Mándy Ildikó és Fenyves Márk leginkább Shakespeare Macbeth című tragédiájának élveteg boszorkányait idézik: feketére mázolt szemüregükkel és merevített fűzőjükben egészen az első sületlen pillanatig rémisztenek avantgárd (vagy annak szánt) modorosságukkal. Végül kifordítják és pimaszul kiszínezik egymás felzabálásának történetét. Ami gyomornyomasztóan hosszúra sikerül.

A baljósan szikár és fekete humorú bohócpáros valóban képes megragadni, és hosszan megtartani a nézői figyelmet, és bár ötletességben és provokációban nincs hiány az előadásban, a végtelenségig mégsem marad érdekes. A talán a félidőnél elhelyezett álszünet, amelyben a nézőtéri fény felgyulladása mellett szociális tevékenységre szólítják fel a nézőket, például a felesleges lelemények közé tartozik, mert első elsülésénél sem reagálnak érdemben a nézők, második (igaz, rövidebb) bevetése pedig már üres önismétlés. A csíny persze elsősorban azért marad terméketlen, mert a színház a színházban forma nem valósul meg az előadásban. Holott az előadás a kelleténél többet utal a színt játszásra annál, mintsem az magyarázat nélkül maradhatna. A balett és az opera formátumának és formáltságának paródiája időnként beszivárog az estébe, de nincs olyan karakteresen jelen, hogy ez váljon az előadás fő vonásává. A színház eltűnik, legfeljebb a két véglény olykor valóban humoros, máskor kényszeredett jeleneteiben utalnak rá néha. A teatralitás talán éppen a Shakespeare drámájában is jelenlévő képmutatásra és nemi szerepcserére utal.

A bizonytalanság oka, hogy igen nehezen dönthető el: a (Lady) Macbeth-ek című előadás elsősorban miről akar beszélni. Ugyanis az említett színházi stílusjegyek szellemesek ugyan, de egyrészt a jónál jóval több van belőlük, másrészt nem végletesek. Bugyutának nem eléggé bugyuták, komolyan vehetőnek pedig sokszor ügyetlenek. Marad tehát fő problematikának a macbethi alaphelyzet: ki küldi romlásba a másikat. Kevésbé költőien: ki hordja a nadrágot. Az előadásban mindkét táncos nadrágot visel, amely azonban a könnyed betéttel és a fűzővel kiegészítve végeredményben szoknyának is tűnhet. A táncosok hasonlósága fölvet egy további értelmezési lehetőséget is: az én két oldala működik egymás mellett és ellen, és a személyiség érzelmi és intellektuális vonását jelenítik meg. Ennek ellentmondani látszik, hogy ezek a jegyek nem domborodnak ki hatásosan a két karakteren.

A darab elején használt embermagasságú szürke műanyagcsöveket az egyszerre merev és lebbenő öltözetbe uniformizált nő és férfi meglovagolják, vagy lábuk között remegtetik. A gyermeki (és sokszor ártalmas) játékosság és a durva szexus minden kapcsolatra jellemző kettősségét mutatja meg a jelenet. A nemek felcserélődésének (vagy helyesebben: kiegyenlítődésének) olykor számos játéklehetőséget rejtő, máskor kifejezetten közhelyes szimbóluma végképp eltörli a határokat a két szereplő között. A műanyagcsőhöz való viszonyuk ugyanis többé-kevésbé azonos, bár valódi nemüket tekintve az egyik a hiányt pótolja, a másik a meglévőt toldja meg vele. Kettőjük táncára mindvégig jellemző az egymás melletti szerkesztés, a közös produkció inkább szinkrontánc, mint duett. Ennek köszönhetően sokkal inkább szembetűnő az összhang alkalmankénti hiánya. A párhuzamosságot néha felváltja a rivalizálás, az egymásról lesett mozdulatok egymásra licitálása. De mindent egybevetve az a benyomás: Shakespeare ütközetét úgy bukja el mindkét hős, hogy egymást lökdösik pajkosan a pusztulásba.

Az előadásra mindvégig jellemző, hogy az ötletek nem egymást átszőve építkeznek, hanem tökéletesen elkülönülve rakodnak egymásra. Így inkább attrakcióknak tűnnek, mint egy azonos világba tartozó költői képeknek. Énkeresés a világító kijelzőjű mobiltelefonnal, föld fölött lebegés a földszinten guruló minihordággyal és az előadás leglátványosabb szereplője: a dróthálóból és átlátszó gumicsőből formázott abroncsos női ruha. A felülről betöltött (és alulról megszívott) vörösbor vérként kering a csőrendszerben. Alighanem itt már egymás vérét szívja a két (Lady) Macbeth: a vér körforgásához hasonlóan állandó az egymáshoz simulás és egymás húsába tépés. A hatásos képből viszont éppen a korábban felbukkanó humor hiányzik. A játszók az előadás némely pillanataiban könnyeden és izgalmas színészi megoldásokkal komédiáznak, máskor színpadi létezésük tökéletesen jellegtelenné válik. Komédiának és komolyan vehetőnek egyaránt erőtlenné. Alig adódik igazi magasság és mélység. Amennyiben a semmivé foszló pillanatok kiirtódnának az előadásból, és az árnyalatok színné fokozódnának, a tréfát a néző is értené. Továbbá kézen foghatnák az alkotók, hogy megérkezzen velük a kiindulópontból a végállomásra. Bár út nem, csak különálló stációk tűnnek fel. Ha adott volt is a kitűzött cél, a játszók látványosan nem érkeztek meg oda. A zárójelenetben kidőltek a drótruhából. A néző már jóval korábban kidőlt.

Képek az előadásból>>


Szerző: Halász Glória

Fotó: Dusa Gábor