Nemrég mutatták be a Trafóban a Timothy and the Things Vadászat című darabját. Fülöp László saját és társai férfi létének vívódásaiból készítette az előadást. A koreográfus az interjúban mesélt arról, hogy a művész Fülöp László azonos-e a magánemberrel, az elmúlt nyolc év sikerei mennyire biztosították a Timothy and the Things helyzetét, miért tűnik fel ismét egy hangszer az előadásban, és mi köti össze az általa létrehozott brand alá tartozó darabokat.

Az új bemutatód kapcsán a vadászat mint alaphelyzet izgatott először, vagy az alapgondolathoz találtad meg ezt a metaforát?
Elkezdett érdekelni, hogy mit jelent a férfi lét, mit jelent férfinak lenni, úgy érzem, 30 évesen ennek éppen itt van az ideje. Úgy indult, hogy egy kifejezetten fiú darabot akartam készíteni három sráccal, ehhez csak később jött hozzá a vadászat, amiben megtaláltam ennek az egésznek, a viszonyoknak a működését. Sokan keresték a darabban, hogy hol is van benne a vadászat, de ez nyilván egy nagyon távoli képe ennek az egésznek, nem jelenik meg konkrétan az előadásban. Az foglalkoztatott, hogy miközben vannak feminista mozgalmak, valahogy haladnak előre a dolgok, és csak idő kérdése, hogy kinőjék magukat, addig azt éreztem, csak azzal nem foglalkozunk, hogy a heteroszexuális férfiak hogyan és hol tudják legitimen megélni, felszabadítani önmagukat ebben a macsóság alapú társadalomban. Ezzel valahogy nem foglalkozik senki, hogy mennyire csapda szituációban vannak. Vicces módon, ha valami gátja minden egyéb fejlődésnek, akkor az pont az ő elszigeteltségük, bezártságuk. Arra jutottam, hogy valójában őket kéne felszabadítani, ez kezdett el izgatni.

Mik ezek a korlátok, amikkel egy 30 éves férfinak szembe kell néznie?
Van egy jelrendszer és rengeteg kötöttség, amik meghatározzák, milyen „cool”-nak lenni. Le van fektetve, hogy mi az, ami beleférhet a képbe, és mi az, ami nem, hogyan kell viselkedni, viszonyulni, majdnem az is, hogyan kell gondolkodni. Hogyan viselkedik két férfi egymással, milyenek a hierarchia rendszerek, és így tovább. Azt érzem, hogy nincs meg az a szabadságuk, hogy egyáltalán azt érezzék vagy gondolják, amit éppen éreznek vagy gondolnak. Egy ilyen erőszakos rendszerbe kell magukat formára bevágniuk.

Visszatérő gondolat az előadásban az egymással való kommunikáció problematikussága, ebben is megjelenik?
Lehet, hogy ez nálam beragadt, úgy gondolom, hogy az egyén, bár persze önmagában is létezik, de kevéssé érzékelhető vagy megfogható. Mondjuk én, amikor veled vagyok, egy másik ember vagyok, vagy megengedhetem magamnak, hogy másik ember legyek, mint valaki mással. Szerintem az egyén maga kevéssé értelmezhető kontextus nélkül. Hogy én ki és mi leszek, hogyan érzem magam, mi mozgat, az javarészt azon is múlik, hogy kik vannak mellettem, kik azok, akikhez kapcsolódom, akikkel kommunikálok. Ez nem olyan, hogy én egy fix doboz vagyok, és a másik is egy fix doboz, aztán amikor találkozunk, információt cserélünk, hanem engem az izgat, hogy ki mit hoz ki a másikból. Nekem ez egy állandó problémaköröm, hogy ez hogyan alakítja, és változtatja az embereket. Az új darabban három felnőtt férfival és az ő viszonyulásukkal dolgoztam, ami néha könnyű volt, néha pedig nem annyira.

Mi az, ami nehézséget okozott?
Néha fel tudják egymást bosszantani. Egyrészt van a dolgoknak egy visszatartása, hogy nem mennek bele, higgadtak próbálnak maradni. Azt éreztem, hogy nekik nagyon fontos, hogy a problémákat távolságból kezeljék. Amikor nőkkel dolgozom, akkor ők kifejezetten igyekeznek feltárni, belemenni, kölcsönösen megoldani, a fiúk viszont próbálták magukban letudni, ha valakinek valamilyen frusztrációja volt. Ez persze néha megbicsaklik, mert nem biztos, hogy minden visszatartható, vagy egymagadban megoldható. Ez egy nagyon érdekes különbség, hogy az önállóságra való törekvés mindent felülír.

Mi az, amit kiindulópontként bevittél a próbaterembe a munkafolyamat kezdetén, és mit tettek hozzá ehhez a többiek?
Alapvetően mindig elég határozottan mentem be a próbaterembe, rengeteget gondolkodtam menet közben, mindig volt egy jelenet vagy kép, amin dolgozni akartam, ami valamiért fontos volt nekem. Ezek általában olyan személyes dolgok, amik időközben az életben történtek velem, körülöttem, és valamiért elkezdtek izgatni, aztán ezeket raktam egy absztraktabb, színházi helyzetbe. Voltak olyan strukturális dolgok is, amik nagyon régóta foglalkoztatnak. Van egy játékom, ami ebben a darabban is benne van. A lényege, hogy mi van akkor, ha te egy olyan rendszerben létezel, amiben minden akció, amit a másikkal kezdenél, magadon csapódik le, nem tudsz sem eltávolítani senkit, sem közelebb kerülni valakihez. Nem tudod a másik pozícióját megváltoztatni ebben a rendszerben, csak a sajátodat. Ez csak egy a játékok közül. Vicces, hogy játéknak hívom őket, miközben ezek strukturális keretek, amikben az alkotást, az improvizációt használják a résztvevők. Valamiért szeretek úgy gondolkodni róluk, hogy mi tulajdonképpen játszunk. Ha valami jó a színházban, akkor az az, hogy lehet játszani.

A korábbi előadásaidban sokféle műfajt, eszközt ötvöztél, a Vadászat mennyiben táncelőadás, és miben mutat túl ezen?
Talán még az eddigieknél is sokfélébb. Beszélnek, énekelnek, zenélnek benne, vannak színházibb jelenetek, amikben a mozgás kevésbé lényeges, és teljesen absztrakt táncjelenetek is, amik egymásból ide-oda átlapolódnak, csúsznak, összeolvadnak. Most szerintem kifejezetten fontos lett a látványvilág is, kivételesen nem mondanám minimalistának, mert fontos eleme egy a plafonról lelogó izzóerdő. Ilyen értelemben ez a darab kicsit más, mint a korábbiak, több eszközzel dolgozik.

Kelemen Patrikkal már dolgoztál együtt, Déri Andrással és Várnagy Kristóffal még nem. Hogyan találtatok egymásra?
Ez azért nagyon vicces kérdés, mert amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy kiket hívnék be ebbe a projektbe, akkor valamiért az ő karaktereiket, őket hármójukat tudtam elképzelni, pedig a két fiút tényleg nem ismertem. Kristófot már láttam Frenák darabokban, de abból nagyon nehéz megállapítani, hogy kicsoda is ő valójában. Andrást pedig egyáltalán nem ismertem, csak azt tudtam, hogy szokott break és street dance-szel dolgozni, szimpatikus volt, hogy nagyon más világból jött. De tulajdonképpen nem tudom megmagyarázni azt a tényt, hogy miközben rengeteg táncos ismerek személyesem, miért választottam olyanokat, akiket nem ismerek. Talán ez is izgatott, hogy hogyan tudok teljesen ismeretlen emberekkel ebben a rizikós helyzetben együtt dolgozni, és vajon működni fog-e. Elmondhatom így a végén, hogy szerencsém volt, nagyon jó döntés volt összerakni őket.

A Vadászatban ismét központi szerepet játszik egy hangszer, a gitár. Miért ennyire meghatározó számodra a hangszer mint szimbólum?
Nekem nagyon fontos a zene, nyilván a családom miatt is, olyan közegből jövök, ahol a zene kifejezetten központi szerepet tölt be. Már régen visszatérő vágyálmom volt, hogy szeretnék megtanulni gitáron játszani, mert semmit nem tudtam róla. El is kezdtem a fiúkkal együtt tanulni, de nem mentünk tanárhoz, hanem magunk kísérleteztünk. De mivel Patrikot kivéve mindenkinek ismeretlen volt ez a hangszer, ez is elég nagy feszültséget jelentett, hogyan lesz ebből gitározás az előadásra, hogyan fog megszólalni.

Mi a fontosabb, hogy szépen szóljon, vagy hogy jelentéssel bírjon az, ahogy jól-rosszul megszólal?
Számomra mind a kettő fontos, az is, hogy úgy szóljon, ahogy szólnia kell. Nem az a lényeg persze, hogy szépen szóljon vagy technikás legyen, hanem hogy őszintén, de azért értelmezhetően is. Voltak félelmeink, hogy ennyi idő alatt mit lehet ebből kihozni. Nagyon sokat dolgozom csenddel a darabokban, ha pedig zene van, akkor annak okának kell lennie, hogy miért az, és miért éppen úgy. Nem vagyok olyan, aki szeret berakni egy szőnyegzenét, csak azért, hogy mégiscsak legyen valami háttérzaj. Nekem ez ugyanúgy kifejezési formája annak, amit amúgy szöveggel vagy mozgással ábrázolok, a zene ugyanazokat az érzelmeket, indulatokat tudja megmutatni. Fontos, hogy ne kívülről jöjjön, a semmiből, hanem valahogy összeköttetésbe kerüljön az előadókkal, hogy legyen egy olyan élményem, hogy ez számukra egy extra eszköz, amit ők generálnak.

A darabjaid előadói csapata előadásról előadásra változik. Miért ragaszkodsz mégis a Timothy and the Things brandhez, miért nem Fülöp László koreográfus neve alatt futnak?
Ez az egész alapvetően onnan ered, hogy én nem szerettem Fülöp László koreográfusként szerepelni, valamiért idegesített. Amit én művészként csinálok, azzal nem feltétlenül gondolom Fülöp Lászlóként azonosnak magamat, és azt sem szeretem, ha mások összekapcsolják. Én mint Fülöp László, magánember vagyok, de a művészet egy másik téma. Az csak egy nagyon apró része az én létezésemnek. Emellett hiába rendezi, koreografálja valaki a darabokat, ez egy nagyon szoros együttműködés az összes résztvevővel, furcsa csak a rendező vagy a koreográfus nevével kiemelni. Ez minden esetben kollaboráció. Nem történhet olyan, amit nem a résztvevők generálnak, vagy nem hagyják, hogy megtörténjen, mert ez nem egy erőszakszervezet.

Mi az a gondolati kapocs, ami a Timothy and the Things darabokat összeköti?
A játékosság, a humor, az irónia, közben pedig vannak bennük mélypontok is, hiszen azok is az élet részei. De hiányoznak belőlük a magasrepülések és a mélyzuhanások, nagyon hétköznapiak. Ami még fontos nekem, hogy minden résztvevőt úgy vázoljak fel, hogy ne legyen a dolog nagyon kétpólusú. Mindenkinek van pozitív és negatív oldala, és mindig a szituáció dönti el, hogy éppen melyik sül el. Nem szeretnék senkit berakni egy olyan skatulyába, hogy jó karakter vagy rossz karakter, szeretem, hogy a darabokban, ahogy az életben is, mindenki tök összetett, komplexen jelennek meg helyzetek.

2016 őszén beszélgettünk utoljára, akkor elkezdtél egy business schoolt. Hogy állsz vele?
Otthagytam, csak egy évet jártam oda. Amúgy jó volt, de talán az is volt a probléma, hogy sokkal több időt és energiát kellett volna befektetnem, kint kellett volna maradnom Dániában. Ezt nem tudtam megengedni magamnak. A darabokból és a turnékból nem jön be annyi pénz, amennyiből kint meg tudnám oldani az életemet. Az működhetett volna, hogy az itthoni szálat elvarrom, és elkezdek csak kint dolgozni. Nem tudtam meghozni azt a döntést, hogy akkor abbahagyom az eddigi életemet, úgy éreztem, még nincs itt az ideje.

Még mindig tagja vagy a dán Granhoj Dans Company társulatnak?
Soha nem voltam tag, ez egy projekt alapú társulat volt, rezidenciákon keresztül hoztunk létre előadásokat, és ezekhez kapcsolódóan szervezték le a turnékat. Egy évvel ezelőtt a társulat tönkrement, elveszítették a támogatásukat, a helyüket. Egyelőre nincs tervben új projekt, nekem is új munkák, projektek után kell majd futkosnom, hogy valamiből fenn tudjam tartani magam. Eddig úgy tudtam menedzselni az életemet, hogy a saját produkciók mellett táncosként dolgoztam velük. Mivel az utóbbi megszűnt, más lehetőségeket kell keresnem.

Itthon vagy külföldön tervezed ezt?
Őszinte leszek, itthon annyira alacsony a keresetem, hogy abból lehetetlen lenne meglenni. Ezért voltak jók a dán projektek, mert megteremtették azt az anyagi hátteret, amivel létezni tudtam. Alapvetően kint kell munkát keresnem ahhoz, hogy a dolog működőképes legyen, amennyire én át tudom látni ezt.

Az elmúlt évek sikerei biztosították a Timothy and the Things helyzetét?
Külföldön már egyre jobban megy a hírünk, itthon problémát jelent, hogy nem társulati formában létezünk, így nincs működési támogatásunk sem. Magyarországon a MU Színházban vagy a Trafóban tudunk játszani, ők elég sokat hozzá is tettek a projektekhez anyagilag. Az a gond, hogy most már egyre kevésbé lehet minket feltörekvő fiatal művészként eladni. Eddig ezen az alapon lehetett akár EU-s pénzeket is lehívni, csak közben mi kinővünk ebből. Ez az utolsó egy-két év, amikor talán még lehet így dolgozni, senki nem tudja, hogy aztán mi lesz.

Az is egy opció számodra, hogy állandó társulatot hozol létre, és pályázol működési támogatásra?
Nekem nem annyira tetszik a fix társulati működés, de egyelőre nem látok megoldást arra, hogyan lehetne azon az alapon dolgozni, ahogy eddig tettük.

Szükség van még arra, hogy saját pénzt fektess egy bemutatóba, ahogy annak idején?
Már egy ideje nem szerencsére. Ez jelenleg úgy működik, hogy a Trafó és a SÍN vagy akár a Műhely Alapítvány is tagjai különböző európai produkciós hálózatoknak, és bizonyos önrész mellett ezeken keresztül tudnak pénzt lehívni, amit utána tulajdonképpen felajánlanak, egy-egy projektbe invesztálnak. Csak így teremthető meg egy reális anyagi fedezet darabok létrehozására, olyan kevés hazai forrás van. Legalábbis azon a területen, ahol én mozgok.

Az Anyádék rajtam keresnek című előadás áprilisban New Yorkban és New Orleansban lesz látható, a Schrödingerre várva májusban Németországban és Csehországban és Lengyelországban turnézik. Hogyan jöttek ezek a megkeresések?
Az Aerowaves kapcsán valahogy hírünk ment, illetve nemrég volt a dunaPart, aminek a programjában a Schrödingerre várva is szerepelt. A SÍN irányába mint produkciós iroda felé is valahogy elkezdődött egyfajta bizalom külföldről, kiépült egy kapcsolati rendszer, mert eddig mindig olyan produkciókat támogattak, és hoztak létre, amik minőségiek és élvezhetőek voltak. Hamarosan megyek Dániába egy rezidenciára is, tulajdonképpen azért, hogy megalapozzak egy következő darabot. Ez egyelőre arról szól, hogy megpróbálom kitalálni, mit szeretnék csinálni legközelebb. Szerencsére megkedveltek odakint, érzem, hogy az ottani közeg támogató felém. Az a probléma, hogy egyelőre ennek az évadnak a végéig látok, illetve ősszel valószínűleg lesz egy Vadászat továbbjátszás a Trafóban. A Műhely Alapítvány újra elindítja Az Ismeretlen Kutatása programot is, aminek a szervezés részében fogok segíteni, ezt izgatottan várom, mindig foglalkoztatott a művészetmenedzsment.

A Timothy and the Things esetében is te foglalkozol ezzel?
Jó ideje ott áll mögöttünk a SÍN, ez az én döntésem, hogy szeretek ebben benne lenni, ezen közösen dolgozni, átlátni folyamatokat, egyébként nyilván megoldanák ők egymaguk is nélkülem.

Az elmúlt években kevés és sokszereplős darabokat is készítettél, melyik áll közelebb hozzád?
Nekem minden alkotással más a viszonyom, más a kapcsolatom a résztvevőkkel és magával a darabbal is, nem tudok ebben döntést hozni. Könnyebbség több szereplővel dolgozni, kisebb a teher az előadókon és rajtad mint alkotón, mert sokkal több mindent tudsz leosztani, több színt tudsz behozni. Kisebb a felelősség minden egyes emberen, mint amikor nagyobb a projekt. Nekem érzésre szorosabb és személyesebb a viszonyom, ha kevesebben vagyunk, jobban tudok fókuszálni egy-egy emberre, jobban bele tudok zoomolni. De nem tudom azt mondani, hogy jobban kedvelem egyiket vagy másikat, mert annyira más a két körülmény.

Az interjút készítette: Halász Glória
Fotók: Lékó Tamás