Topolánszky Tamás, a GG Tánc Eger vezetője nem a legkedvezőbb körülmények között vette át az egri tánctagozat vezetését, de az elmúlt öt év alatt a társulat megtalálta a helyét a színházban és a hazai táncszakmában is. A kortárs táncban, klasszikus balettben és néptáncban is otthonosan mozgó koreográfus elmondta, hogyan épülhet híd egy táncelőadás és a közönség között, mit gondol a színház politikai megosztottságáról, és mi kell ahhoz, hogy Gizi néni a következő évben is bérletet vegyen egy előadásra.

A Táncművészeti Főiskola néptánc szakán végeztél, mégis miután elhagytad az iskolát, egyből a balettnél kötöttél ki. Miért váltottál?
Hét éves korom óta néptáncoltam, igaz, focista akartam lenni, de anyukám ezt nem támogatta, és eldugta előlem azokat a leveleket, amikben behívtak a válogatottba. Kilencszázan jelentkeztek a Táncművészeti Főiskolára, amikor elmentem felvételizni, és miután bekerültem az utolsó százba, elkezdett érdekelni a dolog, hogy akkor most már azért vegyenek fel. Végül fel is vettek, és teljesen más volt profi körülmények között tanulni a dolgot, nagyon megszerettem. Amikor végeztem, nagyon sok szerződési ajánlatom volt, de a társaimmal elhatároztuk, hogy együtt megyünk a Budapest Táncegyüttesbe. Azonban az Imre Zoltán által vezetett Szegedi Balettől is volt egy ajánlat. Este lefeküdtem azzal a gondolattal, hogy Budapest, reggel felkeltem, és úgy döntöttem, Szeged. Úgy gondolom, ez életem egyik legjobb döntése volt. Aztán alapító tag lettem a Szegedi Kortárs Balettnél, és 2001-ig maradtam a társulatnál, majd a Grazi Operába szerződtem. Szerencsém volt, hogy boldogultam a kortárs és a klasszikus mozdulatvilággal is. A klasszikus alapú grazi együttesbe egyébként inkább a kortárs technikám miatt vittek, mert szerették volna, hogy modernebb szelek fújdogáljanak az intézményben. Nagyon boldog 5 évet töltöttem ott, itthon nem is nagyon tudják, hogy főszerepeket, címszerepeket táncoltam. Aztán úgy döntöttem, hogy hazajövök, és nem is akartam tánccal foglalkozni. De a telefon sokszor csörgött, és rájöttem, hogyha elkezdek szappant árulni, megint tíz év lesz, mire belejövök, és nem biztos, hogy bejön. Akkor elkezdtem koreografálni, és saját projekteket létrehozni, az Experidance táncmestere lettem, elhívtak a főiskolára tanítani, majd 2011 ben felkértek az egri Gárdonyi Géza Színház tánctagozatának a vezetésére. Az ott töltött kezdeti időszak elég zűrös volt, de úgy gondolom, mostanra szakmailag oda kerültünk, ahol egy ekkora csapat Magyarországon létezhet. Persze folyamatosan szeretnénk fejlődni, és egyre jobban működünk.

A néptáncból mit hoztál magaddal?
Mindenben benne van, amit csinálok, a néptánc, a népművészet, a kortárs tánc, a klasszikus balett összetevője annak, amit alkotok. Mindebből pont az az elegy jön létre, amit Topolánszky Tamás szeretne.

Érdekes, hogy táncszakírónak is tanultál, mi volt az oka annak, hogy belekóstoltál a másik oldalba?
Mi négy éves képzést követően végeztünk, és nem volt diplománk. A Szegedi Kortárs Baletthez pedig elkezdtek olyan emberek érkezni, akik ugyanabban a képzésben vettek részt, mint mi, csak egy évvel tovább tanultak, és főiskolai végzettséget kaptak. Mi pedig ott álltunk középfokú végzettséggel. Kértem, hogy elvégezhessem a szükséges két évet, csak adjanak rá lehetőséget. Adtak, mondták, legyek szakíró. Először visszakoztam, hogy ennek semmi köze ahhoz, amit én szeretnék, de láttam, hogy nincs más esélyem. Aztán a végére nagyon fontossá vált. A szakon gyakorlatilag senki nem ismert, ELTÉ-s tanárok tanítottak újságírásra, drámapedagógiára, drámaelemzésre, másfajta követelményrendszer volt, gőzük sem volt arról, ki az a Topolánszky Tamás. Úgyhogy tíz év kihagyás után ismét megtapasztaltam a valódi diákéletet. Rendkívül sokat profitáltam belőle, elkezdte az agyamat másfelé mozdítani. Utána a modern táncpedagógus képzést is elvégeztem, és a klasszikus balett master diplomától is csak egy szakdolgozat választ el, úgyhogy minden szegmensben körbenéztem.

A GG Tánc Eger egyik célkitűzése, hogy hidat építsen a magas művészet és a populáris kultúra között. Valóban létezik ilyen szakadék, nem csak jó és rossz produkció van?
Létezik a szakadék. Hozzá kell tennem, hogy nekem nincs gondom a konceptualista hozzáállással, járok a Trafóba és a MU Színházba, szeretem ezeket a dolgokat, szükség van az innovációra. De hányszor kerül színpadra egy-egy ilyen projekt? Kétszer, háromszor, négyszer? Mi pedig egy-egy bemutatónkból 30-70 közötti alkalommal játszunk egy évben, nem mindegy, hogy 20 ezren látnak egy előadást vagy hatszázan. Tisztában vagyok vele, hogy a számok nem feltétlenül jelentenek minőséget, de mi emellett a minőségre is törekszünk. Ez nagyon nehéz kérdés, nekem is folyamatos kihívás, hogy olyat tudjak alkotni, ami megfelel abban a minőségi rendszerben, amit én gondolok erről, de Gizi néni jövőre is bérletet fog váltani rá. Úgy gondolom, sikerült elérnünk, hogy valódi közönségbázisunk legyen, telt házakkal játszunk Egerben, szerte Magyarországon és külföldön is. Az emberek egyszerűen igénylik a cselekményes balettet. Nincs mese, szükségük van arra, hogy bizonyos dolgokhoz kapaszkodót találjanak. Ez nem azt jelenti, hogy szájbarágósan kell tálalni a dolgokat, lehet kortárs, modern mozdulatvilággal is mesélni.

Ha nem lenne szempont, hogy Gizi néni jövőre is bérletet vegyen, lenne igényed arra, hogy bátrabban kísérletezhess?
Folyamatosan készítünk ilyen típusú dolgokat is, folyamatosan kísérletezünk. A kritikusok, akiktől sokszor kapunk az arcunkra az általunk képviselt irány miatt, nem tudják, hogy mi közönségbázist teremtünk. Azok a nézők, akik megnézik a darabjainkat, elmennek majd Budapestre is előadást nézni, lehet, hogy a Trafóba is. Ez mindenkire vonatkozik vidéken, fontosak ezek a műhelyek, később ebből mindenhol közönség lesz, vagy legalábbis táncot értő emberek nevelődnek ki. Tudjuk, hogy a kortárs tánc mostoha helyzetben van Magyarországon, ez olyan, mintha valakinek úgy adnék oda egy könyvet, hogy nem birtokolja annak a nyelvnek az ismeretét, amin megírták. Nekünk a nyelvet kell eljuttatnunk a nézőkhöz, és szerintem jó úton haladunk. Van egyfajta sznobizmus oda-vissza, mindkét oldalon, alternatív és klasszikus sznobizmus is létezik, ezek valamiért mindenképpen el akarnak különülni egymástól. Szerintem ennek nem így kellene lennie, minden művészeti ág hatással van egymásra. Pont ezért örülök, hogy két tagozatú színházban dolgozunk, nagyon jó, amikor a próza és a tánc hat egymásra, alkotóműhely jön létre, megnézhetjük egymást. Művészileg mindegyik építkezik a másikból.

A darabokat is olyan szempontok alapján válogatjátok, hogy megfeleljen a cselekményességnek és közönségbarát legyen?
Fontos, hogy a táncszínházunk repertoárján, a színház repertoárján is rendben legyen, amit játszunk, és egy kortárs fesztiválon is működjön.

Milyen a közönségetek?
2011-től én egy olyan struktúrát építettem fel, mely a táncelőadások bérletben való játszására fekteti a hangsúlyt, és szerintem ez a követendő út, mert olyanok is eljutnak az előadásainkra, akik nem feltétlenül vennének jegyet egy táncprodukcióra. De ha tetszett valakinek, akkor lehet, hogy a következő bérletébe is választ táncelőadást. Emellett értelemszerűen a színház produkcióit is gazdagítjuk. Nagyon más olyan táncosokkal operettet vagy musicalt létrehozni, akik egyébként motiválva vannak saját produkcióikban, a folyamatos munkában, vendégtanárokkal, vendégalkotókkal.

Ugyanúgy gondolkodtok, mint egy klasszikus színház, ahol a nagyszínpad a közönségbarát darabok, a kamaraszínház a kísérletezés terepe?
Persze, van egy stúdió, ahol folyamatosan kísérletezünk. Vannak nézőink, akik nyitottak erre, így az ő igényeiket is ki tudjuk elégíteni.

5 évet töltöttél Ausztriában, ott mennyire népszerű a kortárs tánc, hol van a helye?
Graz egy liberális város, nyitott hely, Ausztrián belül az egyik legnyitottabb. Ez a táncra és az operára is hatással volt. A színháznak támogatói is voltak. Ott megbecsülik a jó munkást, aki tisztességgel betartja a szabályokat, és magas színvonalú művészi munkával, jól dolgozik. De ezek a szabályok nem túl merevek. A két típusú, osztrák és magyar szervezés között el tudnám képzelni az ideálisat, én erre törekszem. A szisztéma egyébként ugyanaz, a nagyszínpadon inkább cselekményes darabokat játszanak, a stúdióban mindenfélét. Az ott töltött 5 év alatt egyébként két olyan darab volt, amely egy szezonnál tovább műsoron maradt, az egyik a Kutyaszorítóban című film alapján készült, amelynek a főszerepét táncoltam, a másik pedig a Traviata című opera volt, melynek a koreográfiáját készítettem.

Az, hogy nem teljesen ideálisak a körülmények, azt is jelenti, hogy a GG Tánc Eger anyagi problémákkal küzd, ahogy a többi táncegyüttes?
Relatív, akkora a probléma, mint az egész országban. Boldogan létezünk, de azért el tudnám képzelni, hogy azt a morált, azt az odaadást, azt a 150 előadást, amit teljesítünk, többre értékeljék. És ez a táncosok mellett a műszaki munkatársakra is vonatkozik. Kérem, vegyék észre, hogy 2007 óta nem volt változás a közalkalmazotti bértáblán, nem kell hozzá sok ész, hogy valaki kiszámolja, tíz év alatt hova kúsztak fel az árak. Ezt a létet rendezni kell.

Arra van lehetőségetek, hogy más városokba vagy külföldre eljussatok az előadásaitokkal?
Jövő héten megyünk Kassára, Nagyváradra és Újvidékre. Fontos számunkra, hogy ezekkel a városokkal megőrizzük a jó kapcsolatot, amikor lehet, mi is befogadjuk az előadásaikat. Ma már nem olyan egyszerű turnézni, másképp kell megteremteni az anyagi hátterét, ez támogatás nélkül nem működik. Vagy már arra a típusú popularitásra lenne szükség, amivel én nem tudok azonosulni. De nem panaszkodom, májusban több előadást játszottunk Budapesten a Traviataból, készülünk a Bartók-maratonra, amelyben a Miskolci Balett, a Magyar Nemzeti Balett és a GG Tánc Eger táncművészei együtt szerepelnek, négy Bartók művet fogunk ezen az estén előadni. Fellépünk a Képzelt beteg című előadással Budapesten, a Szaffival Salgótarjánban, a repertoárunk darabjait folyamatosan életben tudjuk tartani. Nyáron pedig szabadtéren Debrecenben és a Szarvasi Vízi Színházban vendégszerepelünk a Traviataval.

Tanítasz, adjunktusi pozíciót is betöltesz a Táncművészeti Főiskolán, hogy látod a fiatal táncművészek helyzetét?
Amikor mi végeztünk, a 90-es évek elején, még mindenhol léteztek valamilyen szinten az előző rendszer által felépített kondíciók, kiszámíthatóbb lábon állt a kultúrafinanszírozás. Ez mára teljesen megváltozott. Óriási az olló, nagyon nagyok lettek a különbségek például az Operaház és a kisebb együttesek között. Ez nem azt jelenti, hogy az Operaház túl sokat kap, a kisebbeket kéne méltóbb anyagi kondíciók közé emelni. Igenis mindenhol meg kellene teremteni azt a lehetőséget, hogy jó minőségben, jó bérért dolgozhassanak a művészek.

Dolgozol pályakezdő táncosokkal?
8 táncművésszel dolgozom, most éppen egy nagyobb átalakulás várható az együttesben. Nagyon fiatalokkal kezdtem, nagy munka van mögöttünk.

Ezek szerint vannak olyan művészek, akik a társulatban nevelődtek ki?
Igen, és jó minőségben produkálnak, amire büszke vagyok. Ez egy nagyon rövid szakma. Természetes, hogy ha valaki ilyen sokat, 5-6 évet van egy helyen, akkor szeretne másfelé nézelődni, és mivel az én tanítványaimról van szó, értelemszerűen támogatni fogom őket, még ha ez okoz is néhány nehéz pillanatot. Azt hiszem, ezt fel kell fogniuk azoknak, akik társulatot vezetnek.

Blaskó Balázs hagyományokra épülő, nemzeti szellemiségű színházeszményt képvisel, hogyan illeszkedik ebbe kortárs balettként a GG Tánc Eger?
Amíg ez a dolog ízléses, nekem nincs gondom vele. Balázs ugyanúgy követi a független alkotók tevékenységét. Figyeljük a nyugat-európai trendeket, emellett visszanyúlunk a népművészethez is, szeretnénk egy friss, mai dolgot csinálni, ami tiszteletben tartja a hagyományokat, mégis előremutató. Ki szeretnénk alakítani egy olyan dolgot, ami a mi közép-európai ízvilágunkból táplálkozik. A Szegedi Kortárs Balettel is azért tudtunk olyan sokat utazni, mert egy speciális dolog volt. Ha belemegyünk abba, amit mindenki tud, akkor nem lehetünk kuriózumok. Akkor lehetünk azok, ha a saját dolgunkat csináljuk, aminek része a hagyomány, része, hogy magyarok és európai nemzet vagyunk.

Mit gondolsz arról, hogy politikailag ennyire megosztott ma a színházi szakma?
Amikor felkértek erre a pozícióra, volt részem támadásokban. Én minden oldalt tiszteletben tartok, csak annyit kérek, hogy azt is tartsák tiszteletben, hogy én Topolánszky Tamás voltam akkor is, amikor bal oldali és akkor is, amikor jobb oldali színházban dolgoztam. Ez a nyitottságomat, a gondolataimat nem befolyásolhatja. Abban a pillanatban fordítanék hátat bárminek, ha ezt valaki vagy valami akár egy percig is korlátozná.

Milyen támadások értek?
Újságcikkek születtek, elkezdtek „néptáncosozni”. Én persze nagyon büszkén vállalom a néptáncművészi végzettségemet, de akkor azért kiadtam egy közleményt arról, hogy ki vagyok, mikor indultam, mit csináltam, aztán soha többé nem jelent meg hasonló cikk. Úgy gondolom, hogy a sajtó félre volt vezetve. Én az egységre törekszem, ez abból is látható, ha valaki megnézi, milyen alkotókat hívok meg, kik szerepelnek a fesztiváljainkon. Szeretném, ha a művészeink szabad lélekkel lehetnének bármilyen oldaliak.

Te indítottad el az Egri Stúdiószínházi Táncfesztivált, miért volt ez fontos számodra?
Az ötödik évünkben járunk, Magyarország öt olyan fesztiválja között van, ami az NKA által támogatott. Az öt fesztivál közül a miénk az egyetlen, mely a Dunától keletre helyezkedik el. Továbbra is fontosnak tartom, hogy ebben a régióban is minél több fórumon jelenjen meg a professzionális táncművészet. Ez a fesztivál nem jöhetett volna létre és nem élhetne tovább, ha nem kapunk segítséget színházunk igazgatójától, Blaskó Balázstól, fenntartónktól, Eger Önkormányzatától, a Nemzeti Kulturális Alaptól és a Nemzeti Táncszínháztól.

Az interjút készítette: Halász Glória
Fotók: Lékó Tamás