A Barta Dóra által igazgatott Kecskemét City Balett, egyben a Katona József Színház integrált tánctagozata idén ünnepli ötödik születésnapját. A társulatvezetővel készült interjúból többek között kiderül, hogy egy zenés színházi produkció hogyan pozícionálhatja a táncot, a tánc jelenléte egy színházban milyen hatással lehet a prózai színészek munkájára, mivel lehet elérni, hogy a közönség ne tolja el magától a táncot, milyen a vidéki táncműhelyek helyzete és a tavalyi fellépése után visszavágyik-e még a színpadra.

Idén öt éves a Kecskemét City Balett. Hogy érzed, az öt évvel ezelőtt kitűzött célkitűzéseket mennyiben sikerült elérni?
A legfontosabb elképzelések meg tudtak valósulni, a lényegi eredmények a vártnál is jobbak, mert a kecskeméti közönség nagy érdeklődéssel fordul felénk, követi és szeretettel fogadja az előadásainkat. A tervem egy olyan társulat felépítése volt, ami szakmailag minél hamarabb elfogadottságot és érvényt tud szerezni magának az általunk ismert táncszakmai közegben. A célom az volt, hogy törjön ki abból a szűk kategóriából, amit önmagában csak a tánctagozódás jelent. Azonnal hordozza ezt a kétpólusúságot, hogy a táncművészek úgy is létezzenek, mint egy független társulat, táncszínházi műhely. Ez tánctechnikailag és szakmailag értendő. Voltak olyan, számomra leginkább Németországból ismerős példák, ahol nagyon szépen együttműködött ez a két dolog. A színházban való lét nem degradáló volt, hanem felemelő, azon belül a táncosok megtalálták a jóérzésüket, és ki voltak elégítve abban az értelemben, ahogy szerintem egy jól képzett táncművész a boldogságát nyerheti. A másik kérdés az, hogy színházon belül mit jelent a tánc megjelenése, hogyan fogadja el a próza, hogyan viszonyulnak egymáshoz a műfajok. Azon túl, hogy nagyon jó minőségben és karöltve működik együtt a két műfaj, a prózai színészek is elismerik a táncosokat, művészileg és alkotóilag is azonos hierarchiai szintre kerül a két dolog, ezt sikerült elérni. Igazából még Egerben is tapasztaltam, hogy nagyon hamar kialakul ez a partnerségi viszony. Ebből fakadóan az előadásokra is hatást gyakorol ez a fajta gondolkodás, ha nem is fuzionálni akar a két dolog, munkaminőségében és próbafolyamatában kezd nagyon sok színész majdnem úgy működni, mint egy táncos, nagyon koncentrált, összefogott próbaidőszakok vannak. Ami már a kezdetekkor terv volt, és most is az, de még olyan nagyon egyértelműen nem olvasható ki, hogy nagyon szeretnék külföldi koreográfusokat bevonni a műhelybe. A második évben sikerült, Andrej Petrovic, az Akram Khan Company műhelyének tagja volt nálunk vendég, és második nagy, a Müpában tartott bemutatónkat koreografálta. Az igazából ennek a szándéknak volt az első állomása, aztán később gazdasági okokra hivatkozva még nem sikerült ehhez hasonló monumentális dolgot előállítani. Ez az, amiről azt érzem, hogy ebbe az öt évbe beleférhetett volna, de nem csüggedek, mert akkor belefér majd a következő ötbe.

Ha jól tudom, eredetileg a kecskeméti Katona József Színház tánctagozatának vezetésére kértek fel. Hogyan lett ebből Kecskemét City Balett?
Cseke Péterrel, a direktor úrral történt megállapodás szerint a kezdetektől fogva csakis olyan tagozatról beszéltünk, ahol nem kérdés, hanem evidencia a műfaji önállósodás, tehát sem az ötlet, sem a társulat neve nem váratott magára. Úgy vélem, talán ezért is bízta rám, hiszen előtte sem volt titok, hogy csak az ilyen módon integrált tánctagozat építésében látok fantáziát. Véleményem szerint, ha kőszínházon belüli struktúrában táncművészetről beszélünk, az csak magas minőségben jelenhet az meg. Nagyon sokan zenés színházi programokon keresztül találkoznak először a tánccal. Mindenki számára könnyen kiolvasható a kapcsolódó minőség, amely azonnal egy olvasat, mondjuk úgy, pozíció a műfaj számára. Tegyük fel, adott egy félig képzett, amatőr csapat „mozgódíszlete” és egy professzionális, esztétikájában is kifogástalan táncegyüttes. Ugyan melyik alakít ki respektet a nézőben, melyikből kap többet vissza a szakmánk? Számomra már nem kérdés, hanem kőkemény tapasztalás, hogy milyen sok pozitív hozadéka lesz a komoly szakmai minőség jelenlétének.

Milyen nehézségekkel kellett megküzdeni ahhoz, hogy a tánc teljes értékű szereplője legyen Kecskemét kulturális életének, ahol korábban nem létezett profi táncegyüttes?
Nem kellett ezért küzdeni. Villámgyorsan kiderült, hogy mi az az irányvonal, amin haladunk. Hamar felfigyeltek a munkánkra, közkedvelt lett, és a város kulturális életének is emblematikus része mára a társulat. Küzdelmet csak a hétköznapi, próbatermi munka jelent, de ez sem feltétlenül értelmezhető rosszként. Egy újonnan alakult vidéki balett társulat életében minden bemutató nagy esemény. Talán ezúttal sikerült olyan jelleget adnom a születő előadásoknak, ami a közönségünk számának növekedését eredményezte, és alkotóként sem jelentett túl nagy megalkuvást. Elfogadtam, hogy most türelemmel kell építkeznem, mert a szisztéma többről szól, mint csak magáról az alkotásról.

Több vidéki város táncegyüttesének tagja vagy vezetője voltál, éveket töltöttél Szegeden, Egerben és most Kecskeméten. Hogyan látod a vidéki táncműhelyek helyzetét, mennyire vannak fókuszban szakmailag, milyenek az anyagi körülményeik, mennyire van lehetőség a darabok forgalmazására?
Minden vidéki táncműhely helyzetét alapvetően az befolyásolja, hogy az adott színházigazgató mit támogat belőle. Ezentúl szerintem minden műhely úgy lesz a szakmába ágyazható, amennyire annak vezetője képességei predesztinálják. Táncművész szemmel nézve szerencsére hamar kiderül, hol mit kaphat az ember, hol mivé válhat egy művész. Az, hogy a szakmán belül hogyan képes pozícionálni magát, hogyan jelentkezik, tudjuk, sokkal több összetevőből áll. Addig, amíg ez a terület alapvetően kis pénzből gazdálkodik, addig minden új belépő versenyhelyzetet okoz országos viszonylatban. Az elkészült darabok többszörös játszására ezeken a helyeken jó esély van, talán a legjobb. Itt nálunk például nem egy olyan táncszínházi előadás van, ami három éven keresztül repertoáron maradhatott.

Vannak olyan táncosok, akik a Kecskemét City Balettnél kezdték a pályafutásukat, és azóta is tagjai a társulatnak? Milyen gyakran kerülnek új táncosok a társulatba, mit keresel ilyenkor a jelentkezőkben, milyen táncosokkal szeretsz együtt dolgozni?
Örömömre van olyan, aki a kezdetektől itt van, és a társulat nagyobb fele is a kezdeti években csatlakozott. Összeszokott, jó csapat. Szinte minden évben kerül be új táncos, próbatáncot is rendszeresen tartok. Alapvetően a sokoldalúan képzett, jó képességű táncost keresem, illetve azt, akiről nem tudom levenni a szemem. Nagyon sok fiatallal találkozom, és bár a rostán bent maradtakkal mindig beszélgetek is, vannak területek, mint például a terhelhetőség, amiket szinte hiába firtatok, mert nem rendelkeznek még annyi tapasztalattal, hogy ismerjék és tudják a pontos választ. De ha megérzem az eltökélt akarás erejét, az mindig bizalommal tölt el. Nem árulok zsákbamacskát, jelzem, hogy nehéz lesz. Maximalista környezetben mindennaposak a tréningek, a próbák, és az előadások száma sem csekély. Nagyon tisztelem azokat a táncosaimat, akik megküzdöttek a nehézségekkel, akár önmagukkal is, és tovább tudtak lépni a fejlődés útján, és nem futamodtak meg. A Kecskemét City Balett egy olyan együttes, amibe egy mai kortárs táncos is, aki minőségi munkát szeretne végezni, be tud illeszkedni.

Milyen az együttes profilja? A táncművészek szerepet vállalnak a repertoár más műfajú előadásaiban is az önálló darabok mellett?
Ma már nehéz erre a kérdésre a szokásos műfaji besorolások szerint válaszolni, szerencsére. A profil tartalmaz a klasszikus balettől a kortárs táncon keresztül szinte minden aktuális trendet. A táncosoknak az alapvető munkakörük értelmében is vállalniuk kell feladatokat zenés színházi előadásokban. Egyre több rendező tart igényt az együttműködésünkre, vagy lát egy-egy művészben fantáziát. Olyan is előfordul, hogy egy táncművészt prózai szereppel kínálnak meg. Sokféle munkában vesznek így részt, úgy érzékelem, nagy kedvvel teszik. Leginkább a kihívás lelkesíti őket.

Milyen szempontokat kell figyelembe venni egy várost kiszolgáló táncegyüttes repertoárjának kialakításánál? Milyen tapasztalatokat szereztél Egerben és milyeneket Kecskeméten, van különbség?
Leginkább a hosszú távon való gondolkodás, ami meghatározó. Tudatosabb, átgondoltabb programszerkesztést kíván. A feladatomnak, mondhatjuk, missziónak tekintem, hogy megszerettessem a műfajt a városban, a rossz beidegződések, sztereotípiák miatt kialakult távolságtartást szeretném megváltoztatni. Egyre több siker ér ezen a téren, és ezáltal egyre több, kísérletezőbb alkotófolyamat is utat törhet, teret nyer.

Eger, ahol a Gárdonyi Géza Színház tánctagozatát vezetted, a szülővárosod. Az onnan való, nagy nyilvánosságot kapott és méltatlan 2011-es távozásod után nehezebb volt emiatt továbblépni? Visszatértél oda azóta bármilyen formában, például a helyi táncfesztiválra?
A továbblépés nem volt olyan nehéz, a méltánytalansággal kellett megküzdenem lelkileg. Túl vagyok rajta. Márait idézném: „Az ember erősebb, mint a sors, s mindent ki lehet bírni, ha jó a lelkiismeretünk.” Mivel szülővárosom, családi kötelékek még fűznek oda, minden mástól eltávolodtam. A helyi táncfesztiválra nem kaptam meghívást.

Mennyiben más az általad korábban alapított Badora Társulat és a Kecskemét City Balett arculata, minek a terepe számodra az egyik és a másik együttes?
A Badora Társulat az alkotásról, a függetlenségről, a művészi önazonosságról szól, a Kecskemét City Balett pedig a kőszínházi struktúrába való műfaji integrálódásról.

2015-ben indítottátok el a Balett+ sorozatot, amelynek keretében különböző a tánccal különböző műfajok találkoznak. Miért érezted fontosnak, hogy ez létrejöjjön?
A kapcsolódási pontokat keresem, a lokális beágyazódás lehetőségét. A Kecskemét City Balett tagjai eredetileg nem kecskemétiek. De a munka miatt gyakorlatilag otthonukká vált a város. A Balett+ programsorozatban a város prominens művészeit kerestem meg, és a kreatív találkozások eredménye nem csak a jó közös munka lett, hanem az azóta is tartó, tartalmas művészi kapcsolat. Csík Jánost kerestem meg először, mint kecskeméti születésű prominens személyt, és először az volt a terv, hogy valamilyen népzenei kultúrához kapcsolódó élő zenés programot hozzunk létre. Ő javasolta, hogy ebbe ne a Csík Zenekart, hanem a másik együttesét vonjuk be. Az Esszencia zenekaruk olyan népzenében is jártas művészek találkozó helye, akik kvalitásosak és izgalmasak, Dresch Mihálytól kezdve Lakatos Robin keresztül, ezzel a csoportosulással dolgoztunk együtt. A következő állomás egy nagyon trendi, fiatalokat megszólító ügy lett, az Airtist zenekar közreműködésével. Szilágyi Áron dorongművész szintén a város szülötte, aki egy olyan együttest hozott létre, amelyben levegős hangszerekkel, doronggal, didzseriduval, beatbox-szal kreálnak nagyon kortárs, szinte elektronikus hangzást bármilyen erősítő nélkül. A velük való együttműködésből egy friss, lendületes előadás született. A következő partner a Fotográfiai Múzeum volt, azzal kapcsolatban azt gondoltam, én hátralépek mint alkotó, és lehetőséget adok a műhelyben dolgozó művészeknek kisebb koreográfiák létrehozására. Abból állt össze az est, hogy megkértem őket, menjenek el a Fotográfiai Múzeumba, válasszák ki azokat a fotókat, amik a legnagyobb hatással vannak rájuk, és legyen az az inspiráció maga. Így 6-7 kis koreográfia született. Ez már kimondottan olyan előadás volt, ami a kísérletezőbb, műhelymunkának is jól beváló darabokhoz sorolható. Az utolsó pedig egy Kőszegi Ákos színművésszel közös munka volt.

Vannak más olyan törekvéseitek is, amelyek a közönség és a tánc közötti fal lebontását, a közönségnevelést tűzték ki célul?
Készítettünk gyerekelőadásokat, az első ilyen a Diótörő volt, ami három évig műsoron maradt, ami nagy dolog, hiszen itt egy produkció jellemzően egy év után lekerül a programról. A klasszikus balett stílusához hasonló előadásként született meg, tudván, hogy nagyon sok kisgyerek először lát táncot, megpróbáltam annak a látványvilágát megidézni, ami annak idején gyerekként engem is lenyűgözött. A Hókirálynőt is színpadra vittük nemrég, és mind a két esetben illeszkedett hozzá egy kis próza. Nagy híve vagyok a beavató táncszínházi programoknak és a nyílt napoknak. Eddig két nyílt napot is tartottunk. Első alkalommal két napos programmal készültünk, sok elemmel, és arra számítottam, hogy majd páran ott maradnak. Ehhez képest nagy meglepetés ért, 3-4 óra hosszat maradtak az emberek, lényegében a tánc ügyéért. A közönség nagyon nyitott és érdeklődő, ezért ebben az évadban kicsit bátrabban hirdettük meg a nyílt napot, és örömünkre teltház előtt ment, alig fértek be a programra. Az emberek kíváncsiak a kulisszatitkokra, kíváncsiak arra, hogy kik a művészek. Nem elsősorban a saját gondolataimat szeretném ilyenkor kiterjeszteni, hanem teret engedek arra, hogy a közönség megismerkedjen a művészekkel, és látom, hogy van is igény. Kiderül, hogy egy-egy fiatal fiú vagy lány hogyan él, mit csinál a hétköznapokban, barátira, családiasra hangolódnak ezek a beszélgetések, és miután ez a gesztus megtörténik, nem lankad a kíváncsiság, hanem értés, megértés alakul ki a tánc felé. Nagyon sok sztereotípia leomlik, eltűnik az idegenkedés a műfajtól. Az emberek sajnos nagyon könnyen eltolják maguktól a táncot, pedig nem sok kell ahhoz, hogy ez megváltozzon. Minimum ennyit mi is megtehetünk ezért.

2017 őszén hosszú kihagyás után újra színpadra léptél a Balett+ sorozat egyik előadásában. Mennyi ideig voltál távol a színpadtól, és milyen érzés volt visszatérni oda?
Kisfiam születésének évében, 2013-ban voltam utoljára színpadon. Akkortájt is már leginkább az alkotásról vagy a társulatvezetésről szólt az életem. Visszatekintve és összegezve is egy viszonylag teljes és feladatokban gazdag táncművész karriert tudhatok magaménak. Igaz, hogy nagy hangzatos lezárásokat nem tettem, de érzésem szerint, annak a periódusnak vége. Nincs csillapíthatatlan vágyam arra, hogy újra színpadon táncoljak, ebben az esetben is inkább a sokszorosan előforduló kérésnek nem tudtam ellenállni, hogy fellépjek Kecskeméten. Az előadásban olyan csodálatos partnereim voltak, mint Kőszegi Ákos és Katonka Zoltán. A színházról hasonlóan gondolkodunk, öröm volt érezni, ahogy az előadás textúráját kezdte áthatni valami esszenciális tartalom.

2018 első felében négy bemutatód volt, illetve lesz (Porgy és Bess, Kőműves Kelemen, Rómeó és Júlia, Gyöngyhalász), hogyan bírod ezt a tempót?
Minden pillanatot a családom és a munkám tölt ki. Szabadidő most nincs. Sok időt fordítok a munkáim előkészítésre, így a zsúfoltabb időszakok is gördülékenyebbek maradnak. Hatalmas segítséget kapok a páromtól, sok minden közös feladat. Rugalmas és hatékony a köztünk lévő együttműködés. Végülis sohasem dolgoztam keveset.

Amikor alkalmazott koreográfusként dolgozol, hogyan találod meg a magad alkotói szabadságát?
Alapvetően azt gondolom, hogy az alkalmazott koreográfia arról szól, hogy adott egy rendező, és az ő elképzeléseinek megfelelően én a tudásom legjavával vagy gondolataim legszélesebb spektrumával próbálok beleilleszkedni a produkcióba. Ez mindig függ attól is, hogy a rendező mennyi szabadságot ad. A legtöbb munkám esetében én elég nagy szabadságot kaptam, és így maga az alkalmazott koreográfiai minőség is átalakult kicsit. Emellett ott vannak ezek a sok esetben nagyon ismert zeneszámok, tele elvárásokkal. Régen nagyon nagy nehézséget jelentett számomra ezekkel szembenézni, van egy elzárkózásom az ismétléstől, saját magamat sem szeretem ismételni, nem beszélve egy már látott dolog reprodukálásáról. Én ilyenkor annyira újat szeretnék és mást, hogy ennek a szándéka felülírja a sablonosságot, és megpróbálok saját utakat teremteni benne. Az alkalmazott koreográfiai munkák kapcsán ez a vágy és törekvés a legerősebb bennem, nem szeretem a szokványos lépéseket más sorrendbe hozni, hanem mindig keresek mögé valamilyen tartalmat, így a koreográfia nem arról szól, hogy merre lépjünk és hányat.

Mi vár még rád az évadban, és mik a céljaid a két együttessel a következő években?
Csak azt szeretném folytatni, amit eddig felépítettem. A különbséget talán annyiban fogalmaznám meg, hogy egyre több teret kívánok adni a már előkészített külföldi együttműködéseknek.

Mi vár még rád az évadban?
Tréningeket, gyakorlatot, próbákat tartok az együttesnek, képzem őket tovább, vendégoktatók meghívásán dolgozom, előkészítem a következő évadot. Nyárra intenzív tánchetet szervezek, ahova klasszikus balett és kortárs területen elismert alkotókat szeretnék meghívni. Meghívást kaptam a sepsiszentgyörgyi M Studio Mozgásszínház műhelyébe, hogy készítsek egy új darabot számukra, örömömre nem is először. A Per és a Garcia Lorca háza mind ott valósult meg. Szeretek velük dolgozni, inspiráló művészek, nagy szakmai tapasztalattal rendelkeznek mindannyian. A próza és mozgásszínház fúziója alapvetően is a világuk, én pedig a tiszta táncszínházi koreográfiák után nagy lendülettel vágok bele ebbe a színházi értelemben vett, érdekes világba.

Az interjú készítette: Halász Glória
Fotók: Lékó Tamás