A titkos füzet

Interjú Szakály Györggyel

Szakály György 2015 decemberében ünnepelte 60. születésnapját. A Táncművészeti Főiskola rektora tragédiák árnyékában, a sors különös játéka folytán lett az intézet vezetője, mégis európai színvonalon és „ezerrel” vezeti azt, ahogy táncos szerepeit is alakította. A Kossuth-díjas táncművésszel a Korona Pódiumtól a New York-i Metropolitanig vezető útról beszélgettünk, illetve többek között arról, miért érzi rosszul magát ma az Operaház nézőterén, mit tart a legnagyobb bukásának, és hogyan került gesztenyepüré a szélvédőjére.

A 60 évből mennyit szentelt a táncnak?

Fél év híján 50-et. 11 éves voltam, amikor édesapám feltett a vonatra, és Budapestre jöttem felvételizni. Egy pillanatig sem bánom, hogy így alakult. A kollégáim rendeztek a születésnapomon egy meglepetéspartit, ami csodálatosan sikerült. Egy Diótörő előadásunk után egyre több volt operaházi és mostani főiskolai kolléga jelent meg, gondolkodtam, mit csinálhatnak ott, talán a darabot nézhették. Végül kiderült, kreáltak nekem egy műsort, táncoltak is a színpadon. Olyan sok rossz dolog történt az elmúlt években, annyi mellbevágó dráma volt az iskolában, össze kellett boronálni azokat, akik széttartottak, sokan kiszálltak, de akkor azt gondoltam, teljesen mindegy, hányszor fájt, ha erre az ünnepségre méltónak találtak, akkor minden megérte. Annyi pozitív dolgot kaptam ettől a szakmától, hogy sokszor attól tartok, nem is igazán érdemlem meg, egyszer felébredek, és valaki azt mondja, ugyan már, te nem is értesz ehhez az egészhez. Nagyon sok tervem és elképzelésem van még, mit kellene csinálni, hogyan kellene megfelelni az elvárásoknak, miközben nem adom fel a saját elveimet. Hogyan lehetne a jövő táncművészei számára a legoptimálisabb feltételeket megteremteni. Hogyan lépjünk tovább a hagyományok tisztelete és megőrzése mellett, ha meg akarjuk őrizni az oktatás színvonalát, hogyan elégítsük ki azokat az igényeket, amiket egy együttes támaszthat. Nem bántam meg, hogy annak idején nem szerződtem végleg külföldre, most talán ügyelő lennék egy színházban. Úgy tűnik, ez így kerek, és ezzel a pozícióval le tudom zárni a pályafutásomat. Még 30 hónapig leszek rektor, nem tudom, nekimentem volna-e ennek, ha az élet máshogy alakul, ha tudom, mivel jár, mert nem egy sétagalopp.

Ha visszagondol arra a kis Szakály Györgyre, akit édesapja feltett a vonatra, aki elindult a pályán, úgy érzi, sikerült elérnie, amit szeretett volna?

Fiatalon, iskolás koromban volt egy titkos füzetem, amibe beleírtam, milyen szerepeket szeretnék eltáncolni. Akkoriban elég zárt volt a világ és a határok, nem igazán volt rálátásunk a világ kulturális trendjeire, tehát azok a szerepek voltak benne, amelyeket abban a helyzetben be tudtam határolni, ismerhettem, láthattam televízióban, színházban, olvashattam róla egy külföldi szemle lapjain. A 8-9. évfolyamban egyébként szinte reménytelennek tűnt bejutni az Operaházba, ismerve az akkori szólistákat. Később, amikor eljátszottam egy szerepet, odaírtam mellé a dátumot a füzetbe. Sokkal többet kaptam, mint amire számítottam. Viccesen azt is mondhatom, hogy mindent megkaptam, amire vágytam, kivéve talán az Oscar-díjat. Soha nem kértem szerepet, és mindössze egyet adtam vissza. A Korona Pódiumtól a New York-i Metropolitanig sok helyen táncoltam. A kollégák sokszor tréfásan kérdezték: „mi az, megint haknizol?” Azt válaszoltam, én nem haknizom, vendégszerepelek. Előfordult, hogy konyhákban öltöztem át, de filmezhettem is, nagy magyar művészekkel játszottam együtt, vagy éppen prózai szerepet játszottam, illetve koreografáltam. Az alkalmazott koreografálást is imádtam, annyira más világ volt, más volt a színészek, rendezők gondolkodásmódja, mint a balettben. Szerintem más területen dolgozó művész nem tudja elképzelni, a mi szakmánk milyen fizikai, idegi koncentrációt igényel. Amikor előadásom volt, reggel 8-tól arra készültem. Elég lazán tudtam más műfajokban is működni, ez a mai napig a segítségemre van. Szeretném, ha a tanítványaink is nyitottak lennének, járnának színházba, moziba, olvasnának. Én rengeteget olvastam, és szerettem színházba járni, vittek is bennünket. Ma a diákjainknak sajnos gyakran arra sem jut idejük, hogy az Operaházba eljussanak előadást nézni, iszonyúan be vannak fogva. Persze jobb, ha nem tudják meg, hogy sajnálom őket. Egyszer beestem 2-3. évfolyamos kislányok vizsgájára, és a balettmesternő a következővel állt elém, „jaj, képzeld, a gyerekek azt mondták, hogy csak az a morcos bácsi be ne üljön”. Kérdeztem, ki az a morcos a bácsi? Hát, persze, hogy én voltam – meg sem fordult a fejemben, hogy én lehetek. Persze beültem középre, hol máshol üljön a bizottság elnöke, aztán ott elkezdtem magamban és magamon röhögni. Azt hiszem, ez is egy módszer arra, hogy az ember túl tudja tenni magát a drámákon, ha képes arra, hogy kívülről nézze magát. Persze a nagyobb diákok már átlátnak rajtam, főleg az enyémek, már csak úgy tudom őket fegyelmezni, ha hozzájuk vágom a cipőmet (nevet).

Mennyiben volt más a műfaj és a táncosok megítélése, amikor aktív balett táncos volt?

Teljesen más volt, ma ömlesztve jön a siker. A mai „sztároknak” még a sikertelenségéből is hasznot tud húzni a média. A diákjaink nap mint nap ezzel szembesülnek, nehéz nekik azt mondani, hogy 9 éven keresztül dolgozz minden nap kegyetlenül, törd fel a lábad, szakadjon rólad a víz, aztán vagy sikerül, és táncos leszel, vagy nem. Legyél mindenek feletti elszántsággal a szakma iránt, feszülj meg a kereszten, miközben a másik oldalról teljesen más impulzusok érnek. Márpedig ha valaki nem képes erre, akkor jobb, ha hagyja a fenébe az egészet. Nem trendi ma a sok és kemény munkával elért siker – kevés pénzért.

Régen voltak újságok is, amelyek fontosnak ítélték azt, hogy a véleményüket egy operaházi bemutatóról kritikán keresztül jelezzék. Ma nem nagyon olvasok ilyet, nem látom, hogy fontos lenne a szerkesztőknek, nem tudom, miért gondolják, hogy nem kíváncsi rá a közönség. Az is probléma, hogy nagyon kevés az értő, elfogulatlan, jó szemű kritikus, aki tudja, hogy mi a harmadik és ötödik pozíció közötti különbség, klasszikusban mit hogyan kellene megcsinálni.

Ez a felvételizők számán is látszik?

Amikor én felvételiztem, 3600-an jelentkeztek, ma 66-an. 66 a 3600-hoz képest hány százalék is? Nagyon rossz vagyok matematikában, a gázsimat sem tudtam soha kiszámolni. Vannak, akik szeretik a szemünkre vetni, hogy kevesen jelentkeznek. Ez igaz, de jóval többen végeznek, mint a mi időnkben. Köszönhető az oktatásnak, a tudatos képzésnek, a tudományos eredményeknek, annak, hogy egy sor olyan tantárgy van, amelyekkel már kisebb korban meg lehet segíteni a gyerekek beilleszkedését. Vannak képességfejlesztő tantárgyak, ügyességi játékok és rengeteg előadás, amiben felléphetnek. Jóval több, mint a mi korunkban, ugyanis akkoriban egy sem volt az év végi vizsgakoncerten kívül, igaz számtalan előadásunk volt az Operaházban. Tavaly, saját szervezésben közel 100 előadáson léptek fel növendékeink és hallgatóink. Az elmúlt évben 210 végzős hagyta el a főiskolát, idén 9 fiú és 9 lány végez nálunk, igaz, hogy abból 8 külföldi. Közel 40 külföldi hallgatónk van a 250-ből, Tokióban például már kétszer volt kihelyezett felvételink, de jönnek Amerikából és Ausztráliából is.

Mivel kell felvértezni azokat a fiatalokat, akik kilépnek innen, hogy versenyképesek legyenek, akár külföldön is érvényesíteni tudják magukat?

Nagyon fontos, hogy itt nem csak klasszikus balett oktatás folyik, hanem mellette van néptánc és a nem olyan régen, ifj. Nagy Zoltán kezdeményezésére bevezetett modern tánc évfolyam. De változatlanul meggyőződésem, hogy aki tud „klasszikusul”, az mindent tud. Sajnos még ma is van olyan elvárás a főiskola felé, hogy biztosítsunk állást az itt végzőknek. Ez egy főiskola, ahova a hallgatókat nem kíséri el anyuka és apuka, főiskolás korában arra kell készülnie, hogy önellátó legyen, megtalálja az útját. Idén körülbelül 25 együttes vezetőjének írtam levelet, és hívtam meg a képesítő vizsgára, bízom benne, ha ezt kitartóan folytatjuk, rá fognak szokni a vezetők, hogy eljöjjenek. A próbatáncok hírét is igyekszünk eljuttatni a hallgatókhoz. Az a tapasztalatom, ahogy kikerülnek innen, pofán vágja őket az élet. Minden nap dolgozni kell, tudom, hogy ez nagyon nehéz. Néha felteszem a kérdést, vajon újrakezdeném-e, pláne a mai agyammal. Nekünk volt módunk arra, hogy utazzunk, az útlevelünkben pecsét volt, az ember operaházi művészként azt érezte, kivételezett helyzetben van. Ha egy kicsit többre vitte az ember, és nem kezdte szidni a rendszert, plusz volt külföldi meghívása, akkor kinyílt előtte a világ. A neve mellé pedig ezerszer leírták, hogy Magyarország – arra tényleg büszkék lehettünk. Ausztráliában olyan címekkel jelentek meg cikkek, hogy „a vasfüggöny mögül”, nem is értették, hogyan juthattunk oda. Én persze most is kivételezett helyzetben érzem magam.

Ma, amikor elvileg könnyebb lenne utazni, a táncosok már nem is jutnak el ennyi helyre?

Nagyobb a kínálat, ma már sokkal több a jó táncos. De nagyon sokan vannak külföldön.

Amikor 1995-ben felállt a balettigazgatói székből, azt nyilatkozta, hogy soha többé nem szeretne vezető lenni. Miért vállalta mégis a rektori munkát?

A kialakult helyzet miatt elkerülhetetlen volt. Engem még Dózsa Imre hívott ide tanítani, abban az időszakban nagyon nagy megtiszteltetés volt itt tanulni, dolgozni, továbbadni a megszerzett tudást. Én akkoriban már nemhogy kifelé mentem, hanem majdnem kint voltam a pályáról. Amikor az 1996-os év után visszatértem az Operaházba, sok szép szerepet kaptam még, amikről úgy éreztem, nekem valók, nem kínosak, és talán nem is vallottam szégyent bennük. Ezekben a szerepekben is képes voltam megszakadni, pedig igazán nem a herceget kellett eljátszani. Kérdezték is, nem ciki, hogy Mercutio után az öreg Capuletet játszom, vagy Spartacus után Batiatust, a gladiátoriskola vezetőjét? Miért lenne ciki? Eltelt 20 év, isten ments’, hogy Mercutioként áltassam magam. Soha nem volt bennem semmilyen rossz érzés, ezekben a szerepekben is meg tudtam találni a szépséget, kerestem a jelentőségüket, a fontosságukat. Eközben próbavezetőként is dolgoztam. Mindez 2003-ban volt, és éreztem, hogy ezt nagyon sokáig már nem lehet csinálni. 2006-ban volt egy végzős osztályom, nagyon kis évfolyam volt, sokan lemorzsolódtak. Ifj. Nagy Zoltán ugyanebben az évben lett rektor, és vita alakult ki a Táncművészképző Intézet igazgatói posztjáról. Igaz, ez akkoriban egy kreált állás, egy kreált vita volt, hiszen korábban nem is létezett ez a pozíció. Az akkori rektor két héttel a távozása előtt nevezte ki az igazgatót, ráadásul olyan valakit, aki szintén pályázott a rektori állásra, sikertelenül. Mindezt anélkül, hogy ifj. Nagy Zoltánnal egyeztette volna. Zoli pedig novemberben megkérdezte, lennék-e én a Táncművészképző Intézet igazgatója. Azt válaszoltam, persze, ha ezzel tudok neki segíteni. Ő abszolút aktív táncos volt, fél 10-kor elrohant, próbált, táncolt az Operaházban, fiatal volt ahhoz, hogy azt mondja, abbahagyja a táncos karriert. Az első éven valahogy átevickéltünk novembertől júniusig, majd ifj. Nagy Zoltán megbetegedett. Először nem is lehetett tudni, mi a baja, megfázásos tünetei voltak, tüdőgyulladást kapott, és arra kért, helyettesítsem, nyissam meg én a tanévet. Sokáig nem gyanakodtam, aztán bevallotta, hogy komoly beteg. Még jó, hogy ültem, mert majdnem elájultam, ott ültem szeptember 1-jén, hogy mit is kell ilyenkor csinálni. Később írt egy hivatalos levelet, kérte, hogy olvassam fel. Összehívtam mindenkit, olyan sírást még nem láttam, mint akkor. Következő év márciusában halt meg, a szenátus megválasztott, hogy rektorhelyettesként vezessem a művészeti területet. Úgy voltam vele, hogy ez átmeneti helyzet, majd megválasztanak valakit rektornak, aki ha nem szimpatizál velem, elköszönök az intézménytől. 2009-ben azért beadtam a pályázatomat, a másik pályázóval, a volt intézetigazgatóval 50-50% volt a szavazati arány, nem jutottunk eredményre. Akkor úgy gondoltam, többször nem pályázom, megtettem, amit sokan elvártak tőlem. 2009-ben Jakabné Zórándi Mária lett a rektor, aki határozottan kért, folytassam mellette a munkát. Egy évig karakánul vezette az intézményt, a legtöbb művészeti kérdésben pedig én döntöttem. A sors különös fordulata, hogy vele is ugyanaz történt, mint Zolival – 2009 decemberében láttuk rajta, hogy rosszul van, a következő év novemberében hunyt el. 2011 tavaszán írták ki újból a pályázatot, és meglepetésemre csak én adtam be. Sokan hittek bennem, mondták, hogy engem akarnak itt látni, talán érzékelték a következetességet, a millió fejlesztést, és hogy a vizsgák értékelésénél nincs olyan fokú személyeskedés, amely az előző években sokak életét megkeserítette. Úgy éreztem, nincs más választásom. Néhány olyan ember pedig elment, aki nem feltétlenül hiányzott, vagy kifejezetten keresztbe tett. Persze szkeptikus hangok is voltak velem szemben, de sokan segítettek is. Azt nem mondom, hogy jobb balettmester lettem, de az biztos, hogy jobb vezető. Zoli és Marika mellett és a kétszer is kialakult helyzet által nagyon sok mindent tanultam. 2015-ban aztán újra megválasztottak. A következő periódusban már nem adhatom be, két periódus a maximum. Korábban ez 5 évet jelentett, ma már csak 3‑at.

Néhány éve megkondította a vészharangot, azóta sikerült rendezni a nyugdíjasok helyzetét, és anyagilag stabilizálni a főiskolát?

Akkor a kutyát nem érdekelte, hogy mi a probléma. A lényeg az volt, hogy a 65 év felettieket, akik nem szakmai oktatók, el kellett küldeni, a szakmai nyugdíjat kapók pedig nem dolgozhattak közalkalmazottként, és többen az adjunktusi fizetésüknél 30-40 ezer forinttal több nyugdíjat választották. 10-en elmentek, hatalmas érvágás volt. Nem lehet 50 év tapasztalatát odaadni egy 20 évesnek, hogy akkor tanítsd meg. Én most próbálok előre gondolkodni, elég sok a fiatal, 30-40 éves oktató, nekik van jó 20 évük, hogy az itteni munkába bekapcsolódjanak. Komoly probléma, hogy két generáció kimaradt. Egyébként a jelenlegi fenntartó kapcsán sok jó tapasztalatot gyűjtöttem, kezdem megint azt érezni, hogy fontos a táncművészet oktatása. Európai rangú intézmény vagyunk, irigylésre méltó a színháztermünk, a jelmeztárunk, a 30 000 kötetes könyvtárunk, a video tárunk, az élhető környezet, amelyben működünk. A Kazinczy utcai épület, ami 45 éve átmeneti megoldásként épült, sajnos a vicc kategóriájába tartozik, abban reménykedem, hogy nem dől össze, amíg emberek vannak ott. Szorgalmazom, hogy az ott tanuló hallgatóknak is ugyanúgy legyen lehetőségük előadásra, mint a művészképzős hallgatóknak. Ez inspirálja a fiatalokat, minden évben kiugrási lehetőséget jelent. Sok meglepetést szokott okozni, a színpad sokszor előhozza, ami a balett terem automatikus gyakorlása közben nem derül ki. A Koreográfus- és Táncpedagógus-képző Intézet hamarosan átköltözik a Columbus utcai campusra, ahol lesz egy 6 balett termes, 4 tantermes szakmai épületünk, nagyon kulturált helyszínt szeretnénk kialakítani a pedagógusképzés számára is. Bízom benne, hogy ez körülbelül másfél éven belül megvalósul. Nem kis dolog az sem, hogy amikor 2015 októberében átvettem a rektori kinevezésemet, az intézményből 8-an kaptak főiskolai, egyetemi tanári kinevezést, és egyre több szakmai oktató szerezte meg a tudományos munkája révén a doktori fokozatot. Nem hiszem, hogy az elmúlt 65 évben volt ilyen.

Azt ugye nem mondta komolyan, hogy nem kezdené újra?

Gyerekkoromban két szakmát szerettem volna választani – mivel beteges voltam, orvos akartam lenni, hogy segíthessek másokon, aztán színész. Soha nem akartam táncos lenni. Azért jelentkeztem a Balettintézetbe, mert anyukám mutatott egy hirdetést, hogy a növendékek második évtől az Operaház színpadán szerepelhetnek. Fogalmam sem volt róla, mi az a balett. Sokáig még ott is azon gondolkodtam, leérettségizem, és elmegyek a Színművészeti Főiskolára. De amikor lehetőségem lett volna erre, elveszítettem az elszántságomat. Néha eljátszom a gondolattal, hogy 60 éves színészként jó Lear király vagy Othello lehetnék, de táncosként ez azért már nem megy. De hogy sajnálnám… Lehet, hogy tehetséges lennék, de nem találtam volna meg azt a rendezőt, aki kihozza belőlem a maximumot – ahogy egy táncosnál is nagyon fontos, hogy megtalálja azt a koreográfust, aki mindent ki tud hozni belőle. A lépéseket kvázi mindenki tudja, de mit fejez ki vele? Egy együttesvezetőnek fel kell építenie a táncost. Én nagyon fokozatosan haladtam, a 30 éves pályafutásomat szerintem annak köszönhetem, hogy egykor dühös voltam Seregi Lászlóra, miért van még ott a 38 éves X vagy Y, amikor nekem kellene ott lennem? De igaza volt, nem lehet egyik pillanatról a másikra szupersztárrá válni. Szeretni kell a táncost, megértetni vele, hogy hidd el, jobb, ha csak jövőre csinálod meg azt a szerepet, most csináld ezt. Engem azért jó párszor megküldtek főszereppel, és nem mindegyikben voltam jó. Egyszer nagyon megdicsért Fodor Antal, mondta, hogy rólam azt érzi, minden előadáson ezerrel ott vagyok, mintha csak az első előadás lenne. És valóban, még a 400. Macskáknál is így voltam ezzel, majdnem ugyanúgy izgultam, és koncentráltam, mint a premieren. Amikor úgy éreztem, ez nem sikerült, nagyon szomorú voltam.

Volt olyan, hogy úgy érezte, feladja?

Nem, de az elején bizonytalan voltam, hogy van-e nekem itt keresnivalóm. Akkor még az Operaház előadásainak balettkarában sem voltam benne. Szörnyű volt nem csinálni semmit, csak gyakorolni fél 10‑től, és várni valami feladatra, amikor például egy utazó darabbal 2 hétre külföldre ment az együttes. Az első 7 évben Seregi László volt az igazgató, pontosan érezte, mikor jött el az idő, hogy főszerepet adhat nekem.

Ma mennyire jellemző, hogy egy társulatvezető gondolkodik egy táncosban, építi őt?

Elképesztő módon kiegyenlítődött a szakma, nem trendi a „saját” nevelés, megvehetik a kész táncost, és aztán dobhatják, akár rövid időn belül. Éppen nemrég mondtam egy növendékemnek, hogy nem elég, ha valaki tehetséges és szorgalmas, jó időben kell jó helyen lenni. Menedzselniük kell magukat – nekünk erre nem volt szükségünk, persze nagyon lehetőségünk sem. Egyik meghívás hozta a másikat. Érdekes, hogy például háromszor hívtak az ausztrál balettbe, de a harmadiknál sem akart elengedni a bonni társulat igazgatója, ezért életemben először felmondtam, amit elfogadott, elmentem Ausztráliába, és ez a következő nyáron egy meghívást hozott a Metropolitanbe, igaz az ausztrálokkal.

A Táncművészeti Főiskola rektoraként hogyan érez azzal kapcsolatban, hogy a Magyar Nemzeti Balettben egyre kevesebb a magyar táncos?

Önmagában azzal, hogy valakinek milyen az ízlése, mit tart fontosnak a színpadon megjeleníteni, nem kívánok vitatkozni, mert szíve joga és az ő felelőssége. Arra hivatkozva ez azonban nem korrekt, hogy nem megfelelő a képzés a Táncművészeti Főiskolán, mert ez nem igaz. Soha nem állítottam, hogy minden nálunk végzett hallgatónak az Operaházban lenne a helye, a Magyar Nemzeti Balett vezetőjének azonban kötelessége lenne megsegíteni azokat, akik oda jelentkeznek. Ha Berlinbe, Bécsbe, Bostonba, Drezdába, Rigába, Belgrádba, Ljubljanába vagy Zágrábba megfelelnek az itt végzett hallgatók, akkor elgondolkodom, hogy kinek az ízlésével is van baj. Nem tartom korrektnek, különösen, hogy van egy olyan törvény, amely szerint, ha a hazai felsőoktatásban végzett hallgató 20 év alatt nem dolgozik annyit itthon, mint amennyi a képzés időtartama volt, akkor vissza kell fizetnie a képzés árát. Ez a Táncművészeti Főiskola hallgatóinál 4 500 000 Ft-ot jelent. Nem is a pénz a legnagyobb probléma, de hova menjen itthon az a táncos, akit a budapesti Operaház nem vett fel? És aki ma egyébként a Bécsi Állami Operaház címzetes szólistája. Kényszerítjük, hogy Paks alsó együttesébe menjen, hogy ne kelljen kifizetnie a pénzt? Ahelyett, hogy büszkék lennénk arra, hogy a neve mellé, mint ahogy annak idején az én nevem mellé is, ki volt írva, hogy Magyarország? Egyébként, amikor tehetem, ma is megnézem a Magyar Nemzeti Balett előadásait.

Az együttes táncosainak egy éve bevezetett vizsgáztatásáról mit gondol?

Nem tudom, mit gondoljak, mert a nálunk oktatók részlegesen vagy egyáltalán nem feleltek meg. Őszintén megmondom, ezt tendenciózusnak érzem, mintha valamiféle sértettségből fakadna. Mondok egy példát, egy kollégánkat 89 kilóról lefogyasztották 80-ra, majd amikor a takarásban találkoztam vele, láttam, hogy kitömve játssza a szerepet. 22 évnyi operaházi tagság után ezt 89 kilósan is megtehette volna. Az önmagában nem zavar, hogy minősítik a táncosokat, csak az eljárás milyenségével van problémám. A világ legjobb táncosának is tudok olyan gyakorlatot mutatni, amit képtelen lenne megcsinálni. És a négy kishattyúnak nem feltétlenül kell ugyanazt tudnia, táncolnia, mint Odette-nek. Nem érzem korrektnek azt sem, hogy táncosokat másfél évvel a nyugdíj előtt elküldenek. Azt gondolom, hogy a felvett új tagok között vannak nagyon jók, és jóval gyengébb képességűek, mint azok a magyar táncművészek, akik ott szerettek volna dolgozni. Az nagyon zavar, hogy ha beülök a nézőtérre, a nagyobb többséget ma már nem ismerem. Pedig elvileg minden táncost ismernem kellene Magyarországon.

Említette, hogy már 20 éve úgy érezte, kifelé megy a pályáról, 2014-ben mégis egymásra találtak Pasolinivel a PR-Evolution Dance Company P.P.Pasoliniproject című előadásában.

Elég kitartó volt a rendező és a koreográfus, egy idő után úgy éreztem, mintha kéretném magam. Egyébként 17-18 éves koromban kezdtek el beszivárogni hozzánk a Pasolini-filmek, a Filmmúzeumtól az Astoria aluljáróig állt a sor, amikor a következő hétre elkezdték árulni a jegyeket. A filmjein és a halálhírén keresztül ismertem a munkásságát. Azt reméltem, hogy egy róla szóló, rám készülő műben talán még tudok valami jelentőset alkotni. Tartottam tőle, hogyan fogok megfelelni az elvárásoknak, azt hiszem, nem annyira sikerült. Nagyon jó volt fiatalokkal dolgozni, de tőlem a kortárs próbamódszer is teljesen idegen. Megpróbáltam ugyan megbarátkozni vele, de nem tudtam azt hozni, amit vártam tőle. Az pozitív, hogy az első előadások fogadtatásából tanulva sokat változtattak, sokkal feszesebb, komolyabb produkció jött létre, az utolsónál már úgy éreztem, egészen összerázódott. Azt rosszul viseltem, hogy hol az egyik, hol a másik táncos hiányzott, cserélődtek az emberek, hol nekem jött be egy értekezlet.

Annak nem tudott megfelelni, amit vártak Öntől, vagy amit önmagától várt?

Utóbbinak egyáltalán nem, de ez önmagában nem lett volna meglepő. Sokat kellett benne improvizálni, ami nem az én világom, és 60 évesen már nem is nagyon szeretném kipróbálni. Az eredeti elképzelés nagyon vonzó volt nekem, aztán nem feltétlenül azt sikerült megvalósítanunk. Az volt a feltételem, hogy ha úgy érzem, nem működik a dolog, visszaléphetek. Magamnak egy kicsit csalódást okoztam. Az elején úgy nézett ki, hogy nagyon túlteng majd benne a szexualitás is, féltem, hogy a diákjaim eljönnek megnézni. Azért hittem benne, de úgy érzem, kevés darabban buktam ekkorát. A másik ok, amiért nem megy tovább, hogy nem érek rá, végzős évfolyamom van, rengeteg váratlan feladat van egy ilyen intézményben, és egy előadás napján reggeltől estig azon kell dolgozni, estére szétpusztul a lábam. Örültem a lehetőségnek, de megerősített abban a hitemben, hogy nem kell már nekem többé színpadra mennem.

Mi az, ami az ottani sikert, örömöt pótolhatja?

A tanítványok sikere, pedig ebben tényleg nem hittem, amíg meg nem tapasztaltam. Lerimánkodod a csillagokat az égről, hogy csinálja meg, próbálja meg még egyszer, sikerüljön neki. Sokszor eljutok odáig, hogy ha valami nem akar összejönni, akkor biztosan rossz pedagógus vagyok. Aztán egyszer csak valami megcsillan, és látod, hogy ez lesz majd 4-5 év múlva, ha hajtja magát. Aztán megszületik valami a színpadon, összeáll egy pas de deux, egy előadás, vagy éppen szerződést kapnak. A tavaly végzett 20 hallgatóból egy férjhez menő kislányon kívül 19-en elhelyezkedtek, van, aki itthon, más külföldön, vagy továbbtanul.

Mesélt a néhányak által „hakninak” nevezett fellépésekről. 1983-ban hatalmas sikert aratott a Macskák című musicalben, erre hogyan reagált a magát (túl) komolyan vevő balett szakma?

Nem tudok róla, hogy irigyek lettek volna, a gázsimat pedig akkor is rosszul kalkuláltam, talán ingyen is megcsináltam volna. De azt hiszem, arra a sikerre én sem voltam felkészülve. Holott mindannyian tudtuk, hogy ez nem mindennapi dolog, az első ilyen jellegű musical, ráadásul a saját rendezés jogával. Szirtes Tamás, a rendező nagyon elegánsan nem tolta magát a koreográfus, Seregi László elé. Ekkor még Seregi Laci volt az igazgatónk, de nem tudott úgy tehermentesíteni, hogy az operaházi munkában ne kelljen részt vennünk. Volt olyan, hogy délután 5 órakor kezdődött A próba című rockbalett az Erkel Színházban, és fél 8-kor a Macskák a Madách Színházban. A taxiban már elkezdtük macskává sminkelni magunkat, hogy időben készen legyünk. Nekem legalább 30 főszerepet kellett volna eljátszanom az Operaházban ahhoz, hogy ilyen ismertségre tegyek szert. Egy interjúban elszóltam magam, hogy szeretem a gesztenyepürét, aztán egyszer megyek ki a színházból, és az ablaktörlőmön gesztenyepürét találok. A lakásom kilincsére luftballonokat akasztottak a születésnapomon, kétszer lopták el az Erkel Színházból a portrémat, és hasonlók. Seregi Lászlóval a közös munka hatalmas adomány volt, ma már tudom, ám akkor ez nem volt ennyire egyértelmű számomra. Mindenki azt hiszi, a kedvenc táncosa voltam, pedig egyáltalán nem. Egy interjúban nyilatkozta, hogy a Rómeó és Júliába sem akart betenni. Ez nagyon mellbevágott, miközben nagyon büszke is voltam. „Mégse lehet, hogy egy Szakály ne kerüljön bele a Rómeóba” – mondta. Hozzátéve, hogy végül az előadás legjobbja lettem. Az nem baj, ha az ember életében vannak hullámvölgyek, amiket mások generálnak, vagy akár maga idézi elő. Remélem, ha én vétettem, be tudtam ismerni a hibáimat. Az ember úgy működik, hogy a nagyon rossz dolgok törlődnek. Születésnapomra kaptam egy albumot a kollégáimtól, összegyűjtöttek gyerekkori fotókat, cikkeket, és mindegyikről eszembe jutott valami. Sok volt a nehézség, de mégsem a szomorú dolgok maradnak meg, hanem, hogy úristen, 50 év alatt mennyi dolog történt az emberrel. Azt hiszem, apu, aki feltett a vonatra, büszke lenne.