A nemrég hatvanadik születésnapját ünneplő Zsuráfszky Zoltánnal irodájában találkoztunk, ahol különféle ajándékba kapott, néprajzi gyűjtéseken vagy piacjárások alkalmával vadászott tárgyak, képek, népművészeti darabok, könyvek emlékeztetnek a szakmában eltöltött negyven év fontos pillanataira. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészeti vezetőjével többek között arról beszélgettünk, ciki-e még néptáncosnak lenni, miben látja a Fölszállott a páva című műsor jelentőségét, miért változtatott nevet az együttes, és miért kosarazta ki Michael Flatley-t.

Az együttes nemrég járt az Egyesült Államokban, hogyan sikerült a vendégjáték?
Nagyon gazdag volt a 2016-os év. Egy japán turnéval kezdődött februárban és márciusban, 20-25 nagyvárosban jártunk 44 nap alatt, utána egy erdélyi turnénk volt, Gyimesben, Marosvásárhelyen és Kolozsváron, majd Szegedre mentünk új bemutatót, Drakulát készíteni, ezt követően csaknem egész októberben Amerika következett. Az utóbbit 2 évvel ezelőtt találtam ki, és megkerestem vele az Emberi Erőforrások Minisztériumát, mert tudtam, hogy az 1956-os megemlékezések kapcsán nagyon sok magyar fog ott is ünnepelni. Egy régi barátommal, Magyar Kálmánnal, akivel már 30 éve ismerjük egymást, szerveztünk egy kis körutat, a helyszínek között szerepelt többek között New York, Chicago, Washington, Pittsburgh és Toronto, utóbbi városban nyolcszázan néztek meg minket, de New Yorkban is sokan eljöttek. A turnéval még egy, a híres New York-i Kossuth-szoborhoz hasonló emlékmű létrejöttét is támogattuk. Az egész év ilyen sikerek jegyében telt. Mivel sajnos nincs színháztermünk, ezzel TAO lehetőségünk, mi főleg vidéken és külföldön vagyunk jelen, az évi 120 műsor felét vidéken teljesítjük.

Ha ilyen sikeretek van külföldön, miért nem jött még létre a magyar Lord of the Dance?
A magyar anyag nagyon individuális. Persze tisztelettel nézem az ilyen vállalkozásokat, mi, magyar koreográfusok, táncszakemberek valahol irigyeljük is őket. A magyar tánc gazdagsága, formakincse, dialektusai és típusai annyira sokszínűek és szerteágazóak, hogy nagyon nehéz lenne ilyen szinten absztrahálni. Egy kalotaszegi legényesnek vagy egy bihari tapsosnak persze megvan az ehhez szükséges virtuozitása, de ennyivel még nem lehet eladni a brandet. Michael Flatley nagyon jól csinálta ezt. Egy zenész barátom egyébként 1996-ban egyszer elhozta a lakásomra, egy vörösbort megiszogatván elmondta, hogy készít egy show-t, és ha januárban kimennék Dublinba, csinálhatnánk valami közös dolgot. Mondtam neki, hogy nem érek rá, mert Japánba megyek tanítani. A Riverdance című show-ban így azért lett végül orosz tétel, mert én nemet mondtam neki. A Kárpát-medencei közös kulturális anyagban van annyi potenciál, hogy egy érdekes összeállításban ezt meg lehetne mutatni a világnak, de nem lehet ennyire aprópénzre váltani a kultúrát. De nem is biztos, hogy ez a mi küldetésünk, lehet, hogy nem is vágynék erre. Pedig vannak olyan koncertszámaink, amelyek tényleg világszámok. Nekünk van egyfajta nemzeti küldetésünk, kulturális mentőöv pozíciónk, a Kárpát-medencei 15 milliós magyarságra is figyelnünk kell. 2013-ban az akkor 30 éves István, a király című előadást, amit én rendeztem és koreografáltam, Kolozsváron 55 ezer ember látta. Utoljára akkor voltak ennyien a főtéren, amikor Horthy Miklós bevonult. Ezek az élmények nagyon feltöltik az embert. Nekem ez is elég. A külföldi magyarok ugyan hozzá vannak szokva a néptánchoz, a gyerekek táncolni járnak, a Fölszállott a páva című televíziós műsor is ezt segíti elő, de ilyen jellegű professzionális táncműsort nem nagyon látnak. Ezek a számok összeszerkesztve még mindig akkor ütik meg a nézőt, amikor kell.

Van valamiféle a táncház mozgalomhoz hasonló elevenség a táncéletben, például a Fölszállott a pávának köszönhetően?
Nagyobb az információáramlás a táncművészet és a néptánc területén. Az ifjúság köréből is többen és nyitottabban mennek, feloldódtak a gátlásaik. A szülők vasalják az alsószoknyákat, mindenhol van táncegyüttes, mindenhol látunk táncosokat, már nem olyan ciki néptáncosnak lenni. Ha szakkört kell választani, már nem csak a sakk, a vívás vagy az aerobic jön szóba, hanem a néptánc is. Ez nagyon hiányzott a médiából, de ha a televízió egy ilyen ügy mellé áll, akkor egy csapásra megismerik a táncosokat, az együtteseket, a zsűri tagjait. Megtudják, hogy a gyerekek Erdélyben, Felvidéken vagy a Vajdaságban is magyarul beszélnek, énekelnek, táncolnak. Nem beszélve arról, ha egy vajdasági együttes vagy egy erdélyi fiatalember nyeri meg a műsort vagy egy kategóriáját, ahogy a korábbi években is történt. Ez nekem is nagyon sokat jelent, a határon túli magyarság megmaradását nagyon fontosnak érzem.

Ez a népszerűség azt jelenti, hogy a professzionális utánpótlás is biztosítva van?
Az egy egészen más szint, ott nem szükséges, hogy az előadó élvezze és szórakozzon, hanem profi munkát kell végeznie. Nálunk 16-18 egészestés műsort tanulnak meg a táncosok. Küzdelmes, fárasztó és még keveset is fizetnek érte. Tehát vannak itt azért csapdák, de aki profi táncossá válik, annak ezt el kell viselnie. Nálam soha nem volt erős a fluktuáció, vannak táncosok, akikkel 24 éve együtt dolgozom. Érdekes, hogy a nálam dolgozó táncosok közül kerülnek ki a budapesti amatőr egyetemi együttesek, az ELTE, a Közgazdasági vagy a Kertészeti Egyetem, vagy a Bartók Együttes társulatának vezetői is. A Magyar Táncművészeti Főiskoláról 4 évente lépnek a pályára hivatásos táncosok. Megmondom őszintén, fenntartásokkal vagyok irántuk. Nagyon szeretnék magukat kipróbálni, aztán pedig vándorolni. Nekem nem kell az a táncos, akit én kitanítok az autentikus folklór egyik szegmensére, és utána elmegy, hogy kipróbáljon egy másik helyet is. Nekem saját „versenylovak” kellenek, hogy utána én tudjam őket hajtani és versenyeztetni. Nem másnak képzem a saját embereimet, amikor kijön az iskolából, át kell képeznem, specialistává kell tennem. Olyanokra van szükségem, akik a folklórt nagyon magas szinten táncolják. Meg is szoktam találni őket, bár mi vagyunk a legnagyobb együttes az országban, húsz párral dolgozunk. A táncosaim nagyon elszántak, alaposak és felkészültek, nagyon jól ismerik az eredeti anyagot. Erdélyt járják, képzik magukat, állandóan filmeket néznek, vizsgálják, miben tudnak azonosulni azokkal a filmen rögzített kiváló táncosokkal, az adatközlőkkel. Ezeket a filmeket az 1950-60-as években Martin György és társai vették fel. Akkor még voltak csodák. Természetesen a táncosaim sokkal többet tesznek annál, mint hogy csak lemásolják a mozdulatokat, rekonstruálják őket, mint egy igazi restaurátor. Olyan folyamatokat táncolunk vissza a műsorainkban, amikről eleinte azt hittük, csak a szakmai közönség számára lesznek érdekesek. De amikor 50 percen keresztül a csodálatos kalotaszegi tánc, zene és viselet kultúrájával nagyító alatt találkozik a néző, akkor abba bele tudja élni magát, mint egy National Geographic vagy Cousteau kapitány-féle műsorba.

Hogyan érdemes a mai nézőkhöz közelíteni az előadásokat?
Amikor néptáncban fogalmazod meg például az első világháborút, ott elkerülhetetlenül absztrahálsz. Ugyanez a helyzet egy Dózsa György vagy Benyovszky Móric életéről készült táncjátékban. Most fiataloknak adtam témát, az 1956-os pesti srácok történetét. Az egyik táncosom a Csizma címmel a Sztálin szobor problematikájáról és ledöntéséről készít koreográfiát, a másik az Andrássy út 60-as számú házáról. Én egy Pilinszky-négysoroson fogok majd dolgozni. Gondolj bele, elolvasva is milyen összetett a Pilinszky által megfogalmazott gondolat és életérzés, ezt átrakni táncba és zenébe, nagyon komoly absztrakciót igényel. De mondok mást. Egy hivatásos együttes nem szülőknek és nagyszülőknek játszik, mint egy amatőr társulat. Ezzel természetesen nem degradálni szeretném az amatőr együtteseket, mert óriási munkát végeznek, ami a saját közösségükben mutatkozik meg. De a MOM Parkban mondjuk, 400 gyerek nézi a mesedarabomat, egy délelőtti és délutáni vidéki fellépés alkalmával pedig naponta 1500-2000. Annak a modern néptáncnak, amit például a Sárkánymesében felrakok a színpadra, olyan tempója és látványvilága van, hogy felveszi a versenyt a hollywoodi életérzéssel. Ma a néptánc már nem arról szól, hogy kifeszítünk egy molinót a háttérben, és a sörös üveges nézőknek nyomjuk a táncot. A néptánc művészet ma már sokkal bonyolultabb.

Említetted, hogy lehetőséget adsz fiatal táncosoknak, alkotóknak. Ők már másképp nyúlnak hozzá az anyaghoz?
Azért is fontos, hogy 60 éves lettem, mert ilyenkor már a fiataloknak is lehetőséget kell adnom arra, hogy dolgozzanak az együttesben. Azt nem tudom, hogy az én helyemre mikor fog beülni egy fiatal, ezt egyelőre nem is engedem. De az fontos, hogy dolgozhassanak egy ilyen jó együttessel, mint a Magyar Nemzeti Táncegyüttes, hogy ez a műhely, amiben az én fiatal táncosaim működnek, egy nyitott műhely legyen. Annak adok lehetőséget, akiben van tehetség, kurázsi, ötlet, megoldási szándék, és a mi műfajunkban marad. Mert hiába akarna valaki kortárs balettet csinálni, az itt nem tud dolgozni, mert mi nem azon az anyanyelven beszélünk.

Idén, a születésed hatvanadik évében készült el a Drakula utolsó tánca című előadás, és az 1970-es évektől kezdve jársz Erdélybe gyűjteni. Miért tölt be ilyen kiemelt szerepet az életedben ez a terület?
A román táncos világnak is nagyon izgalmas a ritmikája és plasztikája, technikailag pedig nagyon nehezek. A Drakula utolsó tánca című előadást az Erdélyben élő népek táncaiból raktuk össze, mindaz benne van, ami az erdélyi néptáncban is megtalálható. A Szegedi Szabadtéri Játékokon egyébként már húsz éve, 1996-ban volt egy bemutatóm, a Sámántánc, ezt követte 2005-ben egy Bálint Sándor emlékműsor, majd 2008-ban a Ghymes együttessel egy Benyovszky előadás, 2010-ben a Dózsa, idén pedig a Drakula. Nekem nagyon fontos volt az Erdéllyel való találkozás. 16 éves koromban voltam ott először, 1970-ben édesapámék akarata ellenére, fafejű módon egyedül egy hátizsákkal nekivágtam Erdélynek, aztán utána hetente, havonta jártam oda. Ott egészében, nem töredékében, modellszerűen maradt meg sok olyan falusi közösség, életközösség, amikből kinőtt a táncház mozgalom. Az Erdély járóknak, a filmeseknek és az egyetemistáknak köszönhetően ez egy nagyon erős korszak volt. Az én terepem Erdélyben természetesen a tánc és a zene, de a viseletek, a tárgyak, az egész kultúra magával ragadja az embert. Nálunk ez része a műsorpolitikának, a székelyföldi, Maros menti, mezőségi, kalotaszegi anyaggal és a gyimesi tánckultúrával sokat foglalkozunk, legalábbis ezek az én nagy kedvenceim. Én Martin Györgyöt és Molnár Istvánt követtem, és engem is követ egy pár fiatal, akik próbálják megtalálni az utat a saját munkájukhoz. Gyökerek nélkül nem lehet dolgozni.

A hatvanadik születésnapod alkalmából az Erkel Színházban rendeztek egy előadást. Milyen érzés volt egy estén belül látni negyvenévnyi szakmai múltat?
Az este első részében a verses és tematikus számaim kaptak helyet, aztán a mesedarabok, a második rész pedig egy erős folklór válogatás volt. Megtisztelő volt, hogy felköszöntöttek, a Hadügyminisztériumtól még egy kardot is kaptam. Ennél szebben egyébként nem lehet egy évet megtölteni egy művészegyüttes életében, nagyon gazdag év áll mögöttünk, ami sokrétű munka eredménye. Amikor a legkisebb, 18 éves fiamtól megkérdezik, mit csinál az édesapja, zavarban is van, hogy mit válaszoljon. Bár az, hogy apuka Kossuth-díjas még mindig jól hangzik. De a feleségemmel, Vincze Zsuzsannával, aki közvetlen munkatársam, ma már az életünk nagy részét nem is a tánc, hanem a menedzselés, a szervezés, a koreografálás és a műsorok beállítása tölti ki.

Miért fontos számodra, hogy legyenek gyerekelőadások a repertoárotokon?
Nagyon kellenek, veszik őket, mint a cukrot, 2-3 évente készítünk egy gyerekműsort. Tréfát félretéve, a táncosaimnak ezekben lehetőségük van a színészkedésre, játszanak, szerepbe bújnak, énekelnek. Lehet, hogy valaki nagyon jó legényest tud csinálni, de ha ő a királyfi, meg is kell szólalnia.

A korábban Honvéd Táncszínházként futó társulat 2012 óta viseli a Magyar Nemzeti Táncegyüttes nevet. Miért volt szükség a névváltoztatásra.
A Magyar Nemzeti Táncegyüttes egy nagyon dekoratív és megtisztelő név, emellett nemzetközi színtéren is jól hangzik. Japánban például megkérdezték korábban, hogy miért honvéd nevetek, sapkában jártok, és tisztelegtek? De nem szégyelljük a Honvéd Együttes nevet és azt a tradíciót. Egy ilyen név átalakítása és bevezetése nagyon küzdelmes dolog. Sokszor úgy érzem, a mai napig nem tudják, kik vagyunk, ezért volt jó a zsűrizés a Fölszállott a pávában is. Hirdette az együttest és azt, hogy Zsura még a palettán van. De van pozitív tapasztalatom is, már hallottam, hogy megszólítják a táncosaimat: ti vagytok a „nemzetisek”.

A névváltozás koncepcióváltást is hozott a Novák Tata-féle irányhoz képest?
Tata múltját senki nem akarja elvenni, de természetes, hogy egy 85 éves koreográfus nem tud úgy jelen lenni egy művészi munkában, mint régen. Régi együttesem, a Budapest Táncegyüttes és a Honvéd Táncszínház összeolvadása után ugyan már én vezettem a Honvédot is, de szeretném, ha az új nevén a Magyar Nemzeti Táncegyüttest már hozzám kötnék. 60 éves lettem, a táncház mozgalom gyermeke vagyok, vezettem a Budapest Táncegyüttest és a Kodály Kamara Táncegyüttest, voltam táncos a Magyar Állami Népi Együttesben, 2007-től irányítom a Honvéd Táncszínházat. Bár van egy 16-18 előadásos repertoárunk és évente 120 előadásunk, néha mégis azt tapasztalom, hogy nehéz jelen lenni, nagyon nagy a kínálat. De nemrég két jó élményem is volt. Megálltam egy keszthelyi bevásárlóközpontban ebédelni, amikor az ajtóban megállítottak, hogy művész úr, követjük az együttes munkáját, megengedi, hogy készítsünk önről egy közös fotót a kislánnyal? A másik pedig az volt, hogy egy 50 éves férfi megszólított a zöldségesnél, elmondta, annyira magával ragadta, amikor a televízió műsorban felugrottam a színpadra táncolni, hogy ő maga is elment egy táncegyüttesbe, és most néptáncol. Gondolkodom, hogy mi az ismertségnek az a foka, ami még elegáns és hasznos, és mi az, ami már túl torz. Hiába vágyik valaki éhesen az ismertségre, ha annak már van valamilyen fonákja is.

A Magyar Táncművészek Szövetség 2017 januárjától kibővítené az életjáradékra jogosultak körét, pozitív fordulat várható többek között a Magyar Nemzeti Táncegyüttes életében is. Hogyan értékeled ezt a lépést?
Nagy harc volt ez, miután megszűnt a szakmai nyugdíj. Rövid ez a pálya, tanulsz, dolgozol, széttáncolod magad, utazol. Nagyon megterhelő a magyar néptánc, egy finálé csizmában, kalapban, mellényben, zakóban, a lányoknak negyven alsószoknyában, és nyomják, mint az őrültek. 25 év után már nem lehet hivatásszerűen táncoltatni valakit. A szakmai nyugdíj megvonása után ez a kiváltság eddig csak a balett együtteseké volt. Nagy eredmény, hogy most még 150 táncos igénybe veheti 25 év után, ebben benne van az egész táncszakma. Nagyon örülünk ennek a sikernek, de szeretnénk, ha a későbbiekben az egész táncszakmára kiterjesztenék, legyen az akár egy vidéki balett együttes vagy tánctagozat.

Az interjút készítette: Halász Glória

Fotók: Lékó Tamás