23 éves volt, amikor a Szegedi Kortárs Balettet és Magyarországot hátrahagyva egy norvég társulathoz szerződött, majd 7 éven át volt a világhírű belga Ultima Vez társulat tagja. 2014 ben készítette el Hinoki című első egész estés koreográfiáját, amelyet a Trafóban mutattak be. Mészáros Máté számára az a legfontosabb, hogy nézőivel és persze táncosaival sikeresen kommunikáljon. Hogy miért érdemes nyugdíjasokat megkérdezni egy előadás témájáról, mit gondolnak külföldön a magyar táncosokról és miért várat magára még mindig a nagy áttörés, többek között ezekről beszélgettünk a koreográfussal.

Éppen ma láthatja a közönség a Hinoki 2.0 című előadást, ami a 2014-ben bemutatott Hinoki újabb verziója. Miért volt szükség arra, hogy továbbgondold az eredetit?
Miután véget ért a 3 hónapos próbafolyamat, és elérkeztünk a premierhez, akkor éreztük úgy a táncosokkal, hogy igazából el tudnánk kezdeni dolgozni. Megvolt az összes alapanyagunk, de nem volt meg a dolgok végső formája. Nálam ez bevett szokás, azokon a helyeken is ez volt a jellemző, ahol táncosként dolgoztam. Belgiumban a bemutató után folyamatosan átalakítottuk a darabokat. Az, hogy megtörtént a premier, még csak egy lépcsőfok volt a darab életében, utána szinte mindig jelentősen változtattunk. A Hinoki esetében ez radikálisabb lett, mert nagyon nagyot változtattam a darab szerkezetén, a forgácsot pedig ugye kicseréltük hamura, vagyis polifoamra, ami tulajdonképpen illeszkedik az előadás tematikájába, az újrateremtődésbe, amivel a darab is foglalkozik. Nincs vége az előadás készítésének, tegnap is átalakítottunk egy részt benne. A 2.0 volt a nagy lépés, de a finomhangolások azóta is folyamatosan történnek. Úgy érezzük, hogy minél többször játsszuk, annál jobban tudjuk, mi az, ami nem teljesen passzol, vagy lehet jobban is csinálni.

Általánosságban is jellemző rád, hogy ha valamit kitalálsz, azt utólag újragondolod, esetleg felülbírálod?
Igen, ez szinte az összes elkészült darabnál jellemző volt, bár nem annyira drasztikus formában, mint a Hinokinál. Múlt héten voltam Brémában, ahol az utolsó bemutatómat készítettem a Theater Bremennek, és ott is változtattunk egy rész szerkezetén, hogy még értelmezhetőbb legyen. A fölösleges sallangok mindig így kerülnek le szépen a darabról. A premieren van egy nyers állapot, és igazából az kerül kibontásra.

A Hinoki létrehozásánál Krasznahorkai László Seiobo járt odalent című kötetének egyik elbeszélése inspirált. Minden esetben van egy ennyire konkrét dolog – ha nem is irodalmi mű, ami elindít benned egy alkotófolyamatot?
A Hinokinál ez nagyon egyértelmű volt, a novellából építkezve indultunk el. Az azt követő daraboknál nem volt konkrét inspirálódás, inkább egy ilyen általános vizsgálódás. A brémai Next to Me című előadásnál a „ki van melletted?” kérdéskörrel foglalkoztunk. Ha valaki most melletted van, és majd 10 év múlva visszajön az életedbe, az akkor mit fog jelenteni. Ott inkább a megfigyelés és a saját életem értelmezése volt jellemző, annyira absztrakt formában, ami még mindenki számára értelmezhető. Szerintem akkor érdekes valami, ha nem túl személyes, és mindenki számára hozzáférhető kiindulási pontot biztosít. A következő darab esetében valami egészen mást szeretnék csinálni, mint az eddigiek, nincs bevett forma, hogy mi lesz majd a végén.

A Hinoki egy nagyon izgalmas együttműködésnek köszönhetően jött létre.
Én viszonylag sokáig az Ultima Vezben dolgoztam, az ötlet onnan indult, Wim Vandekeybustól és a menedzserünktől, Kristien De Costertől, akik mindig megpróbálják az együttes táncosait önálló úton is elindítani. Ez egy létező program a társulaton belül, és részükről volt egy ilyen felajánlás, hogy mi lenne, ha én ott csinálnék valamit? Ők pedig szívesen támogatják próbahellyel, anyagi háttérrel és valamilyen szintű marketinggel is. Ezzel az ötlettel jöttem aztán a Trafóhoz, akiknek szintén tetszett, és illeszkedett is az Ultima Vez sorozatukba. Aztán a SÍN Kulturális Központtal összetalálkozva lett teljes a koprodukciós hálózat. Ez talán eltér a magyarországi rendszertől, de teljesen bevett forma a nyugati kortárs világban, ahol több koprodukciós partner segít egy előadás létrejöttében. Wimre minden helyzetben jellemző a segítő szándék és a nyitottság a táncosok felé, az alkotási folyamatok is mindig közösen történnek. Amit mi, táncosok viszünk bele, az tulajdonképpen egy jó alapanyag ahhoz, hogy később az ember egyedül is el tudjon kezdeni dolgozni. A darabok nagyon jó műhelymunkák során szoktak megszületni, mindig van egy oda-vissza ható kölcsönös folyamat.

23 éves korod óta dolgozol külföldön, hogy látod, mennyiben más kint a szakmai közeg, az alkotók egymáshoz való hozzáállása?
Szerintem nyitottabbak egy kicsit az emberek a munka folyamán egymás felé. Talán azért van ez, mert nagyobb a piac, nincs iszonyatos versenyhelyzet, ami itthon egy kicsit behatárolja a kommunikációs lehetőségeket. Az ország túlságosan pici ahhoz képest, amennyien tánccal foglalkoznak. Amivel addig nincs is baj, amíg van kilépési lehetőség országon kívülre is. Ha az együttesek inkább itthon játszanak, akkor ez konfrontációs helyzetté tud alakulni. De nyilván minden rétegnek megvan az elfogadottsága és a taszítottsága is. Külföldön nem érzed azt, hogy muszáj minden nap harcolnod azért, hogy létezz. Itthon sokkal inkább a fennmaradási ösztön dominál, mint a nyugodt munkakörülmények. És ez nyilván változtat a munkamorálon is. Itthon megszületik egy bemutató, és nem tudom, hányszor fog menni, fog-e menni egyáltalán, milyen piacra tud kijutni. Ha külföldön jön létre egy darab, akkor tudom, hogy lesz utóélete. Hiányzik Magyarországon egy belső játszási rendszer, az országon belül nagyon kevés helyen lehet kortárs táncot eladni, ami szerintem strukturális és nyitottsági kérdés is.

A Hinoki utóéletével azért elégedett vagy?
Nem játszottuk sokat, viszont ahol mégis, azok jó lehetőségek voltak. Előadtuk az ImPulsTanz Fesztiválon, ami egy nagyon jó állomás volt, a Hinokinak és a magyar táncéletnek egyaránt. Felléptünk vele a belgiumi NEXT Fesztiválon, amelynek a Hinoki volt a nyitóelőadása. Voltunk Lengyelországban és utoljára Kínában. Vannak még lehetőségek, de nem tudom, mi fog belőle összejönni, 2 éves a darab, szóval a frissessége hamarosan elmúlik. Azt hiszem, itthon ötöt játszottunk. Ha olyan elvárásaim lennének, mintha külföldön készült volna az előadás, akkor szerintem nem játszottuk eleget. A SÍN mint produkciós ház hatalmas munkát fektet abba, hogy éljen ez a darab, de nagyon nehéz magyarországi bemutatót külföldre eladni, még az országon belül is iszonyatosan nehéz. Nyilván összehasonlíthatatlan, amikor az ember az Ultima Vezzel játszik vagy egy saját produkcióval házal. Az országnak nincs meg a felvevőpiaca ahhoz, hogy kortárs táncot ennél többször lehessen játszani. A nagyon sikeres előadások is 20-30-as szériánál szoktak megállni, ami szerintem független előadásként nagyon jó.

Az Ultima Vezzel van még bármilyen kapcsolatod?
Nem járok már vissza az együttesbe, az utolsó bemutató, amiben még asszisztensként részt vettem, az 2015 nyarán volt, azóta nincs közös munkánk. Tanítani sem szoktam náluk. Most nagyon sok olyan személyes dolog van, amivel foglalkozom. Az Ultima Vezzel jó kapcsolatunk volt, és szerintem mindkét fél elégedetten tudta abbahagyni ezt a viszonyt. Engem is elkapott a személyesség, és fontosnak érzem, hogy azzal foglalkozzam, ami számomra most égető probléma a művészetben.

Magyarországon sokszor felmerül problémaként, hogy a szakmabeliek nézik a szakmabelieket. Kint más a kortárs tánc pozíciója és a közönséggel való viszonya?
Teljesen más, annyira beépült a kulturális hozzáférésbe, hogy nem kérdés, elmegyek-e kortárs táncot nézni. Szerintem ez a színházaknak és a struktúráknak is köszönhető, jó 25 éves munkával érték el, hogy mostanra ilyen szinten van. Nagyon sok olyan előadás van, ami a fiatalokat célozza meg, de nem leegyszerűsített formában, hanem kifejezetten számukra érdekes dolgokat vonultat fel. Ez egy jó módja annak, hogy az ember közönségbázist építsen. Persze ott is a művészethez közel álló emberek mennek el előadásokat nézni, de ha 600 férőhelyes színházat nyolcszor egymás után meg lehet tölteni, akkor biztosan nem csak szakmabeliek. De nyilván Belgium ennek egy specifikus része, hiszen hatalmas energiát fektettek a kortárs táncba a 80-as és 90-es években, és ennek már megvan a gyümölcse. Ez itthon nem volt meg, csak egy finom átfolyás, ami viszont nem célzott meg túl széles réteget. A belga kortárs tánc egy nemzeti produktum, hiszen az ország egyik legismertebb terméke. Franciaországban is viszonylag nagy bázist érdekel, Hollandiában egy kicsit visszaszorult, Norvégiában is meg tudják tölteni a színházakat. Ez valahol biztosan összefügg azzal, hogy külföldön nem luxus színházjegyet venni. Nem luxus 2-3 ezer forintot kiadni egy jegyért, ami itthon igenis problémát tud jelenteni. Nem megyek el öt előadást megnézni egy hónapban, hanem lehet, hogy csak egyet, azt pedig óvatosan választja ki az ember. Ez nem jelenti azt, hogy itthon drágák a jegyek, csak más az életszínvonal.

Amiről beszéltünk, kétoldalú dolog. Nem csak a néző hozzáállásának kell megfelelőnek lennie, hanem az alkotóénak is a közönséghez. Neked milyen a viszonyod a nézőkhöz, mit szeretnél, hogyan kapcsolódjanak ahhoz, amit színpadra viszel?
Nálam ez egy nagyon egyszerű stratégia. Mindig, amikor darabot készítek, tudom, hogy ezt nem magamnak csinálom, hanem első körben a nézőre gondolok. Amikor a témafelvetésen vagy a művészeti probléma keresgélésén vagyok rajta, akkor is azzal szoktam foglalkozni, hogy mi az, amit mindenki tud értelmezni. Nem feltétlenül intellektuálisan, hanem érzelmi vagy egy spontán befogadói szinten. Ezért szoktam olyan témát választani, ami bár engem érdekel, de számodra vagy a nézők közül akárki számára értelmezhető. Olyanfajta nyitottság vagy hozzáférési pont ez, ami bázis lehet a közönség felé. Az szokott foglalkoztatni, hogy hogy vissza tudok-e bontani egy problémát arra a szintre, ami aztán tényleg mindenkit megérint. Ezt nagyon egyszerűen szoktam tesztelni. Szegeden, ahol a házam van, nagyon sok öreg, nyugdíjas korú ember lakik körülöttem, és velük is szoktam erről beszélgetni. Ha ők is tudnak kapcsolódni a témához, akkor tudom, hogy működni fog. Érdemes egy ilyen nagy generációs lépést megtenni, egy 70-80 éves emberrel beszélgetni arról, hogy mi az elmúlás vagy az újjászületés, és ha ő is nyitott rá, vagy hozzá tud szólni, akkor talán érdekes tud lenni egy 20-30 éves számára is. A darabok készítésénél is megpróbálok olyan szintű kommunikációt kialakítani, amiben nincs szükségi rendszer, hogy neked tudnod kell ezt és ezt ahhoz, hogy élvezd az előadást. Számomra inkább az emocionális kapcsolat fontos. Azt hiszem, a Hinokinál ez sikerült. Több különböző csoporttól kapott visszajelzés alapján tudom azt mondani, hogy ott van egy kommunikáció, ami működik. Nem használok benne szöveget, van egy olyan lépcsőfok benne, ami másfajta receptorokat kapcsol be. A tánc absztrakciója személyekre visszabontva nagyon izgalmas értelmezéseket ad. Viszont a palettába mindez abszolút belefér. Ha viszont valaki érdektelen marad, akkor valószínűleg nem született meg az a kommunikáció, amire én kíváncsi voltam. A darabnak kommunikálnia kell kifelé. A norvég projektben, amiben táncosként dolgozom, ez egy nagyon fontos kérdés, olyan előadást készítünk, amiben a nézők is aktívan részt vesznek, és alakítják. Ez táncosként nekem izgalmas feladat, de amikor koreografálok, ez a lehetőség nem szokott foglalkoztatni. Vagy eddig nem foglalkoztatott.

A táncosokkal szemben is megvan ez a nyitottság, az ő személyiségükre, adottságaikra készülnek a darabok?
Azoknál a daraboknál, amiket eddig készítettem, az ötlet volt száz százalékosan az enyém, és onnantól kezdve ez egy nagyon aktív és nyitott kommunikáció. Hogy milyen jeleneteket bontunk ki az adott témából, az mindig az előadókon is múlik. Ha egy másik ember állna ott, akkor nyilván más lenne a végeredmény. Nem szoktam előre kidolgozott képekkel indulni egy próbafolyamatban. Van egy számomra nagyon tiszta rendszerben értelmezhető problematika, de arra a személyes válasz mindig más és más. Ezeknek az összeszerkesztése az, amikor én erősen visszakapcsolódom az alkotás folyamatába. A Hinokiban például a lépések mindenkinek a sajátjai. A magam részeit nyilván én találtam ki, a duókat mindenhol közösen csináltuk. De azok a formai válaszok, amik megszületnek a darabban, a koreográfia abszolút a táncosoké. Ez egy közös gondolkodás, amely során 4-5 opcióból kiválasztjuk a legjobbat. A Hinokinál ez egy nagyon jól működő társulati struktúra lett, ahol teljesen nyitottan, szabadon jött mindenki a maga válaszával a feldobott kérdésekre. Nekem nagyon fontos, hogy kik azok, akik bekerülnek a darabba a próbatánc vagy akár ismeretség, közös munkák alapján. Pont ugyanaz áll fent, ami a nézőkre is vonatkozik, hogy egyedi, de értelmezhető legyen mindenki számára. Fontos, hogy azok, akik a darabban vannak, szintén tudják értelmezni, ne végrehajtókként, hanem alkotóként legyenek ott ők is.

El tudod képzelni, hogy ezzel a csapattal később is együtt dolgozzatok?
Gondolkodtunk is, hogy a következő előadást egy az egyben ugyanezzel a csapattal lenne érdemes csinálni, meglátjuk, ki az, aki továbbra is részese szeretne lenni ennek a dolognak. Részemről megvan ennek a lehetősége, de tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek nagyon sok más munkája is van, a Hinokival is sokat küzdünk, mire sikerül egy dátumot egyeztetnünk. Szerencsére jól foglalkoztatott táncosok vannak az előadásban, mindenkinek rengeteg más projektje is van, tehát nem lehet tudni, ki lesz az, aki a következő darabban is elérhető lesz. Az viszont biztos, hogy Porteleki Áron benne lesz a következőben is. Ez egy nagyon szerencsés találkozás volt, Áronnal is volt egy elsőre jól eltalált kommunikáció, ami szerintem nagyon sokat hozzátesz a darabhoz. A zenék, amiket a darabhoz készített, nagyban befolyásolták az előadás hangulatát és mondanivalóját.

A Hinokiban olyan társakkal dolgozol együtt, akik megfordultak, tanultak külföldön. Gyakran találkozol kint magyar táncosokkal?
Mindenhol ismerik a magyar kortárs táncosokat, mert vagy dolgoztak már valakivel a szakmából, vagy aktuálisan van egy magyar táncos a társulatban. Az itthoni egy nagyon jó képzési rendszer, plusz van egy egyedi gondolkodásmód, amit nevezhetünk nemzeti sajátosságnak. Ehhez még hozzátesz mindenkinek az egyéni fejlődése. A magyarországi kortárs táncosoknak van egy jó minősége, amit külföldön is észrevesznek.

Tehát bár az új generációt mint táncosokat ismerik, de még mindig nincs áttörés abban, hogy egy formáció is igazán nemzetközi hírűvé váljon. Mi lehet ennek az oka?
A személyes tapasztalatom, hogy van egyfajta ellentét abból, hogy mi Kelet-Európából érkezünk a nyugati táncéletbe. Attól függetlenül, hogy értékelik, elfogadják, és nagyon sok helyen ott vannak a kelet-európai táncosok, ha azt mondom, hogy elkészült a Hinoki című előadás, és Budapesten volt a bemutatója, nem ugranak rá. Sokszor próbálkoztunk ezzel, rengeteget dolgoztunk rajta, de mindig van egy lépcső, amikor kiderül, honnan jön az együttes, és nincs meg az áttörés. Lehet, hogy ez egy beidegződés, hogy ha nemzetközi piacon akarunk elindulni, akkor ott is kell bemutatni, vagy kell, hogy valamilyen szinten az országhoz kapcsolódjon a dolog. Az, hogy az Ultima Vez támogató produkciós partnerként ott van, már nagyon sokat lendít a dolgon. A táncosok adottak hozzá, és szerintem a fiatal generációban nagyon erős alkotók vannak. Ami ezen talán lendíteni tudna, egy olyan struktúra, ami biztosítja az anyagi hátteret és a játszási lehetőséget, ha lehetne külföld felé mozdulni. A táncéletben most van egy átalakulási időszak, az elmúlt 5 évben mindenki nagyon erősen keresi, hogy mi is az a kortárs tánc. A markáns előadók talán ezután, a friss generációból fognak majd kikerülni. Olyan szinten hozzáférhető már mindenféle technika, tánctechnika, vizuális technika, hogy szerintem nehéz valami őrülten egyedit alkotni. Amikor a 80-as, 90-es években elindultak a mai nagy társulatok, ugyanúgy megvolt ez a keresési időszak. Aztán a fizikalitással jött egy újabb lépcsőfok, ami előtte nem létezett. Ez valószínűleg a mindenféle street dance és új cirkusz által fog bekerülni a kortárs táncéletbe. Nagy együttesek szerintem nem nagyon fognak kipattanni a mostani generációból. Az alkotóknak nincs olyan strukturális háttere, hogy az újak közül legyen 5-6 kiemelt együttes, és megkapják a lehetőséget, hogy a darabjaikat el tudják vinni. De szerintem nagyon fontos időszaka ez most a kortárs táncnak, mert rengeteg új út nyílik meg formai és gondolati keresésben. Még mindig minden lehetséges.

Miután 23 éves korodban a norvég Carte Blanche társulathoz szerződtél, mennyire maradtál kapcsolatban az itthoni táncélettel, valamennyire aktív résztvevője maradtál?
Az első 5 évben drasztikus volt a váltás, szinte semennyit nem voltam itthon, és nem is láttam magyar előadásokat. A Szegedi Kortárs Balettnél kezdtem a pályámat, oda hébe-hóba visszajártam tanítani, workshopot tartani, de nem volt napi szintű kapcsolatom az itteni folyamatokkal. Ez inkább 2010-től jellemző, amióta szabadúszóként aposztrofálom magam. Azóta sokkal intenzívebben vagyok jelen az itthoni életben is. De ettől függetlenül a munkáim nagy része még mindig külföldön zajlik, a kinti kapcsolati tőke visz előre. Ugyanakkor van bennem egy erős szándék arra, hogy hazahozzam, ami tanultam, amit tudok. A Budapest Kortárstánc Főiskolán most már viszonylag rendszeresen tanítok, ami szerintem egy jó lehetőség arra, hogy azt a tudást, amivel rendelkezem, kamatoztathassam az itthoni táncosok számára.

Az évek során több világhírű társulattal, koreográfussal dolgoztál együtt. Ez mennyire határozta meg azt, ahogy a táncról gondolkodsz vagy a stílusodat?
Tinédzser korom óta ugyanaz érdekel, tehát a gondolkodásmódom nem nagyon változott, de nyilván sokat finomodott. Többféle szemszögből tudom már vizsgálni magam. A stílusomon nyilván az Ultima Vez hagyta a legerősebb nyomot, ami eleinte problémát is jelentett nekem, zavart, hogy amikor elkezdtem mozogni a teremben, az egyszerűen mindig oda passzolt volna. Most már nincs ezzel gondom, tudom, hogy számomra mi az, ami formailag, technikailag izgalmas. Az ott töltött 6 év egy nagyon erős lenyomatot hagyott rajtam. A másik markánsabb vonal az izraeli volt, de az inkább technikai nyitást jelentett, mint befolyásolást. Minden darabban megpróbálok más formában közelíteni a tánchoz, ami lehet, hogy egy illúzió, hiszen minden egyes nap ugyanazzal a testtel dolgozom. De van rengeteg olyan dolog, ami most a fiatal generációtól folyik be, és ez engem nagyon szokott inspirálni. Hogy az Ultima Vezben vagy a Kortárstánc Főiskolán kapok egy kölcsönhatást, ugyanaz. Számomra már az együttesen belül is kérdés volt, hogy mi az az egyediség, amit én teszek hozzá, mi az a stílus, ami megköveteli tőlem, hogy abban a formában alkossak.

Mikor készítetted az első koreográfiád?
Én mindig próbálkoztam vele. Norvégiában 2006-ban csináltunk két estet, mindkettőt az én ötletemből, az egyik egy improvizációs est lett, három táncossal és két zenésszel egy dzsesszfesztiválon. Nagyon élveztem, de előtte is sokat gondolkodtam ezen a dolgon, sok időt töltöttem egyedül a teremben különböző formákat vagy ötleteket próbálgatva. De akkor még nem öltött semmilyen formát. Később rövid táncfilmeket csináltam, a mai napig azt gondolom, hogy ez egy olyan médiaformátum, ami sokkal nagyobb réteget tudna megszólítani, ha helyes formába tudnánk önteni. 2010-ben készítettem egy koreográfiát Kalmár Attilával, aminek a Nemzeti Táncszínház Refektóriumában volt a bemutatója, talán ez volt az első már koreográfusként értelmezhető kísérlet. A brémai táncszínháznak készített előadás pedig Horváth Nórával közös darab, aki a Hinokiban is táncol. Az elmúlt 5-6 évben foglalkozom ezzel, készítettem darabot a Duda Éva Társulatnak, a GG Tánc Egernek, a PR Evolution Dance Company-nek, de ezek mind 20-40 perces produkciók voltak, a Hinoki volt az első egész estés koreográfiám.

És most mi érdekel?
Elindult már a következő darab előkészítési folyamata, ami valószínűleg 2017 novemberében vagy decemberében fog bemutatkozni. Van egy viszonylag konkrét téma, amin dolgozom, de ez elmozdulás lesz a forma és a vizualizáció irányába azokhoz a táncos előadásokhoz képest, amiket eddig csináltam. A képzőművészet oldaláról igyekszem a tánc felé közelíteni, a szobrászati megfontolás most jobban érdekel, mint a klasszikus esztétizáló tánc. Úgyhogy éppen ennek a formának az értelmezése zajlik, hogy mi lesz az, ami megteremti a tárgyak és testek problematikájának az egyediségét és a kifejezőerejét. Nagy erőkkel dolgozunk azon, hogy legyen a darabnak egy külföldi koprodukciós partnere, a tárgyalások alapján van egy pár színház, akik nyitottak lennének külföldi bemutatóra is. De alapvetően magyarországi premier lesz, és itt is fogunk rá próbálni. Én viszonylag lassan dolgozom, hosszú próbafolyamattal. Meglátjuk, mi lesz ebből az alkotás dologból, ki tudja, másokat meddig fog érdekelni, ami engem érdekel.

Az interjút és a fotókat készítette: Halász Glória