Simkó Beatrix hisz abban, hogy az embernek van kijelölt útja. 4 éves kora óta táncol, és egy sikertelen balettintézeti felvételi sem tántoríthatta el a színpadtól. Bár a pályaválasztáskor eldőlt, hogy a tánchoz még egy út, a médiaművészet is társul. A táncművésszel az összművészeti gondolkodásról, külföldi munkáiról, az Y generáció önkialakításáról és legújabb, geometriai alapú koreográfiájáról is beszélgettünk.

Egyszerre vagy táncművész, és foglalkozol médiaművészettel. Előfordult, hogy ez a két út keresztezte egymást egy projektben?
Olyan, hogy egyértelműen ki lehetne mondani, mind a két műfaji meghatározás áll rá, szerintem még nem volt. De amikor az elmúlt években létrejöttek a különböző médiamunkáim, akár videó, akár installáció, azokban azért a mozgáshoz való kapcsolódás megjelenik. Nálam ez a mindennapokban a gondolkodás és a látásmód szintjén jelenik meg, és hogy ezek utána milyen projektekben realizálódnak, ott ez már elmosódik.

Viszont előbb voltál táncos, mint ahogy elvégezted a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemet.
Gyerekkorom óta a tánc a fő hátterem, azzal foglalkoztam, és sokat voltam színpadon. Az érettségi után frissen indult a MOME-n a design- és művészetelmélet alapképzés, ahova sikeresen felvettek, ezt követően végeztem mesterszakon médiatervezőként. Az elmélet szakról gyakorlati szakra váltáshoz kellett mindaz, hogy Szirtes János képző- és performansz művész osztályába kerültem, aki egy olyan osztályt indított, amiben a médiatervezés egy igen tág fogalom volt. Nagyon nyitottak voltak az összművészeti látásmódra, így nekem, akinek van affinitása ahhoz, hogy más médiumot társítson a tánchoz, úgy látták van létjogosultságom azon a szakon. Tulajdonképpen emiatt ment tovább ez a kettősség.

Hogyan született meg benned az igény, hogy egy másik médiumot is megismerj?
Arra emlékszem, hogy amikor kisebb munkákat vagy szólókat csináltam, még nem annyira indult el ez a professzionális létezés vagy hivatásszerűen a tánc, már akkor elkezdtem a látvánnyal foglalkozni, hogy a tánc mellé milyen egyéb dolgok jöhetnek, társulhatnak. A videó mint műfaj is elkezdte magát továbbépíteni és ahogy egyre inkább jöttek ezek a médiumok, a kettő elkezdett egymásba fonódni.

Mi érdekel az egyikben, és mi a másikban?
Míg a táncban és az előadó-művészetben a jelenidejűség érdekel, a közös élmény a közönséggel, az együtt töltött idő, amiben bármi megtörténhet, addig a videóban, installációban valószínűleg pont ennek a múlékonyságnak a megragadása áll a középpontban, hogyan lehet mégis lenyomatot képezni egy adott jelenségről, állapotról. Hogyan lehetne bizonyos elemeket kiragadni a mozgáson keresztül, vagy azokat egy másik médiumba helyezni, ahol tovább tudnak élni azok a viszonyok, különböző mozgásminták vagy olyan helyzetek, amik esetleg a színpadon is érdekelnek. Van egy korábbi munkám, amihez sokszor, sok helyen visszakapcsolódom, ez a Testmás, amiben a tánc ugyan nem jelenik meg, de a mozgás, a testtel való viszony és az ahhoz való kapcsolódás igen. Az kifejezetten egy bizonyos időszaknak a lenyomata és kiragadása földrajzi, testi és társadalmi koordinátában.

A Testmás egészen rendhagyóan indult, hirdetések útján találtál meg testrészeket. Miért ezt a módszert választottad?
Az foglalkoztatott, hogy mennyire vagyunk egyediek, sok hasonlóság él-e bennünk, és ezt hogyan lehetne kutatni, virtuálisan feltérképezni, hogy vannak-e hasonló testrészeink. A kiindulópontot tekintve pedig egy kicsit játékosabb, a médiában szokatlan megfogalmazással éltem. A testrészek magukat adták fel mint hirdetést. A későbbi donorok érdeklődését rögtön az keltette fel, hogy egy sok részből álló egészet hozunk létre, ami tulajdonképpen az én testemnek a széttöredezése és újraépítése volt mások darabjaiból, amiből egy torz testkép jött létre. Ez hihetetlenül izgalmas, hisz mindenki megválaszolhatja magának, hogy az vajon még én vagyok vagy az már más, csak beépült az én részembe. Nekem egyértelműen az volt a konklúzió, hogy nagyon sok mindenben hasonlóak vagyunk, csak ezek a részletek az egészben néha elvesznek.

Sok donor jelentkezett?
Azt hiszem, ötvenketten jelentkeztek.

Voltak, akik valamilyen extrémebb testrészt is felajánlottak?
Létrehoztam egy referencia oldalt támpontnak, ahol a lefotózott testrészeim szerepeltek. Voltak érdekes értelmezések, amikor formailag ugyan egyezés volt a részek közt, de az egyik testrészt mondjuk tetoválás borította, vagy testékszer egészítette ki, olykor nehezen lehetett eldönteni, hogy akkor van hasonlóság, avagy nincs. Ők ezeket többnyire hasonlónak látták, a mintázatbeli vagy esztétikai különbség nem zavarta őket. Persze az önmagában extrém, amikor a postaládában jelentkezik egy térd, itt vagyok, vajon hasonlítunk?

A jelentkezők száma egészen magas volt, pedig mindig azt gondoljuk, hogy az emberek nem szívesen vállalják, kommunikálják a testüket.
Igen, ez engem is meglepett, de közben nagyon izgatott voltam, mert elindult egy kommunikáció egy teljesen szokatlan felhívásra, és komolyan gondolták, hogy segítenek összerakni egy testet. Érdekes tapasztalat volt még, hogy a jelentkezők bizalmát többnyire az analóg hirdetések nyerték el, és sokkal kevesebben jelentkeztek az interneten keresztül, amelyet egyébként elárasztottam ezekkel a felhívásokkal. A mai napig kapom a különböző kedvezményeket az apróhirdetés oldalakról. Ilyen formában is tovább él egy történet.

A kortárs táncon belül kiemelten érdekel téged az akció és a performansz, miért ennyire izgalmasak számodra ezek a műfajok?
A vonzódás a határterületek felé és az érdeklődés más eszközök iránt. A témák, amelyek érdekelnek mindig megtalálják a maguk műfaját. Például az interakció nem jellemző a munkáimra színházi környezetben, ellenben performanszokban többször alkalmaztam. Érdekelnek a közösségi és társadalmi folyamatok, és hogy ezek a városban hogyan zajlanak. Foglalkoztat, hogy kisebb élethelyzetekben hogyan lehet a város ritmusát és az emberek hétköznapi helyzeteit felhasználni, utána esetleg kifordított módon visszahelyezni oda, ahonnan származnak. S utána mit kezdenek ezekkel az akciókkal az emberek. A spontaneitás nagyon érdekel ezekben a munkákban.

Nem a klasszikus utat jártad be ahhoz, hogy táncos legyél, nagyon sok kurzuson, workshopon vettél részt, miért alakult ez így?
Ha úgy vesszük, ez kerülőút, mert az intézményes rendszeren kívülről kerültem ebbe a szakmába. Az egyetem környékén, amikor már 19 éves voltam, dönteni kellett, hova tovább. A MOME-n indult ez a szak, amiről már beszéltünk, és akkor úgy éreztem, nagyon szeretnék valami mást tanulni, nem csak táncot, és mellette a kurzusok és a workshopok ugyanúgy tovább tudnának menni. Abban a pillanatban eldőlt, hogy két irányba megy az életem. Itthon akkor még nem tudtam azokban a táncos szakmai berkekben megmutatkozni, ami belépőt jelenthetett volna. Maga az út tulajdonképpen a SzólóDuó Fesztiválon és a Duda Évával való találkozáson keresztül indult el, aminek egy adott pontján mi most itt beszélgetünk.

Emiatt nehezebben is fogadott be a szakmai közeg?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy addig a pontig volt nehéz, amíg nem tudtam elkezdeni hivatásszerűen és koreográfusokkal dolgozni. Duda Évának éppen akkor alakult a társulata, ott voltam a kezdetekkor, és onnantól kezdve minden alakította magát, bekerültem a szakmai közeg figyelmébe. Kiskorom óta táncolok, színpadon vagyok, jelentkeztem a Balettintézetbe sikertelenül, de az akkori mestereim bátorítottak, hogy vannak más utak is, ne keseredjek el. Így lett egy önálló egyedi útvonalam, nyilvánvalóan nagy szülői támogatással, mert ha valaki bekerül egy iskolába, az más költséggel és más szülői energia befektetéssel jár, mint amikor a szülőnek iskolaidőn kívül kell a gyerek idejét kitölteni táncórákkal, versenyekkel. Ezek végigkövették a tinédzser kort és a gimnáziumi éveket, úgyhogy a tánc és a színpadi tapasztalat számomra egyáltalán nem volt idegen, csak ezt a belépőt kellett a kerülőút végén megtalálni.

Hiába nem vettek fel 10 évesen, te mindvégig, gyerekként is hittél abban, hogy ez lesz a kerülőút vége?
Biztos, hogy van ilyen, hogy az embereknek vannak útjaik, amit vállalnak, vagy elég szerencsések ahhoz, hogy el tudnak azokon indulni. Tulajdonképpen már kicsiként elkezdtem ahhoz a világhoz kapcsolódni, ami később, a felnőtt életben hivatás és szakma lett. Akkor persze még nem tudtam ezt, csak éreztem, hogy szeretnék a színpad közelében lenni, mert vágytam a szereplésre, energikus és dinamikus alkat vagyok, amióta az eszemet tudom, nyughatatlan természettel. Azt gondoltam 10 éves fejjel, miért kellene lemondanom arról, hogy eljárjak táncolni, és fejlesszem magamat, azért, mert nem vettek fel a Balettintézetbe? Ebben erősített meg akkor a mellettem álló pedagógus, hogy vannak más utak, és nem ér ott véget az élet vagy fogyhat el az addigi lelkesedés.

Hét éve vagy a Duda Éva Társulat tagja. Ha valakinek ilyen erős alkotói individuuma van, hogyan tudja integrálni egy csapatba?
Talán azért tart olyan régóta ez az együttműködés, kisebb megállásokkal és újrakezdésekkel például a diploma vagy a külföldi munkák alkalmával, mert már a kezdetektől így indult a munka Évával. Ő mindig nagyon nyitott volt az egyéniségekre és individuális alkotókra. Mindemellett a közösségben van egy olyan csapatszellem és fizikai közös nevező, ami miatt ezek az emberek együtt pulzálnak, és igénylik egymás társaságát és a közös munkát.

Milyen külföldi munkáid voltak?
Az elmúlt években több projektben is dolgoztam külföldön, főleg a német nyelvterületre fókuszálva. Ez egy folyamat volt, mert a középiskola óta jól beszélem a nyelvet és a német kultúra felé van egy erős érdeklődésem. A berlini Theatertreffen színházi szemlének van egy nemzetközi programja, ami szerintem egy rendkívül páratlan dolog Európában, s amelyre 2015-ben ösztöndíjat nyertem. Ez az ösztöndíj arra fókuszál, hogy a fesztivál ideje alatt szakmai diskurzusokat indítson el, az ösztöndíjasok megnézhessék az évadban kiválasztott színházi darabokat, illetve megismerjék egymást. Harmincnyolc színházi alkotó találkozik, és három hetet tölt együtt, ami alatt színházról, különböző műfajok találkozásáról, tendenciákról beszélgetnek, workshopokon vesznek részt és olyan kapcsolatokat kötnek egymással, amelyek aztán különböző más projektek megvalósulásához vezethetnek. Ennek a programnak köszönhetően vettem részt két másik munkában Németországban, majd Svájcban. Ezzel el is indult egy kis hálózat, és remélem, hogy tovább tud szövődni.

Ezek táncos vagy inkább színházi, összművészeti projektek?
Mindkettő színházi projekt, ami a mozgást is integrálja. Svájcban a független szcénában dolgoztam a PengPalast! nevű társulattal. A Bye Bye Babel című előadásra azért kértek fel engem, mert szerették volna, ha egy kicsit mozgásosabb, fizikai színházi előadás jön létre. A darab témája Európa, és különböző nemzetiségű alkotók bevonásával valósult meg. Emellett Németországban a Rodeo Fesztiválon mutatkoztam be, aminek a sajátossága, hogy nem kész, hanem work in progress darabokat válogatnak be. Együtt dolgoztuk ki különböző nemzetiségű női alkotókkal a koncepciót, amit Budapesten kezdtünk el, majd Münchenben a fesztivál alatt tudtunk valamennyire megvalósítani. Elkészítése és beteljesítése még a következő év, évek izgalmas feladata.

Mi vonzó számodra a külföldi alkotótársak gondolkodásában?
Itthon alapvetően a tánc és performansz környezetben mozgok, kint pedig több színházi alkotóval, rendezővel dolgoztam együtt. Kihívás és persze inspiráció, amikor különböző diszciplínák egymás mellé rendelve, egyenrangúan jelennek meg. Ez mindenképpen új tapasztalatokat adott az elmúlt évből és rengeteget lehet tanulni, sok új helyzet, szituáció adódik, főleg amiatt, hogy mindez egy idegen nyelven történik. A nyelven keresztül pedig megismerek egy másik kultúrát. Ugyanaz a szakmánk, de más országokból, közösségekből, életszínvonalról érkezünk. Nagyon érdekes ez a fajta nyitottság más nemzetiségű alkotók véleménye, élethelyzete iránt, ami a színház és a tánc médiumán keresztül más kontextusba is kerül Németországban. Helyspecifikusan teljesen más szemszög jön létre, kihelyezem abból, amiben itthon vagyok, miközben tudok valamit kommunikálni arról, ahogy élek és amilyen körülmények között dolgozom.

A Trafóban éppen mostanában rendeznek fesztivált az Y generáció bemutatására. Te mennyire érzed magad a részének?
Mivel ez egy generációs meghatározás, természetesen a részének érzem magam, illetve két évvel ezelőtt volt alkalmam részt venni ezen a fesztiválon alkotóként is. Az biztosan egy közös nevező, hogy nekünk teljesen más út van kijelölve a megvalósításra, a források megtalálására vagy egyáltalán az alkotói létezésre. Ezen a helyzeten mindenki osztozik, sokan vannak ebben a szituációban. Önmagát kell kitalálnia az alkotónak, nem várhat arra, hogy más emberek vagy rendszerek megcsinálják azt helyette. Nagyon sok generációbeli alkotóra jellemző ez az önkialakítás, önmagunk meghatározása és környezetünk aszerint való formálása, hogy bele tudjuk helyezni magunkat. Ez nem csak egy alkotói látásmód, ez egy generációs probléma is olykor és feladat.

Szerintem nem is csak a művészetre jellemző.
Szerintem sem. Ez túlmutat ezen, és tényleg egy generációnkra jellemző kényszerűség. Ahhoz, hogy az akartunkat érvényesülésre juttassuk, nekünk kell cselekedni, jelen lenni, kitalálni, szerveződni. Teljesen más dolgok vesznek körül minket, mint a szüleinket, a mediális kommunikáció egyre dominánsabb lett, átrendeződtek az értékek, olykor a nulláról kell kezdenünk. Az iskolás éveink alatt ezt nem tudatosították bennünk. Még egy másik rendszer kerettanterve szerint és közben zúdult ránk valami olyan, amit a szüleink nem tudtak elmondani nekünk, hogy hogyan kell majd megvalósítanunk a dolgokat.

Külföldön hamarabb észbe kaptak a korunkbeli fiatalok?
Szerintem ennek a felismerése itthon is egyre inkább jelen van, de például Németországban nagyobb tér van a kiteljesedésre, több a lehetőség, kedvezőbbek, kiszámíthatóbbak a financiális feltételek. Mivel nekünk a nyelvünk is izolált, a lehetőségeink is korlátozottabbak.

Nemrég mutattátok be Grecsó Zoltánnal az #Orfeusz #Eurüdiké című előadást. A címbeli hashtagek is arra utalnak, hogy a mába helyeztétek a történetet. Miben találtátok meg ennek a mitológiai szerelemnek, példamesének a mai vonatkozásait?
Fontos volt, hogy a történetet analizáljuk, és lefordítsuk arra az életre és élethelyzetekre, amiket mi is megélünk a 21. század elején. Férfi és női szemszögből egyaránt azokat a motivációkat kerestük, ami választ ad arra, hogy miért tud egyáltalán ez a szerelem megvalósulni, de aztán mi lehet a keréktörője. Az értékrendek változásával és az azokból adódó konfliktus a mi mai vonatkozásunk. A mítosz mentén egy saját történetet hoztunk létre, de szerettünk volna közben egy már az emberek fejében élő, legendás dologhoz kapcsolódni.

Az IKF-fel, vagyis az Ifjú Koreográfusok Fórumával is készülsz egy előadásra.
Az IKF programban én vagyok a tizenkettedik alkotó. A kiválasztott alkotónak mindössze öt napon keresztül van lehetősége a társulat táncosaival dolgozni, és az elgondolását színházi körülmények között megvalósítani, a hatodik napon van a prezentáció. A koncepcióm kifejezetten matematika alapú, súrolja a határt, hogy egyáltalán táncként definiálható-e. Tulajdonképpen egy geometriai alapú mátrixban létezik a nyolc táncművész, amiben a különböző „nem találkozásokkal” foglalkozom. A munkacíme Kerengő, és az érdekelt, hogy hogyan tud ez a nyolc ember redukált mozgással, tulajdonképpen a haladással és az ahhoz tapadó egy-egy gesztussal egy közös térben mozogni, úgy hogy valójában fizikailag nem találkoznak egymással. Az inspirációt Samuel Beckett nem szöveges darabjai adták.

Hogyan lehet egy próbafolyamatot öt nap alatt levezényelni?
Nagyon fel kell készülni megelőzően, tudnom kellett, hogy a végén mit szeretnék látni, mi az a rendszer, amit utána a színpadon elképzelek. Nincs idő kísérletezésre, majdnem kész megoldásokat kell összerendezni, úgy koordinálni, hogy ezt az intervallumot tartani lehessen.

Előfordult korábban, hogy ennyi embert irányítottál?
Nem, ezért is érdekelt és jelentkeztem, hogy kipróbálhassam magam. Nagyon sokat dolgoztam, dolgozom a saját testemmel, sokszor voltam belül a saját munkáimban, kívül pedig kevésbé vagy nem igazán.

Mire készülsz a közeljövőben?
A müncheni fesztiválon bemutatott Get to know Kassandra előadást négy nő hozta létre, akik Belgrádból, Athénból, Münchenből és Budapestről érkeztek, és a következő években szeretnénk ezt úgy továbbfejleszteni, hogy a többi három helyszínen is bemutatkozási lehetőséget kapjon az előadás. Egy korábbi, finn partneremmel Jenna Jalonennel pedig előkészületben van egy duett, ami a finnugor témakört és a finn-magyar kapcsolatot szeretné feldolgozni performansz, esetleg installáció formájában.

Az #Orfeusz #Eurüdiké a Vígszínház Házi Színpadán látható. Mit tapasztalsz, a Vígszínház saját közönsége is nyitott rá, vagy a darab viszi magával a műfaj nézőit?
Nagyon vegyes korosztály jelenik meg a nézőtéren, ez önmagában azt jelenti, hogy a helyi közönség is nyitott rá, miközben látható számunkra, hogy a kortárs tánc kedvelői is megtalálják az előadást.

Kaptatok visszajelzéseket is?
Nagyon sok visszajelzést kaptunk, úgy tűnik, ezt a szerelmi történetet sikerült úgy megfogalmazni, hogy elér a közönségünkhöz. A minap egy barátom mesélte, hogy hallotta, amint két fiatal lány a villamosmegállóban az előadásról beszélgetett, az egyik épp a másik figyelmébe ajánlotta a darabot, hogy milyen izgalmas – fiatalosan szól a szerelemről. A 4-es, 6-os komoly hely.

Az interjút készítette: Halász Glória

Fotók: Dömölky Dániel