Az arcok vonásai és a nemek elmosódnak az elme fekete ködében. A test vonalát követő fekete öltözet hasítékai alól nem az üde bőr, hanem a fekete hús tűnik ki. Gergye Krisztán tánckölteményében két pőre test van csupán: két ízeiben zsinórokkal és pálcákkal mozgatható óriási síkbábot keringetnek a padlón, és emelnek a magasba a táncosok. Az ősasszony és ősférfi légbe koreografált nászi érintései ellenpontozzák a párok földközeli és terméketlen táncát. Éppen az anatómiai cizelláltsággal feltárt élőhalottak keltik életre a gigantikus Ádámot és Évát, akiknek magjából maga az emberiség születik. Kettős kép ez: a termékenység égbe emelkedve győzedelmeskedik a terméketlenségen, másrészt a pusztulás ott munkál a hatalmasnak tetsző élet tövében. Mivel ezúttal az élő a báb és az analizált korpusz az eleven, az öröknek hitt lélek halhatatlansága ábránddá foszlik a hömpölygő feketében. Gergye Krisztián előadása folytonosan egyensúlyoz ezen a kötélen: reményt villant, majd a kétségbeesésbe taszít. A látványon uralkodó (de nem egyeduralkodó) reneszánsz stíl olyan korszakot sejtet, amelynek fókuszából az ember kitaszította Istent, de a tudással karöltve a szorongás is vendégségbe érkezett a létébe. A hittel átitatott bizonyosság helyébe a halandóság keserű bizonyossága lépett.

A fekete mese egy színpadszélességű és fehérrel terített, de terítetlen asztal előterében gomolyog. Örök vendégségben pózolnak a feltépett bőrű népek: fekete öltözetük hasítékai ezüstösen csillogó ínakat láttatnak. Az ember a kilátástalanságig vizsgálta önmagát: maga a keresett bizonyíték okozza lelkének haldoklását. Az udvar fekete bolondja haláltáncot bukdácsol az asztalon. A sötét komikum poétikus figurája ő, jelenléte mégsem nyer jelentőséget. Elvész az alakja, és bolondsipkája csak az előadás végén kerül ismét fejre (éppen a koreográfuséra). Hasonlóan elnagyolt a Tárnok Marica formálta karakter, aki a melankólia ősszülőjeként uralkodik időnként a színen. Szerepeltetése kissé banálisnak hat: karizmája nyilván alkalmassá teszi arra, hogy e gondolat médiuma legyen, de az alkat csapdává is lehet, hiszen túlontúl magától értetődő használata kellékké alakítja. Márpedig Tárnok Marica ezúttal a haláltánc delejes hatáseleme marad.
Gergye Krisztián előadásának olvasztótégelyében a középkor torokszorító sötétsége és lélekemelő fényessége, a reneszánsz intellektusa és a barokk pazar monumentalitása kavarog. A gyász sötét és patetikus tónusaival színezett zenei szövet hasonló szálakból szövődött. Az ezüstös szürkébe öltöztetett Szakács Ildikó és Philipp György szopránja kíséri végig a produkciót. A nyitóképben a férfi magányosan sikoltja a világba Mária fájdalmát, a zárójelenetben a nő kezét fogva áll az addigra feketével öntözött asztal előtt. Élő emberpár lép a bábjáték szereplőinek helyébe. Ha a hit győzelme csupán az ő élőségükön múlik, a hit győzött, a játék a valóságba oltódott.
Az előadás visszatérő eleme a padló fekete borításának négyzetenkénti felhajtogatása. A táncosok a padló feltépett darabjai alá temetkeznek, a linóleumalagútban kúsznak, vagy a lapok metszéspontjának hasadékában eresztenek gyökeret, és emberfaként nőnek ki a talajból. A négyzetek feltárta fehérség egyszer egy templom keresztalaprajzát mutatja, amelyen az azt felfejtők egyike megfeszül. A fekete fehérré és a fehér feketévé alakítása öngerjesztő folyamatnak tűnik: a fekete udvartartás egyik tagja kitakarja, a másik betakarja a világosságot (végül természetesen kirajzolódik a megfelelő minta). A reményt a szenvelgő társak keltik fel, és oltják ki, a melankólia mások számára felmutatott póznak tűnik. Társtalan társasjátéknak.

A hátsó falon ajtó tárul fel, és kíméletlenül vakító fény tör be a terembe. Örök igazsága eloszlatja a melankólia mindent átható füstjét. A táncosok teátrális alázattal hajlítják meg gerincüket a jelenés előtt. A pózoló tartásosság és finomkodás mindvégig jellemzi a mozgást, az érintkezések hamissága teszi terméketlenné a kettősöket. Egy szereplő azonban nem hódol be a fénynek, őt a csapkodó fekete embermáglya kínozza halálra. Nincs igazság Gergye Krisztián melankolikusai között: a hitért és a hitetlenségért egyaránt büntetés jár. A fény vákuumként szippantja ki komorságukból a halál szerelmeseit, akik fenyegető tömeggé olvadva sújtanak sötétben maradt társukra. Mi irtódik ki vele: a hajdani állapot utolsó csírája vagy a fényjátéknak be nem hódoló ráció? Előbbi a megváltott sokak, utóbbi a megsemmisített egy nézőpontja. Újra feltehető a kérdés: mi az illúzió? A hit vagy a hitetlenség? Mivel a melankólia köpenyét csengőszóra vetik le a játszók, és őszintétlen gesztussal hódolnak a felsőbbségnek, itt előbbinek van igazsága: a hit az idomított tömeg ópiuma. Tehát a hitetlenség a való. A feltett és elvetett kérdések, a bizonyítások és a cáfolatok egy működő és vívódó elme sajátjai: a Melankólia előadásnyi belső monológ.
A halálszagú előadás záróakkordja szépségesen hétköznapi: az énekes pár a fényösvényen a nézőtér felé sétál, majd kezet kézbe téve megáll a beszutykolt, de még fénylő asztal előtt. Nagyvonalúan egyszerű befejezése egy nagyvonalú előadásnak. Az egyértelműség a színjáték helyébe lépett egyetlen emberi érintésben rejtőzik. Az én a mi közösségébe oldódik. A kézfogás koreografálatlan gesztusa kiutat jelez a melankóliából. Nem az ismeretlenbe, hanem egyetlen emberöltönyi messzeségbe mutat. Választ nem ad, de belenyugvást igen: érzed, hogy a másik van, tehát te is létezel.

Szerző: Halász Glória

Fotó: Lékó Tamás