Nemrég ért véget a tizennyolcadik L1danceFest, amelynek főszervezőjével, Ladjánszki Mártával a fesztivál mellett a közösségépítésről, a hazai táncéletet meghatározó érdekkörökről, az egyesület rezidencia programjáról, tavaly elkezdett egyedülálló meztelen előadás-sorozatáról és arról beszélgettünk, lehetséges-e fenntartani az egyensúlyt alkotói és szervezői tevékenysége között.

2018 őszén létrehoztál egy előadást LetMeC címmel, amiben rendhagyó módon nem csak az előadók, hanem a nézők is meztelenek voltak. Miért nyúltál a meztelenséghez ilyen módon?

Az előadásban az az újdonság, hogy a nézők is meztelenül nézik a meztelen előadókat. A táncművészetben tudomásom szerint még nem volt ilyen, a képzőművészetben már próbálkoztak vele, legutóbb Párizsban volt egy olyan kiállítás, amit meztelenül lehetett megnézni. Dekoratív testű balett táncosok működtek közre benne, beálltak a szobrok közé, és a nézők is csak meztelenül jöhettek be. A nagy újítás nálunk az, hogy a nézők nem kukkolják a fellépőket, hanem azzal, hogy valaki megveszi a jegyet, azt is vállalja, hogy meztelen lesz.

Ha jól tudom, először az előadók nem is voltak meztelenek, illetve a darab először nem is kerülhetett ilyen formában közönség elé.

Tizenkét évvel ezelőtt készítettem a Lankadó extázis című előadást, ennek kapcsán talált meg a Naturisták Virtuális Klubja Egyesület, nagyon tetszett nekik a Test nem tabu alcím, és kibérelték az előadást. A darab eredetileg felöltözött embereknek készült, de a meztelenség, ahogy én szoktam mondani, pőreség kérdését boncolgatta. Az együttműködés során több előadást is megnéztek, közben létrejött a silent witnesses című darab, aminek az volt a koncepciója, hogy a nézőket szigorúan egy sorba körbe ültettük, három szereplő, én és két zenésztársam szerepeltünk az előadásban, amit zártkörű formában szintén megnéztek. Két évvel ezelőtt egy román táncosnőnek készítettem egy előadást, amit az L1danceFest keretében akartunk bemutatni. Körülbelül egy héttel a meghirdetett előadás előtt én mint szabad művész úgy döntöttem, hogy szeretném, ha az előadás meztelenül történne, és nem csak az előadók, hanem a nézők részéről is. Megkerestem a NaVKE-t, hogy hajlandóak-e egy teszt előadásban részt venni. Sajnos a szponzorunk és a helyszín is cenzúráztak, és nem támogatták az ötletet, ezért akkor ezt elvetettük. Elég nehezemre esett megemészteni azt, hogy független szabad alkotóként korlátoznak. Ezért tavaly létrehoztam egy táncest sorozatot, ami már kifejezetten meztelen nézőknek szólt. Az első két alkalmat zártkörűen, az egyesület tagjaival tartottuk meg. Kipróbáltunk többféle verziót, mi van, ha csak az előadók meztelenek, vagy ha csak a nézők, de az előadásokat követő beszélgetések alapján egyértelmű volt, hogy sokkal személyesebb és intimebb a hangulat. A harmadik ilyen előadást, amit tavaly szintén az L1danceFest keretében játszottunk LetMeC címen, már nyilvánossá tettük, sőt interaktívvá is, mert tíz nézőt a színpadra is hívtunk. Idén márciusban került bemutatása a szólóm, ami egy retrospektív darab 25/45 címmel, az egy kicsit színháziasabb körülmények közé helyezi ezt az egész elgondolást, de szerencsére ugyanolyan jól működik. A LetMeC-t azóta Lengyelországban is kipróbáltuk, nyáron két alkalommal naturista kempingekben adtuk elő. Úgy érzem, hogy egy nagyon jó értelemben vett közönségfejlesztéssel foglalkozunk minden egyes előadás kapcsán. A nézők körülbelül öt százaléka jár kortárs tánc előadásokra, a másik kilencvenöt egyáltalán nem érdeklődött eddig a műfaj iránt. Az hoz össze minket, hogy meg szeretnénk élni azt az állapotot, amikor a meztelenség egy természetes állapot.

Milyen hatással van ez a rendhagyó nézői pozíció a közönség tagjaira? A helyzet nyilván speciális, mert az megy el egy ilyen előadásra, aki ebben részt akar venni, de gondolom, még így is vannak, akiket meglepetésként érhet.

Az előadásokat, akár kültériek, akár beltériek, mindig beszélgetés kíséri, így a nézőktől közvetlen visszajelzést kapunk, és azt kell, hogy mondjam, nem evidens, hogy csak naturisták érkeznének az előadásokra, hanem olyanok is, akik meg akarják tapasztalni ezt a helyzetet. Eddig nagyon pozitívak a visszajelzések, a közösségépítés intenzív élménye jelenik meg akár a LetMeC-ben, akár a 25/45-ben. 

Izgalmas, hogy ezzel az eszközzel lényegében elmosod a nézők és az előadók közötti bármiféle különbséget, hasonlóbbak már nem is lehetnétek.

Mindig is érdekelt, hogy amennyire különbözőek vagyunk, annyira egyedi minden test és forma, és hogy ezt én inkább ünnepelni szeretném, mint uniformizálni. Inkább annak szeretnék teret adni, hogy az egyediségével mennyire tud bánni egy előadó, vagy mennyire van jelen egy civil néző, aki szintén egy színpadra kerül velem, egy leszünk a sok közül.

A közösségteremtés mintha meghatározó fogalom lenne a pályádon, többek között a nemrég véget ért L1danceFest is ezt tűzte a zászlajára. Az idei fesztivál nulladik napjának a helyszíne Monor volt. Ez mindenképpen pozitív, sokszor elhangzik, hogy az ország művészeti értelemben is kicsit vízfejű, viszont ez még csak nem is egy nagyváros, hanem egy olyan település az agglomerációban, ahol szerintem ritkán van hasonló esemény, vagy kap teret a kortárs tánc. Miért éppen Monort választottátok?

Sokat gondolkodtunk azon, hogyan lehetne ezt a decentralizálást elérni. Már az is ezt szolgálta, hogy Budapesten belül nem egy helyszínen vagyunk, ami a mi elég kicsi nonprofit szervezetünk életében logisztikailag és humán erőforrás tekintetében egy nagyon nagy kihívás, amit ennek ellenére minden évben vállalunk. Hozzáteszem, hogy önkéntesen, mert az L1-es művészek önkéntesen dolgoznak ezen a projekten. Mindig szerettem volna vidékre is eljutni a fesztivállal, persze ez a misszió már egy kicsit túlnő rajtunk. Nagyon örültem, amikor Kovács István, tavalyi évi rezidens művészünk, idén pedig már tagunk felajánlotta, hogy menjünk Monorra. Ez az ő lakhelye, a ház pedig, ahol lehettünk, az Egy-Falu Egy-Város Egyesület központja, idén itt volt a nyitónapunk augusztus 31-én, Syporca Whandal, idei évi rezidensünk szóló performansza volt látható, valamint Szabó Roland korábbi L1danceFest-es képeit is kitettük.

Elérte az esemény a célját, megtaláltatok vele olyan embereket, akik korábban esetleg nem találkoztak a kortárs tánccal?

Monoriak jöttek, ahol elég sok képzőművész él, ami szintén egy érdekes találkozás az L1 Egyesülettel, a fővárosból nem igazán, amin nem kell csodálkozni, hiszen olykor a Bakelit Multi Art Centerig sem jönnek ki az emberek a belvárosból.

Említetted, hogy minden előadást beszélgetés kísér, ez miért fontos számodra?

Mindig igyekeztem lehetőséget teremteni annak, hogy aki fellép a fesztiválon, az ne csak jöjjön, fellépjen, és elmenjen, hanem lehetőleg minél több időt töltsön el ebben a közegben. Más művészeket is megnézzen, illetve a nézőnek is legyen lehetősége beszélgetni vele, aki nem a szakmai közönség részeként van jelen. Ehhez szerintem elengedhetetlen a megszólítás, ne csak egyfajta ideálként nézzünk a művészekre. Nem azt szeretném erősíteni, hogy elérhetetlenek a művészek, hanem éppen hogy beszélgetésbe lehet elegyedni velük. Rögtön az előadás után beszélgetünk velük, bár ettől először félnek a művészek, mert az előadás során elfogy az energiájuk. Én érdekesnek tartom, hogy pont ebben a nagyon őszinte állapotban hogyan nyilvánul meg valaki. Idén nagyon aktív közönségünk volt, és a fesztivál vége felé már azzal kezdtem a beszélgetéseket, hogy megszólítottam a nézőket, hogy ők mit osztanának meg a látottakkal kapcsolatban, mi az, ami élményként hatott rájuk, maradtak-e kérdőjelek bennük. Nem nagyon kellett noszogatni őket.

Milyen szempont szerint választod ki az előadásokat, a válogatásnál is fontos, hogy közösségi élményt adjanak?

A válogatás úgy zajlik, hogy ha én éppen nem érek rá elmenni egy fesztiválra, a tagságból vagy az aktuális rezidensekből szoktunk küldeni delegációt, és tőlük kérek visszajelzést, melyik darabot és miért ajánlják a figyelmünkbe. Az biztos, hogy kiemelt fontosságot tulajdonítunk annak, aki hasonszőrű művész, mint mi, ami azt jelenti, hogy a saját maga markáns művészete mellett a saját területéért is tenni akaró ember, figyelemmel kíséri nemzetközi szinten is, hogy mi történik. Ez mindennél fontosabb, különösen hogy önkéntesen szervezzük az eseményt. Nem azért vagyok kurátora és művészeti vezetője ennek a fesztiválnak, mert fizetést veszek fel, hanem mert szívvel-lélekkel azon dolgozom, hogy a szcéna egymásra figyeljen. Különösen manapság, amikor ez sokkal kevésbé jellemző. Az új korosztály sokkal jobban figyel önmagára, és megy a saját céljai után, ha váltani kell, akkor pillanatok alatt vált, és építi a maga karrierjét. Azt szeretem, ha olyan művészek jönnek, akikben benne van a kollegialitás, megnézik egymást a fesztiválon, akik ki akarják használni a lehetőséget, hogy más közegben vannak, és másokat ismerhetnek meg, mint egyébként.

A széthúzás mindig jellemző volt a szcénára, de mintha a korábbi harcosságot tényleg felváltotta volna egyfajta közömbösség.

Egyrészt van a két táborra bomlás, az egyik kör a Trafó, a SÍN, a MU Színház és együttműködő partnereik, a másik a Táncművészek Szövetsége, a Nemzeti Táncszínház és a Táncművészeti Egyetem érdekköre, ez a tánckritikusoktól a táncosokig mindenkit érint, és nagyon nehezen mennek át egyik táborból a másikba. Az én esetemben úgy alakult, hogy sem alkotóként, sem az L1 Egyesület művészeti vezetőjeként egyikbe sem igazán tartozom. Amikor mi kezdtük, senki nem fizetett nekem azért, hogy előadást csináljak. Saját pénzből hoztuk létre a darabokat, és csak az elhivatottság, a kutatás, az érdeklődés mozgatott minket, ezt a kortársaim és a nálam idősebb korosztály esetében is így gondolom. Ma már nincs idő egymást megnézni, vagy kijelenti valaki, hogy nem hajlandó a másikat megnézni, mondván, ne egymásnak csináljunk valamit, hanem a nézőknek. Ezt is megértem, de akkor milyen közegbe álmodjam magam? Muszáj ismernünk azt a közeget, amiben vagyunk, határon belül és határon kívül is. A fesztivál kapcsán a tizenötödik évforduló 2016-ban nagyon nehéz volt, amikor befejeztük nem tudtam elkezdeni dolgozni a következőn, mert annyira kilátástalannak éreztem, hogy mivégre csináljuk ezt az egészet. Visszahívtunk korábbi fellépőket, szimpóziumot is szerveztünk a CEU-val közösen, nagyon jó energiák jöttek létre, de emlékszem, utána decemberig nem tudtam a folytatásra gondolni. Nálam ott valamiféle hitbeli kiégés történt. Csak azért mentünk bele a 2017-es fesztivál tervezésébe, mert a külföldi intézetek megerősítették, hogy fontos egy ilyen nemzetközi platform. A mi fesztiválunk nem csak nevében nemzetközi. Amikor alkotóként és táncosként elég hamar elkezdtem külföldre járni, Bécsbe és Amerikába jutottam el ösztöndíjjal, nálam soha nem fordult elő olyan, hogy egy versenyen ne néztem volna meg a versenytársaimat, hogy tudjam, milyen közegben lépek fel.

Az alkotói és a szervezői munka milyen arányban van jelen az életedben, sikerül fenntartani a balanszot?

A tizenötödik évforduló vízválasztó volt, de azóta próbálom egyensúlyba hozni a dolgokat. Én itthon egyébként nem játszom, nem tudom, feltűnt-e ez bárkinek. Itthon egyetlen hely sem fogadja be az előadásimat, még a nem meztelen darabokat sem.

Sejted, hogy mi lehet ennek az oka?

Nem férek bele a műsorpolitikájukba, mert nem vagyok már a fiatal generáció tagja, nem olyan esztétikát képviselek, ami számukra esetleg jobban befogadható, nem vagyok egyik tábornak sem az oszlopos tagja, szerintem ez is számít. Van elég ember, akiket ki kell szolgálni helyszínnel. Az én egyetlen művészi kapaszkodóm most ez a táncestsorozat meztelen nézőkkel, amiben lehetőséget látok a fejlődésre, amit Budapesten egyedül a Bakelit  MAC fogadott be. Nagyon keresem azt a partnert, pszichológust, tánctörténészt, akivel tudnék erről konzultálni, fel tudnám dolgozni, hogy mi is az, amit egyébként ösztönösen, zsigerből keresek. Lengyelországban a LetMeC nagyon nagy sikerrel szerepelt. Örülök annak is, hogy a 25/45 létrejött, körülbelül tíz éves koreográfiákba nem volt egyszerű visszahelyezni a testem.

Mit takar a 25/45 cím?

A huszonöt azt jelöli, ahány éve a pályán vagyok, a negyvenöt pedig az életkoromat. Igazából 20/40-nel kezdődött el, retrospektív vetítések és beszélgetések formájában, és most úgy éreztem, egy előadást kellene csinálni. Szeretem a múltat, az nagyon nagy része az életemnek, és szeretek rá úgy gondolni, hogy abban még van valami keresnivalóm, feldolgozni valóm. A táncosok nagyon félnek attól, hogy klisé, amit csinálnak, ha valami visszatérően megtörténik a testükkel. Engem érdekelnek a mások által negatívnak tartott klisék, így nagyon jó volt visszakerülni a régi mozgásfolyamatokba, és új dolog jött létre, mert több korábbi darabomból gyúrtam össze egy új előadást.

Az idei L1danceFestet hogyan értékeled, hogy sikerült ahhoz képest, ahogy eltervezted?

Nem volt kínosan kevés nézőszámunk, márpedig ez mindig nehéz kérdés. A hangulat nagyon jó volt, olyan vendégeket tudtunk összehozni, akik rezonáltak egymásra, és külön is elmentek diskurálni. A közösségépítés tehát nagyon jól sikerült. A támogatóinknak nagyon sokat köszönhetünk, a Finnagora nagyon nagy mértékben támogatta Taneli bemutatkozását, akiket nem tudnánk megfizetni. A Cseh Centrum és a Szlovák Intézet szintén segített. Idén cseh, szlovák, finn, német, francia, izraeli vendégeink voltak.

Ritka, hogy egy alkotó nem idegenkedik a kritikáktól, hanem éppen ellenkezőleg, támogatja a kritikusokat. Az L1 Egyesület által létrehozott Kritikai Önképző Műhely (KÖM) működik még?

A KÖM már a harmadik állomása volt ennek a kezdeményezésnek. 2012-ben Ádám Andrea ösztönzésésre és érdeklődésével indítottuk el a Dance Script-et és a Talking through V4 beszélgetéseket, amikor egy visegrádi pályázat keretében szakírókat hívtunk meg a régióból. Utána következett a MAKT, ami egy addig csak Lengyelországban működő mobil táncszakíró akadémia volt fehéroroszországi, lengyel résztvevőkkel, és a mi fesztiválunk volt az első, amikor kiléptek külföldre. Ezeken a korábbi állomásokon megjelent néhány később KÖM-ös, és belőlük állítottuk össze harmadik lépcsőfokként a Kritikai Önképző Műhelyt. Összeállt egy csapat, akiket mi kiküldtünk külföldi platformokra, hogy nézzenek, lássanak, tanuljanak, hozzák haza az információkat, és exponáltuk őket minden évben a fesztivál kapcsán. Kicsit olyan volt, mintha az L1 Egyesületnek lett volna egy kritikai szekciója. Nagy lelkesedéssel indult a történet, de aztán kiütközött, hogy mást gondolunk a kritikaírásról. Farkas Kristóf velünk maradt tagként, ő kezeli a social media felületeinket a fesztivál idején.

Hét évvel ezelőtt indítottátok el a rezidencia programot. Miért hívtátok életre, és milyen tapasztalataitok voltak az évek során?

Egyrészt van egy ambivalens dolog az egészben, mert nem sokkal előtte lettünk helyszín nélküliek. Az L1 Táncművek kilenc évvel ezelőtt elveszítette a helyszínt, ahol működött. Nem volt elég támogatásunk, azóta nincs sem stúdiónk, sem próbatermünk, sem irodánk, akkor volt egy hullámvölgy. Az L1 Táncművek életében, ha volt szabad kapacitása a stúdiónak, akkor mi azt „mezítlábas” táncművészeknek ajánlottuk fel. Ambivalens a dolog, mert hivatalosan 2011-től nincs L1 Táncművek, viszont elindítottuk a rezidens programunkat. Új és inspiráló erőre volt szükségünk, akár más művészeti ágakból is. Még mindig dominánsabb a mozgással foglalkozó művészet, de nem kizárólagosan. Teljesen természetes következménye volt ez annak, amit én is az alkotói munkában végzek, hogy társművészekkel dolgozom együtt. Az egy éves rezidens program célja, hogy megtudjuk, kivel tudunk akár hosszú távon együttműködni. Elég jól működött,  Általában öt rezidensünk van, idén csak három. Ez is nagyon nagy munka, képben tartani őket, nagyjából ugyanazt a figyelmet megadni mindenkinek. A kollégák már többször mondták, hogy függesszük fel a programot, mert ez egy erőn felüli vállalás, és nincs extra anyagi keretünk sem rá.

Hogyan választjátok ki a jelölteket?

Az első években meghívásos volt, az utóbbi három évben pályázatot írtunk ki. Az elején az derült ki számomra, lehet, hogy én valakit szimpatikusnak találok, figyelem a pályáját, azt gondolom, van közünk egymáshoz, aztán kiderül, hogy nincs. Még nem volt olyan, hogy úgy ment volna el valaki, hogy nem érte meg ez a rezidens periódus. Azt vettem észre, hogy annak, aki éppen külföldről költözik haza, jelent egy fontos kötődést, hogy nem a nulláról kell egyedül elindulniuk, van mögöttük egy szervezeti háttér, aki segíthet itthon eligazodni.

A pályádon inkább a szóló koreográfiák dominálnak, ez tudatos döntés volt, vagy inkább szükségszerűségből alakult így?

A legnagyobb csalódást akkor okozta a hazai táncszakma, amikor a Széki Luca című csoportos koreográfiámat nem ismerte el. Független területen, nem állandó társulattal létrehozni egy ilyen előadást, tizenöt szereplőt összeszervezni, akik ráadásul nem is mind a professzionális előadói szcénából érkeztek, ez mások szerint is rendkívüli teljesítmény volt. Csalódtam. A nagyobb lélegzetű, bevállalósabb darabokkal leálltam, mert nem tudom játszani őket. Nagyon sok energiám ment el az emberek egyeztetésére, beletettem a hitemet az emberekbe és a munkába, és egyszerűen belefáradtam abba, hogy szélmalomharcot vívjak a viszonyokkal. Az is fárasztó, hogy ha pályázok az NKA-hoz, be vagyok állítva egy fix összegre, ha tíz emberrel pályázom, ha külföldivel, ha szólóra pályázok, ha csoportos előadásra, teljesen mindegy, ugyanazt az összeget kapom.

Hogyan alakul az előtted álló évad?

Az L1danceFesten ugye már túl vagyunk. Az biztos, hogy a Táncelőadások meztelen nézőkkel sorozatot szeretnénk folytatni, van egy tervem egy következő darab kapcsán, ami valószínűleg már csak 2020-ban jön össze. Szeretnék ebbe bevonni más művészeket is, de meg kell mondanom, hogy azokat, akik itthon meztelenséggel foglalkoznak az előadásaikban, igazából nem érdekli ez a közeg és hogy mi történik ilyenkor a nézőkkel. Bizonyos szempontból kritikus vagyok minden egyes ilyen típusú előadással kapcsolatban. Ha megtalálom itthon azt, akit tényleg érdekel a test, és nemcsak a tökéletes testet akarja megmutatni, azt biztos, hogy meg fogom hívni ebbe a sorozatba. Nem az a célom, hogy az én nevemet kántálja a naturista mozgalom Magyarországon, hanem hogy megérezzünk, kinyissunk, megértsünk valami fontosat. Szeretnék tizenkilencedik alkalommal L1danceFestet, de hogy ennek van-e realitása, találunk-e támogatókat hozzá, az mindig kérdés. Van egy darabom, amit csak a lengyelek láttak eddig, itthon nem is tudnak a létezéséről, azt szívesen bemutatnám itthon is. Szeretném visszaállítani az egyensúlyt, amiről beszéltünk, minél többet foglalkozni a saját előadói-alkotói munkámmal. Nagyon jól esett tavaly egy visegrádi rezidencia során két hetet úgy eltölteni, hogy a próbateremben mozgással foglalkozhattam, összeállíthattam valamit. Nagyon jóleső érzés volt, és eléggé hiányzik. Szeretnék olyan emberekkel dolgozni ,akik velem akarnak dolgozni.Szeretnék eljutni Japánba. Már voltam, és nagyon érdekel az ottani kultúra, társadalom a maga hierarchikus rendjével és kibontakozásával. Szeretnék a Táncelőadások meztelen nézőkkel sorozat előadásaival minél több helyen megfordulni a nemzetközi táncéletben is.

Az interjút készítette: Halász Glória
Fotó: Lékó Tamás