Rácz Anikó negyedik éve felel a SÍN Kulturális Központ nemzetközi kapcsolataiért, személyes érdeklődésének és a kortárs táncélet tendenciáinak eredménye, hogy az intézmény ma már produkciós házként működik. A társulatépítés korszerűtlenségéről, a projektek virágzásáról, a hazai alkotók nemzetközi sikereiről beszélgettünk, és arról, hogy esetükben a sok kicsi tényleg sokra megy.

10 évig voltál az Artus Társulat művészeti menedzsere, miért váltottál?
Pont a 10 év miatt. Ott kezdtem a szakmát, és mint minden munkahelyen, eljött az idő, amikor azt éreztem, hogy már mindent megtapasztaltam, amit ott meg lehet tapasztalni. Az ilyen kis szervezetekben nagyon nehéz egy jól kialakított szerepet, feladatkört átformálni, újragondolni. Nagyon szerettem a társulatot, a munkámban az emberi viszonyok éppen olyan fontosak, mint a dolog szakmai része. Elég hamar elkezdtem az Artus-beli munka mellett más művészekkel is egy-egy projektben együttműködni. Dányi Viktóriával 2011-ben kezdtünk együtt dolgozni, a Jardin d'Europe pályázati kiírásának nyerteseként kapott lehetőséget, hogy létrehozzon egy előadást. Ez már egy olyan volumenű munka volt, amihez szüksége volt produkciós vezetőre, és engem kért fel. Ez volt az első ahhoz hasonló munkám, amit most csinálunk a SÍN-ben. Létrejött a CITY című előadás, és ezzel a BLOOM!, ami komoly sikereket hozott, sok új lehetőséggel, új együttműködéssel. A SÍN támogatta a BLOOM! második egész estés bemutatóját, kialakult egy közeli munkakapcsolat. Úgy tűnt, a SÍN-ben van mód arra, hogy produkciós házként független alkotók munkáit segíthessük, próbahellyel, adminisztrációval, forráskereséssel, kapcsolati hálóval, tanácsadással. És megtetszett a művészekkel való projektalapú együttműködés is, amiben – bár a SÍN-ben a legtöbb művésszel hosszabb távon dolgozunk együtt – minden új munka kezdetén új megállapodást kötünk. Így 2013 szeptemberében már nem szabadúszó producerként, hanem a SÍN munkatársaként kezdtem el az évadot.

Magyarországon is egyre jellemzőbb, hogy művészek egy adott projektre szerveződnek, és nem társulati keretek között jön létre egy produkció. Mi ennek az oka?
Az anyagi tényező nyilván meghatározó ebben. A korábban általános társulatépítés már nem igazán opció, itthon sem, nemzetközi szinten is csak nagyon kevés, jól támogatott és keresett alkotó engedheti meg magának, hogy állandó társulat építésében és fenntartásában gondolkozzon. Mintha kimaradna egy lépcsőfok egy fiatal alkotó karrierjében. Mivel nincsenek nagyobb, állandó társulatok, ezért a fiatalok, akik kijönnek az iskolából, már nem tudnak eltölteni 4-5 évet egy-egy tapasztaltabb koreográfussal, „mesterrel”, ahol fejlődni lehet, megtanulni egy csomó mindent, egy alkotócsapat művészeti vezetését, hogy hogyan jutsz el egy művészeti elképzeléstől a kész előadásig, jelmezzel, fénnyel, befogadó színházzal, promócióval, további fellépési lehetőségekkel. Nincs nagyon lehetőség néhány év alatt ellesni, megtanulni egy társulatban azt a rengeteg dolgot, ami egy produkció létrehozásához és továbbéléséhez szükséges. A fiataloknak többnyire nincs választásuk, nagyon korán el kell kezdeni saját dolgokon gondolkozni, ki kell találniuk magukat. Ha ügyesek – nem csupán a színpadon, hanem abban is, hogy környezetet találjanak a munkájuknak – akkor előbb-utóbb találnak támogatót, partnereket arra, hogy professzionális körülmények között dolgozhassanak. De ehhez tényleg nagyon ügyesnek kell lenni, tudniuk kell kommunikálni a munkájukról, át kell látniuk, hogy mivel jár egy produkció összerakása. Nagyon sokat töröm mostanában a fejemet azon, hogy talán hasznos lenne ennek a generációnak menedzsmentet tanítani, egy olyan kurzuson gondolkodom, ami kifejezetten művészeknek szól, és talán célzottan azoknak, akik a pályájuk elején vannak. Ahogy tudom, a művészeti iskolákban ilyenfajta tudást tulajdonképpen nem tanítanak. Nekem producerként is sokkal könnyebb dolgom lenne a művészekkel való közös munkában, ha jobban ismernék a támogatási rendszert, a magyarországi és nemzetközi szakmai környezetet, a saját lehetőségeiket, azt, hogy mit várhatnak el egy produkciós házzal való együttműködéstől, egy menedzsertől. 2016 áprilisában az amszterdami IETM találkozón éppen egy ilyen munkát kezdünk el több nemzetközi kollegával. Tavaly novemberben a budapesti találkozón ebben a témában csináltam egy panelbeszélgetést, ott is kiderült, hogy nagy igény van erre, úgyhogy most elkezdtük felépíteni a kurzust, és ha minden igaz, hosszú távon tudunk majd ebben együttműködni.

Egy társulat mégiscsak speciális keretet ad egy művész-személyiség alakulásához, fejlődéséhez vagy vezető egyéniségek kiemelkedéséhez. Ilyen szempontból nem rossz, hogy ez a forma eltűnik?
Nem tudom, hogy eltűnik-e, de a független területen biztosan kevesebb lesz. Lehet, hogy csak más úton jut el valaki oda, hogy művészileg kiteljesedjen, karriert fusson be. Azok az alkotók, akikkel dolgozunk, nagyon sokféle módon élik a szakmai életüket. Fülöp László, akivel már két előadást hoztunk létre közösen, és novemberre készül el a harmadik bemutatója a Trafóban, egy dániai társulatnál dolgozik, sokat turnézik velük, ez talán az anyagi biztonságot is megadja. De úgy tervez, hogy ha van ötlet, alkotócsapat, támogatás, lehetőség, akkor itthon is létrehozzon minden évben egy új produkciót. Ezek előkészítésében pedig mi tudunk neki segíteni. Egy produkció létrehozását, a próbaidőszakot nagyjából egy évvel korábban kezdjük el előkészíteni. De Rózsavölgyi Zsuzsa, Molnár Csaba, Mészáros Máté is dolgoznak itthon is, külföldön is más társulatokkal, munkákon, tanítanak is – és lehet, hogy ez a sokféle lét egy csomó olyan helyzetbe kényszeríti az embert, ami jó hatással van az önálló alkotómunkára is. Adott helyzetben meg lehet tapasztalni, hogy milyen egy csapat tagjának lenni, majd a saját munka során azt, hogy milyen azt vezetni, az egészért vállalni a felelősséget. Az igaz, hogy állandó társulat híján rengeteg probléma merül fel az egyeztetések során, több meghívásunk volt már, amit emiatt nem tudtunk elfogadni. Viszont nincs az a felelősség, hogy 8-10 ember megélhetését folyamatosan biztosítani kell, a művészeti munka során az 5-6 művészeti munkatársnak pedig mindig meg kell találni a jó helyet, szerepet az adott koncepcióban. Ez talán jelent némi szabadságot. Persze nagy kérdés, hogy mi a következő lépés akkor, ha már ezek a fiatalok nem dolgoznak aktív táncosként, lehet, hogy akkor felmerül majd valamiféle állandóság kialakításának az igénye.

Ez a tendencia az oka annak is, hogy a SÍN egy kissé profilt váltott, és kulturális központból produkciós ház lett?
Részben igen, az igény hozta ezt magával. Mivel mi produkciós ház vagyunk, tehát nincs saját játszóhelyünk, ezért akkor tudunk projektről beszélni, ha van partnerünk, ahol be lehet mutatni az adott produkciót. A Trafó Kortárs Művészetek Háza például az elmúlt években komolyan támogatta a fiatalabb alkotók készülő munkáit is a már befutott „nevek” mellett. A MU Színházzal is nagyon szoros az együttműködésünk, ebben az évadban ők is tudták támogatni a készülő produkciókat. Ahhoz, hogy a SÍN, mint produkciós ház sikeres lehessen, szükség van egyfajta nyitottságra a befogadóhelyek részéről. Az is igaz, hogy egy Trafó szintű hely csak akkor tud egy alkotóval foglalkozni, ha valamiféle adminisztráció áll mögötte – szerződést kell kötni, egyeztetni kell, satöbbi. Természetesen ahhoz, hogy a produkciós ház profil fejlődhessen, kellett a mi személyes érdeklődésünk, motivációnk is, Trifonov Dóráé, Nagy Zoltáné és az enyém. Az alkotófolyamat és a kész produkciók segítésén túl nagyon izgalmas munka megérteni, alakítani, fejleszteni a művész és a producer közötti kapcsolatot. De a produkciós ház fejlesztésben nagy segítségünkre volt az Open Latitudes3 elnevezésű Kultúra Európa partnerségi projektünk, nem csak az előadásokat, hanem magát a házat is bekapcsolta a nemzetközi vérkeringésbe, mi is egyre jobban értjük az európai piacot és viszonyokat, és minket is egyre jobban ismernek.

Említettél néhány nevet, akik sikeresek külföldön, de általános, hogy a magyar táncosok, alkotók iránt van érdeklődés?
Igen, a magyar táncosok sokfele dolgoznak, keresettek. De Budapest az európai kortárstánc térkép szélén helyezkedik el, nehéz láthatóvá tenni az előadásokat, ha elkészültek. Rengeteget kell dolgozni egy-egy meghíváson, de az, hogy a magyar táncosoknak, koreográfusoknak jó híre van a világban, sokat segít ebben. Ha egy-egy előadás külföldön sikeres, az az egész szakmának jót tesz, akkor a nemzetközi szakemberek elkezdenek odafigyelni a magyar táncra, ilyen módon egymás számára jó referenciát jelentünk. Én érzékelem, hogy ez a folyamat elkezdődött. Igyekszünk az előadásokat minél több platformra, fesztiválra eljuttatni, éppen ezért nagyon jó lehetőség például a dunaPart Kortárs Előadóművészeti Platform. 2015-ben innen sok magyar kortárstánc és színházi előadás kapott meghívást. Egy-egy ilyen alkalom nagyon jó lehetőség együttműködések építésére, a készülő munkákhoz koprodukciós partnerek megtalálására. Tehát van érdeklődés, de borzasztóan sok munka, befektetés van benne, folyamatosan személyes kapcsolatokat kell építeni. A belföldi piac pedig olyan kicsi – néhány fesztiváltól eltekintve szinte nincs is –, hogy muszáj nemzetközi szinten gondolkodni, ha életben akarjuk tartani a produkciókat.

Nagyon sokan megfogalmazták már, mekkora probléma a belföldi forgalmazás hiánya, ha ekkora igény van rá, mi kellene ahhoz, hogy megvalósuljon?
Az, hogy a magyarországi színházi struktúra erre lehetőséget teremtsen. Van egy hagyományos, repertoár színház jellegű szerkezet, egy vidéki város színházának megvan a maga műsorstruktúrája, közönsége, hagyományai, megvannak a fizetett színészei, ők ennek a fenntartásában érdekeltek. A kortárstánc műfajként is nehezen kommunikálható, akár vidéken, akár Budapesten. Ahhoz, hogy egy színház vidéken meghívjon egy kortárstánc előadást, a részükről hatalmas nyitottság, elkötelezettség és rengeteg munka szükséges, hogy megnyerjék a saját közönségüket, beillesszék a saját programjukba. A kortárs itthon hovatovább szitokszó, periferikus műfaj. 3 évvel ezelőtt a CITY-vel Normandiában voltunk egészen kicsi városokban. Kedd, szerda este tele volt a színház középkorú házaspárokkal, akik eljöttek megnézni egy teljesen ismeretlen magyar társulatot. Tudom, hogy nehéz összehasonlítani a két országot ebből a szempontból, de a nyitottság, a bizalom a közönség részéről arra, hogy majd valami jót fognak látni, irigylésre méltó volt.
Azt gondolom, hogy összefogás, valamiféle központi akarat nélkül, akár a döntéshozók részéről, nem, vagy nagyon lassan lesz belföldi forgalmazás, ennek egy strukturált, támogatott formája. Sokat hallottuk az elmúlt években, hogy a függetlenek helyzetét úgy kellene megoldani, hogy „becsatornázzuk” őket a kőszínházakba. Szerintem ez a gondolat nem reális. Először is, ahogy a függetlenek működnek, maga az alkotófolyamat, nehezen egyeztethető össze a kőszínházi működéssel. A progresszió, az innováció nagyon fontos része a független szakmának, és erre a struktúrán kívül sokkal jobb a lehetőség, talán a jegybevétel, TAO bevétel kényszere miatt is. A kőszínházak talán egy-egy rendezőt szívesen szerződtetnek egy bemutatóra, a színház színészeinek a közreműködésével, de egy hathetes projekt erejéig nagyon nehéz munkamódszert, gondolkodást, művészeti látásmódot átadni, és abban működtetni valamit. Ha még fenn is áll a lehetőség erre, ez akkor is talán csak a színházi rendezőket érintheti. A kortárstánc esetében ennél még kevesebb lehetőség van. Biztosan sokkal nagyobb közönséget lehetne megszólítani a kortárstánc előadásokkal, mint amennyien ezeket jelenleg ismerik, és ez biztos a mi kapacitásunkon is múlik. Sokszor a befogadó helyekre marad a promóció feladata, ezzel ők is nagyon megküzdenek. Ha nincs olyan szereplő, elem az előadásban, amit a nagyközönség a TV-ből, médiából ismer, akkor nagyon nehéz egy bizonyos körön túl megszólítani a közönséget. Az, hogy nem társulatban működünk, nyilván hatással van a közönségépítésre is, ilyen módon nincs folyamatos jelenlét.

Hogy látod, azok az intézmények, amelyek a szcéna képviselőit befogadják, megfelelően töltik be a funkciójukat?
A Trafó az elmúlt években iszonyú nagy részt vállalt abból, hogy ezeket az előadásokat nemcsak meghívja, hanem koproducerként is részt vegyen a létrehozásukban. Ebben az évadban a MU Színház is támogatja anyagilag az előadások létrehozását. Ezek az alkotók az elmúlt 2-3 évben alig-alig nyertek az NKA-nál támogatást új produkcióra, a kurátorok nem ismerik a nevüket. A Trafóban nagyon jó bemutatni egy előadást, mert van stáb, van marketing csapat, jók a technikusok, jó a színpad, jó a nézőtér, viszont az évadban körülbelül 200 estét kell elosztaniuk az összes produkció között. Ha nagyon szeretnek egy előadást, akkor sem lehet egy évadban 3-4 esténél többet játszani. Így egy előadás nem tud fejlődni, ez nagy nehézség. A Trafón keresztül a nemzetközi piacot is könnyebben el lehet érni. A MU Színházzal is sokat dolgozunk együtt, ők az elmúlt években elindultak egy új irányba, közösségi színházzal, közösségépítéssel, színházi neveléssel kezdtek el foglalkozni, ennek megfelelően sokat gondolkodunk velük azon, hogy akár egy klasszikusabb kortárstánc bemutató esetén hogyan tud a részvételiség, a közönségépítést továbbgondolva a közösségépítés is megjelenni. 2015 ben közösen hoztuk létre az OPEN Nemzetközi Közösségi Színházi Fesztivált, nagyon fontos nekünk is, a MU-nak is, hogy ezt az új műfajt megmutassuk, beszéljünk róla. Az Európai Uniós projektünk támogatásával vendégül láthattunk három külföldi közösségi, részvételi színházi előadást, és három magyar produkciót, most pedig már a 2. OPEN Fesztivált készítjük elő novemberre.
Folyamatos a párbeszéd a partnerszínházainkkal, tudjuk, hogy mindenhol sok a megmutatkozni vágyó jelentkező, rengeteg előadás készül. Igazság szerint sokszor nagyon kevés gondolattal arról, hogy mi lesz az élete az előadásnak, ha elkészült. Én nagyon nagy felelősséget érzek abban, hogy ezeket a munkákat életben tudjuk tartani, teret tudjunk találni nekik. Éppen olyan ponton vagyunk a SÍN-ben, hogy elkezdtünk gondolkodni azon, talán kevesebb produkciót kéne létrehozni, és több energiát fordítani arra, hogy megtaláljuk a kész előadások helyét.

Mi alapján döntitek el, hogy kiket támogattok?
Nagyon sok mindenkit támogatunk, akár csak ingyenes próbahellyel. A tavalyi évben körülbelül 120 különböző formáció és alkotó próbált nálunk hosszabb-rövidebb ideig. A 4 próbatermünk napi 12 órában folyamatosan tele van. A támogatásunk különböző mértékben és formában jelenik meg. Van, akinek pályázatot bonyolítunk le, van, akinek egyszerűen csak tanácsot adunk, ha kéri. Azoknak a produkcióknak az esetében, amiket producerként gondozunk, fontos, hogy az első kezdeményezés mindig a művésztől jöjjön. Nem adott művészekkel dolgozunk, hanem mindig egy-egy projekten. Mindig az ötletnél kapcsolódunk be, együtt gondoljuk végig az optimális megjelenési formát, a partnerszínházat, a támogatókat, sokszor még a művészeti résztvevőkön is együtt gondolkodunk. És az is igaz, hogy rengeteg a munkánk, sokkal több, mint amennyit igazán jól el lehet végezni. Emiatt nem tudunk azon gondolkozni, hogy bővítsük a produkciók számát. A produkciók létrehozása mellett teret adunk workshopoknak és szakmai programoknak is, szeretnénk nem csak előadások gyártásával foglalkozni. Néhány kollegával, a Műhely Alapítvánnyal, az Artus szal, a KET-el, a MOHÁ-val elkezdődött közös gondolkodás arról, hogyan tudnánk az egészen friss generációnak strukturáltabb, összehangoltabb formában segíteni, együtt. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szakmán belül beszélgessünk egymással, értsük, hogy ki mit csinál, merre szeretne fejlődni. Együttműködés, összefogás nélkül nem fogunk tudni talpon maradni.

Miért került éppen a kortárs tánc fókuszba?
Ez egy adottság, amibe én csak megérkeztem. Nagy Zoltán, a SÍN művészeti vezetője koreográfus, a SÍN-t azért kezdték el, hogy legyen egy hely, ahol dolgozni tudnak. Zolinak ez fontos, ez a missziója. És a SÍN nagyon alkalmas arra, hogy táncosok próbáljanak benne, nagyon jók a stúdiók, alkalmasak hosszabb távú próbafolyamatok befogadására.

Egy hangosabb nemzetközi siker, például a magyar társulatok Aerowaves válogatásba való bekerülése, mennyire tesz egy csapatot piacképessé, tudnak élni a lehetőséggel?
Az Aerowaves pont nagyon jó fórum erre, ott egy olyan 30 fős zsűri van, ahol a tagok körülbelül 90%-ának van fesztiválja, színháza vagy egy olyan helyük, ahol be tudnak mutatni egy előadást. Körülbelül 600 pályázat szokott beérkezni, a szám évről évre nő, tehát nehéz bekerülni a válogatásba. A Hodworks például sikeresen szerepelt ott többször is, a belga Eleonor Lachky 5 magyar táncos közreműködésével létrehozott Whirling című előadása is, a CITY és a Nyúzzatok meg is. A magyar alkotók, táncosok felé érezhető egy nyitott, pozitív hozzáállás, úgy hallottam, a magyar produkciókra odafigyelnek a válogatáskor, hiszen nagyon nehéz 600 előadás felvételét egyforma figyelemmel végignézni. Egy ilyen megmutatkozás azért is jó, mert nem csak az adott előadás meghívásáról lehet beszélgetni, hanem találhatunk támogatókat az adott művész következő munkájához. Ez persze rengeteg idő, munka és nagyon sok jelenlét eredménye, fel kell építeni a bizalmat az alkotók iránt, de a SÍN iránt is.

Ha a jelenlegi finanszírozási rendszerre gondolsz, összességében milyenek a kortárs táncszcéna és a SÍN esélyei?
Nehezen boldogulunk. Nem nagyon lehet gondolni fejlesztésre, inkább csak fenntartásra, túlélésre. A 2016-os működési pályázatot most adtuk be, késő tavasszal tudjuk majd meg, mennyi pénzünk lesz a működésre, nyár végére várhatjuk, hogy megérkezik a támogatás első részlete. Nem is a szűkös anyagi körülmények, hanem a kiszámíthatatlanság, a tervezhetetlenség nehéz. A projekteket általában 12 hónapra előre tervezzük úgy, hogy nem tudjuk, 12 hónap múlva lesz-e anyagi hátterünk a működésre. Emiatt folyamatos bizonytalanságban, feszültségben kell dolgoznunk. A külföldi meghívások esetén szinte elvárás, hogy valamilyen támogatást szerezzünk Magyarországról legalább az utazásra – az évi egy NKA kiírással ez nehezen biztosítható. Nehéz elmagyarázni a partnereknek, hogy itthon kis valószínűséggel kapunk majd támogatást, mert nem ehhez vannak szokva, minden országnak érdeke, hogy a művészei, az elkészült produkciók megjelenjenek külföldön. A nemzetközi forgalmazással esetenként tudunk annyi bevételt szerezni, hogy azt egy új készülő produkcióba is bele tudjuk forgatni. És ahogy korábban mondtam, a belföldi forgalmazást muszáj lenne megoldani, nagyon nagy szüksége van a kortárstáncnak arra, hogy bővüljön a közönsége. A Kreatív Európa projektek sokat segítettek Magyarországon a kisebb szervezetek és a művészek ismertségének, elfogadottságának javításában. Mivel a szervezeteknek a teljes költségvetés nagyjából 50%-át maguknak kell előteremteniük, és csak a másik felét kapják az EU-tól, az NKA önrész támogatása nélkül nehezen visszük ezeket tovább, túl nagy anyagi vállalást jelentenek.

Az interjút készítette: Halász Glória
Fotók: Lékó Tamás