenek befogadó helyek. Mondok egy példát, szigorúan név nélkül: egy igazgató kolléga tíz évvel ezelőtt azt mondta nekem, normális vagy, idehívod a konkurenciát a saját városodba? Itt tartottunk akkor, és itt tartunk most itt. Holott éppen ez adhat inspirációt, nem működhetünk az „én vagyok itt a király, más ne tegye be ide a lábát” elv szerint, Markó Iván idején ezt már megtapasztaltuk, ez a fejlődés legnagyobb gátja.

2011-ben néhány kiemelt társulatot leszámítva, megszüntették a táncosok korkedvezményes nyugdíját. Ez egyértelműen arra utal, a döntéshozók nem ismerik egy táncos pályaképét – ebben van, lesz változás?
Bízom benne, hogy sikerül eredményt elérni, és valamennyi táncművészre kiterjesztik a korkedvezményt. Most valóban csak négy balett társulat tagjai élvezhetik ezt, és lehetetlennek tartom, hogy mondjuk egy néptáncos vagy egy kortárs táncos, akik szintén idő előtt tönkreteszik a testüket, ne részesülhessenek ebben. Ez újra és újra téma lesz, amíg nem születik megoldás.

A másik, szintén inkább negatív irányba mutató döntés, hogy idén az eddigi hét Harangozó Gyula díj helyett csupán kettőt adtak át.
Ezt nagyon rossz döntésnek tartom, és szinte biztos vagyok benne, hogy ez jövőre változni fog. Ebben is a helyes arányokat kell megtalálni, ugyanis a hetet is soknak tartom. A kettő viszont már csak azért is tévedés, mert ha önmagában a műfajt nézzük, akkor is legalább négy különböző területet tudunk felsorolni, beleértve az elméleti szakembereket is.

A Magyar Táncművészek Szövetsége nemrég gálaestet rendezett a fiatal művészek megsegítésére. Túlképzés van a kicsi hazai „felvevőpiachoz” képest, vagy éppen az a probléma, hogy a pályát egyre kevesebben választják?
A művészképzésben bizonyos értelemben nincs olyan, hogy „túl sok”, mert hosszú évek kellenek ahhoz, mire az alkalmasság megmutatkozik, aki nem képes felvenni a ritmust, az kiesik a pályáról. Volt olyan évfolyamtársam, akit olyan kivételes tehetségnek tartottak, hogy amikor az iskola kapott egy videokamerát a Japán Nagykövetségtől, eldöntötték, hogy kilenc éven át rögzítik majd a fejlődését. Majd a hatodik évfolyamban eltanácsolták. És van olyan kiemelkedő táncművésznőnk is, aki minden évben attól rettegett, hogy kirúgják majd az intézetből, később mégis nemzetközi karriert futott be. Tehát a tehetségnél jóval többre van itt szükség. A fiatalok röghöz kötésével mindenesetre nem értek egyet, főleg a művészeti pályákon, amelyek univerzális nyelven beszélnek, és éppen ez az ország egyik legnagyobb értéke, amelyet külföldön is meg kell mutatni, kamatoztatni kell. Az elmondható, hogy a pálya elnőiesedett, kevés fiúnövendék jelentkezik a képzésekre. A rendszerváltás, az uniós csatlakozás előtt rengeteget utaztak a hazai táncművészek – micsoda ellentmondás, most már ez sincs, így a fiatalok azokat a szakmákat választják, amelyek jól fizetnek, és biztosabb jövőképet adnak. A gálát elsősorban figyelemfelkeltésként rendeztük meg, hiszen rajtunk múlik, hogy a fiataloknak van-e jövője ezen a területen. Nem figyeljük tétlenül a dolgok alakulását, tehetségkutatással próbáljuk megtalálni azokat, akikből profi táncos válhat.

Bár ezek szerint a politikusok részéről még nem egészen megértett terület a táncé, a napi politika mégis begyűrűzött ide is. A Markó Iván vezette Magyar Fesztivál Balett 135 milliós forintos állami támogatása elleni tiltakozást Te is aláírtad, lett bármilyen eredménye?
Az, hogy a miniszterelnök válaszolt, óriási dolog. Azt viszont hangsúlyoznám, hogy a levél megírásával nem azt akartuk kommunikálni, hogy sajnáljuk a támogatást Ivántól, hanem az aránytalanságra szerettük volna felhívni a figyelmet. Mindenki számára ugyanolyan pályázati feltételeket kell biztosítani. Az természetes, hogy Ivánnak vannak múltbeli érdemei, de a jelenlegi teljesítmény az aktuális alkotásokban mutatkozik meg. Azt nyilván nem lehetett elérni, akkor sem, ha a feje tetejére áll a szakma, hogy visszavonják a pénzt. A levelünk az egyenlő jogokról és kötelezettségekről szólt.

Tehát lényegében nem értetek el semmit, de elhelyeztetek az ügy mellett egy felkiáltójelet.
Ez volt a cél, ha nem így működik, akkor az egész pályázati rendszernek nincs értelme. És azt hiszem, azt azért elértük, hogy a jövőben nem fog ilyen előfordulni. Nekem a pályázatokkal kapcsolatban egyébként az az álláspontom, és ez főleg a vezetői pályázatokra vonatkozik, hogy felesleges kör. Európa számos országában kinevezik az igazgatókat, és ha elbuknak, az őket kinevező miniszter is velük bukik. Ez pártoktól független dolog, mivel az állam tartja fent az adott intézményt, részükről, mint fenntartó részéről, kell egyfajta bizalom a vezető irányába. Az igazgatót számon kell kérni, és ha nem váltja be a reményeket, akkor ki kell rúgni.

A Trafó Kortárs Művészetek Háza első körös igazgatói pályázata kapcsán szót emeltél Bozsik Yvette mellett. Mit gondolsz a jelenlegi helyzetről, más irányt vett az intézmény működése?
Most lehetetlen lenne megállapítani, hogy mi lesz, lesz-e egyáltalán változás, hiszen Szabó György, a volt igazgató lényegében ugyanúgy vezető pozícióban van, csak az igazgató személye változott. Én akkor azt mondtam, és továbbra is így gondolom, Yvette egy európai gondolkodó, több kuratóriumban is együtt dolgoztunk, azt tapasztaltam a részéről, hogy soha nem zár ki, nem olt ki másokat, a befogadásra törekszik. Ő egy másfajta, nyitott kulturális központot hozott volna létre. Visszakanyarodva a beszélgetésünk elejére, a személye kapcsán is remekül megmutatkozott, mennyire képesek egymásért kiállni a szakma tagjai: akik támogatták, letették mellé a voksukat, gyorsan kiszálltak a „játékból”, leléptek mellőle, amikor látszott, hogy nem fog működni a dolog. Yvette körül légüres tér alakult ki.

A győri Magyar Táncfesztiválon új bemutatóval is jelentkeztek.
Két fiatal koreográfus kapott lehetőséget. Az egyikük belső ember, Velekei László, akit nehéz helyzetbe hoztam, arra kértem, Kodály Zoltán tiszteletére hozzon létre egy előadást, mivel a zeneszerző születésének évfordulója van. A másik koreográfus, Leo Mujic pedig Az üvegház címmel készül bemutatóra, amelynek nagyon brutális lesz a mozgásvilága, és az egyén társadalmon belüli önmagába záródásáról szól. Egyik darab sem kifejezetten dramatikus, de érthetőek és tiszták lesznek.




Az interjút és a képeket készítette: Halász Glória