A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Szokatlan – ám annál is érdemesebb – helyre került egy állami elismerés idén március 15-én: a Magyar Ezüst Érdemkeresztet olyan valaki kapta, aki maga sosem táncolt, de két évtizede töretlenül dolgozik a táncművészetet kiszolgáló lényeges háttér-funkciókban, elméleti és gyakorlati síkon egyaránt. A díjat Halász Tamás a Táncarchívumban végzett munkájáért és a Parallel című folyóirat főszerkesztőjeként kapta. Régen éreztem egy kitüntetést ennyire fontosnak.

A mára kultikussá vált Don Quijote mauzóleum alkotója számára nem ismeretlen a szélmalomharc, a hosszú karú óriásokkal való szembemenetel. A kényelmesen elérhető színházi élettől negyed órára fekvő gyárukban társulata a legkevésbé sem termelésszerű módon készíti előadásait, és igyekszik szerepet vállalni a függetlenek érdekében a kultúrpolitikával való párbeszédben is.

Ha nem lenne túlságosan bulvár-ízű, valami olyan címet adtam volna ennek az írásnak, hogy „beszélgetés az erzsébetvárosi Gyagilevvel”, hisz a szakmában ismert és elismert tény, hogyan menedzseli a fiatal tehetségeket a Közép-Európa Táncszínház környékén immár hosszú évek óta… Ami miatt viszont ez a beszélgetés oly aktuálissá vált, az egy változás. Az elmúlt évtized egyik legjelentékenyebb táncszakmai közéleti alakja pár hónapja ismét szinte kizárólag a „Bethlen-re” koncentrál. 

A kortárs kifejezést nem csak időbeli kategóriaként értelmező alkotó darabjai bevallása szerint mindig filozofikusabbra sikerednek a könnyen befogadhatónál. Ennek ellenére nem köt kompromisszumot, nem hazudik, vállalja darabjai többrétegűségét, hiszen maga a világ is összetett. A „táncpolitikában” egyre több szerepet betöltő Kovács Gerzson Péterrel a színház nevelő funkciójáról, a befogadó helyek műsorpolitikájáról és a Trafó igazgatóváltásáról is beszélgettünk.

2011 decemberében tíz éves a Nemzeti Táncszínház, egyúttal az intézményt a kezdetektől vezető Török Jolán igazgatói regnálása. Az igazgatónő ugyan egy évtizede nem gondolkodhat nyolc órás munkaidőben és hétvégében, de a mindezért jutalmul kapott bizalom erőt adott a feszes tempóhoz. Amelyből egy év múlva kiszáll, és az új generációknak, különösképpen a legifjabb korosztály egyik képviselőjének, unokájának szenteli majd az idejét.

Pártay Lilla októberben 70. születésnapját ünnepelte, leghíresebb munkáját, az Anna Kareninát 1991-ben mutatták be a Magyar Állami Operaházban, ahol 50 éve dolgozik táncosként, koreográfusként. A kerek jubileumok alkalmából a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas mesternőt pályatársai, barátai is felköszöntették. Templomában, az Operaházban sétálgatva külföldi lehetőségeiről, családjáról, karrierjének rögös útjáról, a fiatal táncművészek nehéz helyzetéről és kutyájáról is anekdotázunk.

Pataky Klári pályája a szakmai elismertség és a közönségsiker szempontjából annak első hét évében egyensúlyban állt. Mikor ez megbillent, fel kellett tennie magának a kérdést, előbbinek vagy utóbbinak címezi darabjait. A pozitív visszajelzések az elmúlt két évben leginkább a civil nézőktől érkeznek, akik a szívüket, nem a fejüket használják a színházban. Ám nemigen van ideje mindezt mérlegre tenni, mert a Lábán Rudolf-díjas koreográfus bemutatója után nem újabb premierre készül, hanem a kultúratámogatás szeszélyessége miatt felvett kölcsönök visszafizetésére.

2011 őszén izgalmas együttműködésnek néz elébe a Duda Éva Társulat. A két évvel ezelőtt Lunatika című darabjával nagy sikerrel debütáló Duda Éva Társulat Lionel Hoche francia táncos-koreográfussal fog együtt dolgozni következő bemutatóján, mely egyben az első ilyen jellegű közös munka a fiatal, dinamikusan fejlődő társulat életében.  Lionel Hoche-t a bemutató előtt kérdeztük a készülő produkcióról.

Ladjánszki Márta folyamatos emelkedéssel halad művészi útján. Akár egy butoh táncos, olyan kimérten vált pozíciókat, keres új utakat és lehetőségeket. Ez nem csak alkotói, egyesület vezetői és fesztiválszervezői munkáját jellemzi; hanem az évek során védjegyévé vált koreográfiáinak is. Egy amerikai bemutató után, a tizedik L1dance Fest -előtt, és egy készülő poznani produkció próbafolyamata közben beszélgettünk alkotói módszerekről, pőreségről és elhivatottságról a koreográfussal.

Ha fel szeretném sorolni Mihályi Gábor valamennyi tisztségét a táncművészet területén, már önmagában kitenne egy kövér bevezetést. Sokan fel is teszik neki vagy a háta mögött a kérdést, hogyan töltheti be felelősséggel egyszerre a Magyar Táncművészek Szövetségének elnökségi és a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetői pozícióját, vehet részt kurátorként a minisztériumi működési pályázatok elbírálásában. A kulcsszó szerinte éppen a felelősség, amelyet szakmája iránt érez, még ha ettől többek által támadott „reneszánsz polihisztorként” tűnik is fel.